A plüssnyuszim

Ezt a plüssnyuszit még anyukámtól kaptam, nem sokkal a halála előtt, majdnem tizennyolc évvel ezelőtt. Együtt vettük, amikor anyukám már beteg volt, de még bizakodtunk, és épp autóvásárlást terveztünk. Együtt választottunk ki egy kis városi autót, amivel ketten kényelmesen szelhetjük majd az utakat. Egy pontgyűjtő akció alkalmával én kinéztem ezt a nyuszit, és azt mondtuk, ez lesz majd az új kocsink kalaptartóján, amolyan szerencsehozó kabalaállatként, de addig is, amíg nem érkezik meg az autó, alhatok vele. Anyu elment, a kocsi soha nem érkezett meg, csak a nyuszi maradt meg a tervből. Bár a megtépázott külsején ez nem annyira látszik, de nagy becsben tartom, és a mai napig ezzel alszom. A ruhája már szanaszét foszlott, mostanában gondolkozom, hogy varratni kéne neki egy újat, bár talán azért vonakodom ettől egy kissé, mert akkor az már mégsem az a nyuszi lenne, amit annak idején anyutól kaptam. Ez a kisállat egy megmaradt darabkája a korán elvesztett gyerekkoromnak.

Egy idézet Kennedytől

Ezt a kis kártyát ezzel az idézettel 2018 nyarán vettem, egy pici szuvenírboltban, amikor három hetet Kaliforniában töltöttem a legjobb gyerekkori barátnőmnél, akivel szó szerint együtt nőttünk fel, szóval nemcsak a barátom, de a testvérem is. Nagycsaládostul utaztunk Catalina Islandre, ami egy aprócska sziget, ahol nem közlekedhetnek autók, csak golfkocsik, és bár sosem jártam Monacóban, valahogy így tudom elképzelni, mint ezt a kis kikötővárost. Ahogy bejártuk a szigetet, egy kis boltocskában bukkantam erre a kártyára, az idézet pedig nagyon megfogott, mert arra emlékeztet, hogy az életben minden nehézség egyúttal egy új lehetőség is, és igyekszem ennek szellemében élni. Mindez közhelyesnek tűnhet, de nagyon sok rendkívül nehéz próbatétel és tragédia áll mögöttem, amit – azt hiszem – nem tudtam volna végigcsinálni, ha nem próbáltam volna meg mindig valami jót is találni a legsötétebb pillanatokban.

Meseszép kagyló

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Ez a kagyló szintén a kaliforniai utam egyik emléke. A sógorom szüleitől kaptam búcsúzáskor, néhány hét alatt annyira megszerettek, és én is őket, hogy könnyek között búcsúztunk el, mikor hazautaztam. Ez a kagyló azt szimbolizálja számomra, hogy az ember családja nem feltétlenül kell hogy a rokona is legyen, és vérségi kötelék nélkül is kialakulhatnak olyan mély kapcsolatok, amelyek egész életében végigkísérik. Ez a kagyló a hálószobánkban van a polcon, és minden alkalommal megmelengeti a szívem, ha ránézek.

Fotók a szüleimről

Ez a két kép (szóval ez most összesen 6 tárgy lesz) van kint a szüleimről a lakásunkban található mágnestáblán. Mindkettőjüket korán elvesztettem, de szeretném életben tartani az emléküket, és a kesergés helyett rendre felidézni a hozzájuk fűződő szép emlékeket. Apukámról elég sok képem van, de ezt különösen szeretem róla, mert sugárzik belőle az az életvidámság, ami mindig is jellemezte. Anyukám viszont nem szerette, ha fotózták, ezért is fontos számomra ez a kép, hiszen ketten vagyunk rajta, és egy igazán őszinte, önfeledt pillanatot sikerült egy családi barátunknak lencsevégre kapnia.

Holdköves lánc

Általában egy-két ékszert hordok csak, többnyire visszafogott darabokat, ez a nyaklánc is egy finom darab, de nagyon különleges. A csontmedál fölött van egy aprócska holdkő, és ugyan egy drágább lánc volt, vívódtam is, hogy megvegyem-e, de úgy voltam vele, hogy ez mindig emlékeztetni fog Balira, ahol vettem. Három éve, pont decemberben, egy elég durva mélypontot éltem át, amikor úgy döntöttem, egyedül elutazom három hétre. Életem egyik legbátrabb cselekedete volt, máig nagyon büszke vagyok magamra, hogy el mertem menni, és olyan élményekkel gazdagodtam, amelyek biztosan be fognak majd villanni a halálom előtti utolsó pillanatokban.

Krajnyik Cintia