–

Nem véletlen – és nem is meglepő –, ha egyesek, vagy éppen sokan, úgy érzik, nem lehet, nem tudnak viták, sárdobálás és személyeskedés nélkül manapság a politikáról beszélgetni, akár a rokonaik társaságában sem. (Vagy főleg velük nem.)

Boróka – akinek a nevét kérésére megváltoztattuk – azt mondja, az ő és férje családja is konzervatív, erősen autoriter. Olyan családok ezek, amelyekben szerinte az ember örökre gyerek marad, vagyis az érvei és a kritikái eleve kevésbé számítanak, mert a gyerek mondja őket. „Hiszen a fiatalok nem tudják. Akkor sem, ha ezek a fiatalok már önálló, családos, 40–50 éves emberek. Ez nyilván frusztráló, mert közben szereted ezeket az embereket, a szüleidet, ám folyamatosan gyalulják az emberi méltóságodat azzal, hogy

a véleményed és a meglátásaid irrelevánsak a korod, a generációd, a családban elfoglalt helyed miatt. Pláne, ha politikáról van szó: azt mi végképp nem tudhatjuk. Korábban hatalmas, csúnya, személyeskedésbe forduló viták voltak ebből. Most a gyakorlatban ez úgy néz ki, hogy van, akivel már kifejezetten kerüljük ezeket a témákat.

A férjem időről időre elvitatkozik az apjával, neki több türelme van ehhez, amiért becsülöm. Idén pedig egyszerűen megkértem, hogy ne menjünk húsvétolni hozzájuk egy héttel a választások előtt. Nem akartam ilyen pattanásig feszült hangulatban, ekkora lőporos hordón üldögélni. Nem esett jól neki, de érti, és valószínűleg tényleg ez lesz.”

Schell Gergely pszichológus, családterapeuta szerint az elmúlt években, évtizedekben a politika és a propaganda tudatosan polarizálta a magyar társadalmat, és ez a megosztottság a családokon belül is megjelenhet. Szerinte könnyű lenne azt mondani, hogy ezek az indulatos beszélgetések, veszekedések valójában nem is a közéletről, hanem a családokon belüli konfliktusokról, problémákról szólnak. „Nem kell feltétlen diszfunkcionális családi működés ahhoz, hogy nehéz legyen a politikáról beszélni.

Az a bizonytalanság, az a szintű stressz, amiben élünk, a félelemkeltő kampányok, amelyeket nap mint nap látunk, valamint a durva közbeszéd mind egyfajta harckészültséget, egy túlélő »üss vagy fuss« állapotot idéznek elő. Az emberek kimerülnek, nem érzik magukat biztonságban, ami miatt nehézzé válik felülemelkedni ezen a polarizált, »mi és ők« logikán.”

Nem csupán ez a felfokozott állapot vált a mindennapjaink részévé, hanem azok a mondatok, szavak és jelzők is, amelyeket a politikusok, politikai influenszerek, pártpropagandisták, valamint a sajtó is használ. „Észre kellene vennünk, mennyire átvettük a paneleket és a durvaságot a közbeszédből, a politikai nyelvből. Ezeknek éppen az a céljuk, hogy fenntartsák ezt a felfokozott állapotot, amikor az idegrendszerünknek nem azok a részei aktiválódnak, amelyek az empátiát és a kapcsolódást segítenék” – magyarázza Schell Gergely.

A vita harmadik mondata után már nem is a közéletről volt szó, hanem régi sérelmekről

Emlékszem, évekkel ezelőtt egy amerikai filmet néztünk otthon a nappalinkban, amikor a nagymamám és köztem egyik pillanatról a másikra igen éles vita robbant ki egy jelenet miatt, amelyben egy csapat fiatal tüntető vonult az utcán. A vita harmadik mondata után már nem is a közéletről volt szó, hanem más, régi sérelmekről, amelyek miatt az egész beszélgetés személyeskedésbe fordult át.

Schell Gergely szerint Magyarországon hadilábon állunk a közös, múltbeli traumák és sérelmek feldolgozásával, amelyek egy-egy ilyen vita során könnyen a felszínre kerülhetnek.

„Tele vagyunk traumákkal és feszültséggel, amelyek miatt az idegrendszerünk gyorsan átkapcsol egy éretlenebb működésmódba. Ilyenkor a gátló funkciók, a racionalitás és az érzelemszabályozás elérhetetlenné válik, és nem marad más, mint az emésztetlen, nyers belső feszültség, amit egymásra borítunk – abban a reményben, hogy ha megosztjuk ezt a terhet, akkor feldolgozhatóvá válik.

Ez azonban nem történik meg, mert nincsenek érzelmileg jól szabályozott felnőttek a szobában. Mindenki kimerült attól az állandó feszültségtől, ami a közös térben jelen van.”

Az idegrendszerben három alapállapot váltogatja egymást, hasonlóan egy közlekedési jelzőlámpához – teszi hozzá Schell Gergely. A zöld zóna a biztonság és a kapcsolódás állapota, a sárga egy már aktívabb, „üss vagy fuss” készenléti helyzet, és ahogy nő az emberben a feszültség, ez a belső lámpa pirosra vált. „Ilyenkor az emberek lefagyhatnak, elcsendesedhetnek, disszociálttá válhatnak, vagy az is előfordulhat, hogy dührohamot kapnak. Minél inkább beszűkül az emberek úgynevezett toleranciaablaka, annál gyorsabban történnek meg ezek az idegrendszeri váltások, és annál nehezebb visszakerülni a zöld zónába.

Ha egy folyamatos harckészültségi állapotot tartanak fenn – márpedig Magyarországon tényszerűen is ez történik a háborús veszélyhelyzettel és az állandó vészhelyzeti kommunikációval –, akkor az emberek toleranciaablaka egyre inkább erre az »üss vagy fuss« üzemmódra szűkül.

Nagyon kevés időt töltenek a zöld zónájukban, és emiatt a kapcsolódásra, az empátiára, a gyógyulásra, a saját élmények feldolgozására is alig marad tér. Így borzasztóan kicsi lesz az esélye annak, hogy olyan időt tudjunk egymással tölteni, amikor mindannyian a zöldben vagyunk.”

A magyar családok különösen érzékenyek arra, ha valaki kiénekel a kórusból

Az ellentétek parázs vitákká, akár éveken át tartó veszekedéssé fajulhatnak – akár egészen addig, hogy kapcsolatok szakadnak meg. Párok, családok, emberek, szülők és gyerekek közé verhet éket az, ha nem ugyanazzal a narratívával, párttal, jelölttel értenek egyet. A szintén álnéven megszólaló Barbara úgy emlékszik, a 2008–2009-es cigánygyilkosságok idején volt az első nagy, kiabálós vitája az édesapjával.

„Nem egyszer sírás lett a vége, és olyan is volt, hogy felálltam a családi asztal mellől” 

– teszi hozzá.

Barbara a rendszerváltás idején volt gyerek, egy olyan időszakban, amikor – az ő szavaival élve – mindent átjárt az aktivizmus és a remény, hogy itthon valódi demokráciát építhetünk. „Emlékszem a taxisblokádra, az első szabad választásokra, arra, hogy a szüleim egymást szeretve és tisztelve vitatkoztak arról, milyen országban szeretnének élni. Vidéken éltünk, a családunkban hagyományosan jelen van a két világnézeti fősodor: a liberális és a konzervatív, de ezek a nézetek akkoriban jól megfértek egymás mellett.

Úgy nőttem fel, hogy vitatkozhatunk, hogy érdemes meghallgatnunk egymást. Azonban a 2000-es évek második felében valami megváltozott. A mai társadalom- és önismeretemmel már látom, hogy fokozatosan durvult el a közbeszéd, mélyültek az árkok. Mi pedig jó ideig észre sem vettük, hogy egyre személyesebbek és keményebbek lettek a viták köztünk, mert felnőttként már én is beszálltam a családi beszélgetésekbe. 

Apu azóta fundamentalista Fidesz-, sőt Orbán-hívő lett: lekövette a kormánypárt radikalizálódását, és mára egyáltalán nem hajlandó más forrásból tájékozódni, csak olyanokból, amelyek megerősítik a hitében. A hittel pedig nem lehet – és nem is érdemes – vitatkozni. Ő megöregedett, én is idősebb és tapasztaltabb lettem, így egy ponton elengedtem ezt, és inkább ráhagyom. A testvérem még mindig képes kiabálva vitázni vele, én inkább néha viccelődöm, ha jó napja van, velem nevet. Aztán nem változik semmi. Szeretjük egymást, és együtt élünk a világnézeti különbségeinkkel, de ha erre gondolok, összeszorul a szívem.”

Schell Gergely szerint a kutatások azt mutatják, hogy Magyarországon a családok igen zártak, a tagok erősen ragaszkodnak egymáshoz, a közös célokhoz, értékekhez és ahhoz az elképzeléshez, hogy a családnak minden körülmények között össze kell tartania. „A családi jóllét sokszor azon múlik, hogy mindenki lojális marad-e a közösséghez, és hajlandó-e alárendelni magát a közös céloknak. Az ilyen felfogásban könnyen ellenségként vagy bűnbakként kezelhetik azt, akinek más a véleménye, aki olyasmit szeretne, ami a többiek szemében a család érdekeivel, céljaival megy szembe.

A magyar családok erre különösen érzékenyek: a tagok könnyen elkezdik a félelmeiket és a sérelmeiket arra a rokonra vetíteni, aki egyedi hangot képvisel a rendszerben. Ebben a felfokozott szekértábor-logikában, ebben a »mi és ők«, »jók és rosszak« mentén kettéhasított gondolkodásban az, aki más szempontokat hoz be, könnyen úgy tűnhet fel, mint aki átállt az »ők« táborába.”

Na jó, de akkor mégis hogyan lehet a politikáról beszélgetni?