Fosókaszilva, Camping főző és Törp-party mix – így nyaraltunk mi, amikor gyerekek voltunk

–

Vállalati üdülő, kempingsajtos kifli, tollaslabda

Ámulva figyelem (és kicsit még ma sem hiszem el), ahogy a mai gyerekek előtt kitárult a világ. Ha a családi büdzsé engedi, születésüktől kezdve utazhatnak, iskolai csereprogramokon vehetnek részt sokan, külföldre mehetnek tanulni, az internet révén pedig nemzetközi baráti körre tehetnek szert akkor is, ha ki sem mozdulnak a szobájukból.

A saját gyerekem őszintén csodálkozik, amikor arról mesélek, újsághirdetésekben (nyomtatottról van szó, online média ugyanis nem létezett) kerestünk a barátnőimmel tizenkét évesen német levelezőpartnereket, hogy gyakorolhassuk a nyelvet, amit a kötelező orosz mellett – kísérleti osztályként, kivételezettként – tanulhattunk.

Azt is nehéz ma már elmagyarázni, miért volt akkora szó az én gyerekkoromban eljutni Bécsbe, és miért sírta el magát a kilencvenes évek elején az egyik kedvenc nőrokonom (amikor annyi idős volt nagyjából, mint most én) a Sóhajok hídján. Azt hitte, soha nem fog eljutni oda.

Amikor kisgyerek voltam, fel se merült, hogy külföldre menjünk nyaralni. A hetvenes–nyolcvanas évekről beszélünk, amikor legfeljebb a baráti szocialista országok tengerpartjai jöhettek szóba valuta híján. Én tizenhárom évesen – a családom addigi történetében a legfiatalabbként – láttam először tengert az NDK-ban egy idős, baráti párnak köszönhetően, amelynek tagjai saját utód híján engem pártfogoltak. Addig nekem a vízpart a Balatont jelentette és a mai szemmel meglehetősen fapados, balatonszemesi Tüzép-üdülőt, amelyet imádtam. Egész évben azt a pillanatot vártam, amikor a Déliből kigördült velünk a vonat Szemes irányába. Szegény Apu kénytelen volt a szabija két hetét is a kollégáival tölteni, de ebbe akkor bele se gondoltam: mi, gyerekek, lubickoltunk minden értelemben.

Ezt a két hetet leszámítva a nyár az egyik nagymamám pestimrei kertjében telt.

Ez maga volt a szabadság.

A húgom és én a szomszéd gyerekekkel bandáztunk reggeltől estig, marokszám ettük a málnát, dinnyét, barackot. Mivel a haverok sokszor nálunk ettek, Nagyi főzött, főzött és főzött, no meg kente a kempingsajtos kiflit, rá a párizsit, szelte a paprikát, paradicsomot, most a gyümölcsöt, hozta a bolti kakaót, mert valamiért azt szerettük a legjobban. Együtt főztük be a lekvárt, tettük el a befőtteket, és kovászoltuk az uborkát.

Hogy mi jelentette még nekem a vakációt? A tollas, a kempingbicaj, a pocsolyákban ugrálás, a társas, a Kockás újság (dr. Justice, szigorúan magyarosan ejtve), a rongyosra olvasott Hahoták, a Jókai-regények meg a Fiúk évkönyve 1954-ből (apám kapta a jó tanulmányi eredményeiért, sok sztori volt benne Leninről), és a nyugágyban heverészés.

Fosókaszilva, gázrezsó, Krisztina sátor

D. Tóth Krisztával egy generáció tagjai vagyunk, sok hasonló emlékünk van a régi nyarakról. Leszámítva a jugoszláv kempingezést. „A nyár első felét rendszerint a maminál és papinál töltöttük Igalon, egész nap a kertben: a körtefa alatt, a szederlugasban, a meggyfán vagy éppen hátul, a nagyapám terpentin- és olajfesték-illatú fészerében, ájultan figyelve, ahogy épp pingál valamit – meséli.

– Faltuk a ribizlit a bokorról, persze mosatlanul, és hiába figyelmeztetett a nagymamám, hogy ne együnk a ringlófáról gyümölcsöt (amit a helyiek csak fosókaszilvának hívtak, nem véletlenül), persze ettünk, aztán szaladtunk…

A nyár második felében pedig eljött a várva várt közös családi kempingezés négyesben, amire a szüleim úgy rakták félre a pénzt év közben, hogy extra munkákat vállaltak a tanítás mellett. Szigorúan ki volt számolva fillérre minden. Megpakoltuk a Zsigulit, Krisztina sátor, kempingszékek, gázrezsó, konzervek, gumimatracok, majd útnak indultunk. Az öcsém és én belógtunk a kempingbe, így spóroltunk egy picit, és maradt pénz arra, hogy egyetlenegy estén beüljünk a parti étterembe grillcsirkézni. Amíg anyuék a balkáni sramlizenére ropták a parketten, Bandi felmászott a székre, és megitta a maradék sörhabot a korsó aljáról. Csodás nyaralások voltak! Ja, és a szüleim bronzolajjal (!) kenték magukat, hogy minél barnábbra süljenek. A szó szoros értelmében.”

Sellőlányok tengeren, medencében

Takács Dalma szerkesztőségünk egyik legifjabb tagja. Az ezredfordulón volt kisgyerek, akkorra a sorompók már megnyíltak, a falak meg leomlottak – a külföldi nyaralás elérhetőbbé vált sokak számára. Így eshetett meg, hogy Dalma már ötévesen a tengerparton játszhatott. „Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, ugyanis a szüleim törekedtek rá, hogy minden nyáron elutazzunk valahova egy hétre. A tenger instant szerelem volt, noha teljesen máshogy értékeltem akkor, gyerekként, mint most. A nyaralás nálunk mindig aktív kikapcsolódást jelentett: anya és apa imádnak túrázni, úti célnak pedig sokkal szívesebben választottak természeti látnivalókban gazdag, kevésbé népszerű helyeket, mintsem nagyvárosokat. Többször is jártunk Görögországban, Olaszországban, és egyszer Korzikán is. Sajnos öt-hat évesen még nem értettem ennek a jelentőségét, és általában csak arra vágytam, hogy a homokos tengerparton gyűjthessem a kagylókat, de mai fejjel iszonyúan hálás vagyok, amiért ráneveltek a természet szeretetére (és óvására), a kalandvágyra és a túrázásra.”

A nála csak kicsivel idősebb képszerkesztőnk, Kerepeczki Anna is a vízi kalandokra emlékezik vissza legszívesebben a gyerekkori nyarakból: ő a medencében tanyázott legszívesebben. „A gyerekkori nyaraim nagy része az utcán vagy a kertünkben telt, volt egy hatalmas (gyerekként annak láttam) medencénk, alig lehetett minket kiszedni onnan. A minket a húgomat és a szomszéd gyereket jelenti, ugyanis mindenki hozzánk járt medencézni. Vízicsibék voltunk, vagy hableányok, vagy a kettő keveréke. Emlékszem, mindig ment közben hangosan a CD-lejátszóban a Hupikék törpikék Törp-party mix, kívülről fújtuk a szöveget. Medencézés után homokvárat építettünk, ami hatalmas projekt volt, aztán jöttek a szüleim, főtt kukoricával, dinnyével.

Hétvégente volt, hogy grilleztünk is, és egészen addig maradtunk kint, amíg rendesen látni lehetett a Kisgöncölt és a Tejutat, ami pont a házunk fölött van.

Táborozni is minden nyáron jártam egészen gimiig, a családdal is jártuk Magyarországot, de ez a gyerekekkel medencézés, játék, rohangálás annyira megmaradt. Szabadok voltunk!”

Szerelmes szívek

Ha már a régi nyarakról beszélünk, el ne feledkezzünk a vakációk romantikus „kalandjairól” és nagy érzeteiről! Mert hát ki ne esett volna szerelembe ezeken az édes, forró nyári napokon – a táborban, a mólón, az üdülőben vagy a grundon?! 

Szabó Anna Eszternek ha nem is egy konkrét románc, de a vágyakozás emléke azonnal beugrott: „Eszembe jutott egy nyarunk, amikor a Balatonon voltunk. Az öcsém akkor született, egy parasztházban laktunk, kútból mertük a vizet, forralni kellett a tápszerhez. (Anya jól meg is égette magát.) Na és ezen a nyáron a kis piros kazettás magnómból nonstop a Szerelmes szívek szólt. Kétgyerekes anyukaként át- és túléltem már pár dalberagadást, így utólag belegondolva ez különösen kemény lehetett a családnak. A bátyám úgy vészelte át a kínzó és kényszerű dallamtapadást, hogy azt énekelte: „Szerelmes szívek, hátamban kések!” Ezen persze rémesen meg voltam sértődve, úgyhogy a nyávogó árulkodásomat is hallgatni kellett Szandi mellett.

De az univerzum nem szarozik, kamatostul visszakapok mindent a gyerekeim által.”

Annával ellentétben Fiala Borcsa túllépett az álmodozáson: „Minden nyáron viszonylag sok időt töltöttem a nagymamáimmal. Az apai nagymamámat mintáztam meg a Kalandok az erdő mélyénben, ő tényleg elég kemény és szigorú volt, nem is nagyon kerestük a társaságát, de az anyai nagymamámat (ő Nanó) nagyon szeretem, és vele mindig klassz volt a nyár, bár többnyire Budapesten töltöttük. Áthajókáztunk a Margitszigetre, meg elvitt uszodába, vagy csinált szappanos folyadékot, és lehetett az erkélyről buborékot fújni. És persze iszonyú finomakat főzött, bár azt állítja, nem szeret főzni. Ez a kép viszont azon a nyáron készült, amikor a középső húgom született, és mi (a legidősebb húgom, Sári, a dédnagymamám és a nagymamám – ők vannak a képen) lementünk egy hétre Fonyódra. A nagypapa fuvarozott le minket Trabanttal. Szülinapomra egy fényképezőgépet kaptam, és mindent, de mindent lefényképeztem, állandóan pózba állítottam mindenkit, hogy kellőképp szép legyen a végeredmény, nagyon készültem a fotós karrierre! Illetve ezen a nyáron lett az első pasim is (11 évesen), egy 12 (!) éves vidéki fiú személyében, aki miután hazamentem, még levelet is küldött.

Hogy szép legyen a kézírása, vonalzót tett a papírra, és úgy írt, azért minden betű olyan, mintha nagyon magasról zuhanva belefúródott volna a betonba. Azt írta ebben a levélben, amit sokáig őrizgettem, hogy szeretne majd meglátogatni, és hogy lehet hozzám eljutni a Déli pályaudvartól.

Ám mivel ezt akkoriban én magam sem tudtam, itt véget ért a románcunk.”

Szerelemben vagy álmodozva, tengerparton, medencében vagy az utcán bandázva, dinnyét, kukoricát vagy kempingsajtot majszolva – meséljetek, nektek hogyan teltek a gyerekkori nyaraitok!

Kurucz Adrienn