A tárgyfetisizmustól az élményhajszolásig – Avagy: hogy lett az agyondédelgetett Döncikéből anonim használati tárgy?

–

A legmegbecsültebb családtag – anno

„Barna kétütemű Wartburg, Günter névre hallgatott. Gimis koromban ez volt a családi autó egy ideig, Anyám vezette. Munkából hazafelé a suli mellett ment el, és mivel brutál hangos autó volt, mindig jó előre meghallottam. Így még pont egy slukk belefért, mielőtt elnyomtam a cigit, hogy le ne bukjak. Aztán lett egy fehér Suzuki Swiftünk… Onnantól teljes parában skubiztam az utcát.” (Júlia)

Hogyan változik az emberek a tulajdonhoz való kapcsolata? Régen nagy érték volt, most viszont egyre inkább terjed a sharing economy, azaz a közösségi gazdaság rendszere. Hogyan alakult át a tárgyakhoz való viszonyunk? Miért neveztük el régen az autóinkat? – kérdezem Steigervald Krisztiánt.

„Az elmúlt 30 évben két olyan nagyobb hullám figyelhető meg Magyarországon, ami megváltoztatta az emberek viszonyát a tárgyakhoz. Fontos kiemelni, hogy nem egy globális jelenségről beszélünk, hiszen Nyugat-Európában ez a fajta tárgyfetisizmus húsz-huszonöt évvel korábban lejátszódott. Azonban míg ott a Marshall-terv után nyolc-tíz évvel berobbant a gazdasági fejlődés, nálunk nem történt ilyesmi. A szocialista országokban a hiánygazdaság velejárója lett ez a fajta hozzáállás a tárgyakhoz.”

Az érzelmi kötődés részben azzal magyarázható, hogy a vágyott holmikhoz enyhén szólva is lassan lehetett hozzájutni. Talán az olvasók közül már csak a kora folytán sem lesz mindenkinek ismerős a jelenség, amikor megrendelték az emberek a Wartburgot a Merkúrban, aztán három-négy év múlva jött az értesítés, hogy lehet érte jönni. Egy ilyen helyzetben tudni lehetett, az a járgány évekig-évtizedekig lesz a család autója, rábízzuk, hogy elvigyen minket a bolgár tengerpartra, Almádiba.

És mivel együtt éltek a gépjárművel az emberek, ezáltal az családtaggá változott. Így persze természetes jelenséggé vált, hogy hétvégén, a lakótelepen az összes apuka papucsban és klottgatyában mosta az autót, olajos rongyokkal cserélte a gyertyát.

„Sárga kombi Trabantunk volt, Béla. Nagyon menő volt benne utazni, már ha méltóztatott elindulni. Mentünk a »messzi mamához«. Beszélgetni nemigen lehetett út közben, Béla ugyanis kissé hangosan szelte a kilómétereket.” (Andrea)

„Érzelmileg is bevonódtunk a tárgy használatába” – magyarázza ennek a pszichológiáját Krisztián. „Ez persze nemcsak az autóval volt így, hanem a tévével is, hiszen arra is rettentő sokáig kellett várni, baromi sokba került, nem úgy volt, hogy bemész a Gelkába, és rögtön haza is viszed. Ezért otthon a tévé úgyszintén megbecsült tárgy volt, leterítették szőttessel, a nagymama vett rá egy szép lovas szobrot, letörölgettük, és ha baja volt, mindenki kicsit megbuherálta, mielőtt szerelőt hívtak volna hozzá. A tárgyaknak más funkciója volt tehát azáltal, hogy nehezen jutottál hozzájuk, kevés volt belőlük, érték volt, amire várni kellett – azaz egy csomó olyan dolog pakolódott rá, ami miatt más értékrendszerbe került.”

„Apukám a Ladáit (merthogy több is volt egymás után) Döncikének nevezte el, s mindig megdicsérte Döncikét, megveregetve a műszerfalat, ha szépen bevett egy kanyart, vagy felmászott egy emelkedőn, befejezett egy előzést. Halomra bütykölte Dönciéket, volt ejtőtartályos megoldás is, szóval, amikor már úgy tűnt, kifogyott az üzemanyag, akkor egy kannából szívta a pótüzemanyagot” (Orsolya)

Bemész, kifizeted, hazaviszed

Ez változott meg, amikor a kilencvenes évek végén elkezdtek bejönni Magyarországra a multik, amiknek köszönhetően egyre gyorsabban és könnyebben lehetett hozzáférni dolgokhoz. Később jöttek a vásárlási hitelek is, ezek segítségével már nem kellett félretenni a pénzt, illetve az egyre nagyobb tévéket is mind olcsóbban meg lehetett szerezni. Ugyanígy átalakult a használtautó- piac is.

„Ha autót akarsz venni, akár már aznap hazamehetsz vele. Sőt, a családban bárkinek tudsz venni gyorsan egy autót, ha van rá pénzed. Tehát a beszerzés logisztikája és időtartama nagyon drasztikusan lerövidült. Innentől kezdve azok a tényezők, amik régebben a döntés folyamatát befolyásolták, illetve felelősek voltak az érzelmi kötődésért, átalakultak.

Ma már sokkal könnyebben, gyorsabban döntünk, ráadásul más szempontok alapján. Tartós fogyasztási vagy műszaki cikkeknél nem feltétlenül ár-érték arány alapján, hiszen belejátszik még az adott tárgy színe, formája is, illetve az is, mennyire illeszkedik a lakás miliőjéhez. Innentől kezdve nem a tárgy maga fogja kifejezni az érzelmi kötődést, hanem az, hogy a világomba hogyan illeszkedik. Azaz: a tárgyfetisizmust felváltotta az élményfetisizmus” – állítja Krisztián.

„Az első autómat 18 évesen kaptam a nagypapámtól és csakúgy, mint anyukámnak és apukámnak, ez nekem is egy »kispolszki «lett. Számomra gyönyörű (egyébként megkérdőjelezhető szépségű) zöldes-barnás-sárgás színekben pompázott. Volt, hogy megállt velem az út közepén – már ha elindult. Egyszer egy rutinszerű igazoltatás alkalmával már nem sikerült elindulnom, úgyhogy a kedves rendőröknek kellett betolniuk a »kicsikocsit« – biztosan szereztem nekik egy jó napot. A húgom akkoriban imádta a német fociválogatottat, és mivel a kocsi is, meg Miroslav Klose is Lengyelországból származott, nem volt kérdés, hogy Mironak nevezzük el. Miro volt a legmenőbb kisautó az iskola parkolójában, csak neki kapcsolódott fel néha magától a lámpája, forrósodott fel húsz fokban annyira a kormánya, hogy jobb híján a zoknimat a kezemre húzva kellett hazamennem, de az is biztos, hogy nála jobb első autót kívánni sem tudtam volna.” (Kata)

Hogy alakult át Miro, Béla és Gizi egyszerű eszközzé?

Steigervald Krisztián válasza: „A hetvenes-nyolcvanas-kilencvenes évek funkcionális tárgyi felhalmozása helyett manapság már inkább élményeket keresünk, amely élményeket a tárgyak valójában csak kiszolgálnak. A tárgyak eszközök lettek ahhoz, hogy jól érezzük magunkat. Nem a tárgyakat szeretjük, nem a tárgyainkba szeretünk bele, ami a márkahűséget is befolyásolja például, hanem azt az élményt, amihez a tárgyakon keresztül hozzá jutunk. Ezek sokkal fontosabbak lettek, és innentől kezdve értelemszerűen már jóval ritkábban adunk nevet az autóinknak.

Mert nem az autó lesz az, amit az átlagember lefotóz és feltesz az Instagramra, hanem az, hogy az autóval hová jutott el. Manapság csak akkor fotózkodsz az autóval, ha az valami nagyon-nagyon extra, mert akkor fogja azt az élményt adni, hogy »nézzétek, mennyire menő már, hogy van egy Ferrarim«.”

„Nem csak a kocsiknak, a tárgyaknak is lelke van szerintem (na meg a törlesztő is viccesebben néz ki az Excelben, ha neve van). A keresztelőt a beszerzés napján tartjuk, így lett a mosogatógép Vilmos, a mosógép Bobo, a szárítógép Vilhelmina (bár ezt nem annyira használjuk). Az autóink neve sorban: Zebulon – a következőt napra pontosan három évvel később szereztük, így lett Lúciusz, a jelenlegi pedig Tóbiás. Mi mindig úgy mondjuk, hogy kölcsönkértük Rézit, Böhömkét vagy Rombolót, attól függően, hogy milyen régi a mese.“ (Zsu)

Közös, osztott tulajdon

A már említett sharing economy Nyugat-Európából érkezett. E rendszernek köszönhetően, egyre több dolgot használunk közösen. Már nem feltétlenül veszünk meg egy komplett nyaralót, csak kibérelünk egyet (akár mindig ugyanazt, ugyanakkor) pár hétre. Az irodákban nemcsak hogy saját szobája nincs a többségnek, de akár saját asztala sem, leülsz oda, ahol találsz helyet. Zenét a Spotifyról hallgatsz, filmet a Netflixről nézel, és közösségi autókkal jársz A-ból B-be. Hogy alakult ez Magyarországon? Krisztián szerint: „A sharing economy régóta megfigyelhető Magyarországon is, az egész alapja arról szólt, hogy a mostani fiatal generáció bizonyos tárgyakért nem akart fizetni, vagy nem érezte annak a hozzáadott értékét. A legdrasztikusabban ez abban nyilvánult meg, hogy nem akartak fizetni filmekért, hiszen le lehet őket tölteni ingyen. Csakhogy a sharing economy nem arról szól, hogy én ingyen használok dolgokat, és nem adok cserébe semmit, ez csupán annak eltorzulása. Ez arról szól, hogy neked is bele kell tenni egy picikét, a szolgáltatásért, tárgyért, zenéért, filmért cserébe.

A »sharing economy« alapvetően nagyon jó ötlet, csak fontos kézben tartani, hogy ne vaduljon el, és ne menjen el szélsőséges irányba. Azaz: ne az legyen, hogy én nagyon akarok valamit, de fizetni már nem vagyok hajlandó érte.”

„Dezső, a kék Wartburg. Sosem felejtjük. Százmillió évesen, amikor már totál roncs volt, meg kellett válnunk tőle, de anyukám még most is könnyezik, ha szóba kerül Dezső! Pedig már vagy harminc éve nincs köztünk.” (Gabriella)

Fiala Borcsa

Kiemelt képünk illusztráció – Fortepan / Romák Éva