Egy ritkán látott kép

Régebben nem sokat foglalkoztam magammal, vagy azzal, hogy nézek ki. Félre ne érts, nem voltam egy igénytelen punnyadék, de relatíve kevés időt töltöttem a tükörképem vizsgálgatásával. Reggel, szinte reflexből belenéztem egyszer az előszobai tükörbe, mielőtt elmentem volna futni a kutyával, aztán zuhanyzás után jött még másfél perc magammal való farkasszemet nézés, amíg kisminkeltem magam, és talán este kettő, amíg lemostam magamról az egész napi retket. Ennyi. Ha nem vettem magamnak ruhát (és szembesültem egy füst alatt az öltözőfülkék előnytelen neonfényével, amely mindenkiből felpüffedt, zöldes vízihullát varázsol), és nem volt semmi olyan apropó, ami miatt lőttem volna magamról egy szelfit, a tükörképem legfeljebb egy kirakatüvegben jött szembe, ott is csak futólag. Szóval összesen, ha öt teljes percet töltöttem a magam vizslatásával a Covid előtt, és ez tökéletesen kielégített, nem vágytam soha többre.

A külsőmmel ki voltam békülve, főleg, hogy soha nem abból akartam megélni, a célnak viszont eddig tökéletesen megfelelt. Mármint: van. Pont.

Ki ez a bányarém??!

Aztán jött ez a bezárt élet, az egy évnyi videóhívások sorozata (és ki tudja, hol van a vége!), én pedig azon kapom magam egyre sűrűbben, hogy fizikailag rosszul vagyok önmagam látványától.

Hiába spórolom meg a home office-szal az utazási időt, valahogy mégis örökös rohanásban vagyok, így a reggeli első meetingre még vizes hajjal ülök be. Sminkelni sincs időm, meg minek is, hol van már a tavalyi lelkesedés, amikor csinos szettben üldögéltünk otthon a reggeli online jógaóra és az esti online koccintás között. Az itthon töltött hellyel-közzel egy év alatt végigültem a lakásomat, dolgoztam a kanapéról, ágyból, füles fotelből, végül az étkezőasztalnál kötöttem ki, itt fáj legkevésbé a nyakam, vállam egy hosszabbra nyúló nap végén. Igen ám, de itt a legrosszabbak a fények, állapítom meg, ahogy rápillantok a számítógép képernyőjén megjelenő ábrázatomra. A hajam rálapul a fejemre, a bőröm pirosas (ami még véletlenül sem „zsengén rózsásat” jelent, inkább tűnik olyannak, amit egy dermatológiai szakkönyvben mutogatnak a „kórképek és tüneteik” fejezetben), a szemem alatt fekete karikák (úgy tűnik, soha nem fogom többé kisimult ábrázatúvá aludni magamat), az arcom püffedt. A meeting alatt többször, bár próbálom elkerülni, mégis magamra téved a tekintetem, így látom, hogy az idő előrehaladtával az ábrázatom egyre inkább megnyúlik, a tekintetem a második óra elmúltával üveges lesz, a szájam lefelé görbül.

Mire egykor lecsukom a laptopot, hogy szusszanásképp összedobjak a gyerekeknek egy gyors ebédet, szent meggyőződésem, hogy nálam visszataszítóbb, hervasztóbb megjelenésű figurát még nem hordott hátán a föld. 

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Akit már csak egy jól megszaturált Abu Dhabi menthet meg

Az önmagamtól való iszonykodás pedig – és ezen én vagyok a legjobban meglepődve, hiszen soha nem voltam hiú – furcsa jelenségben csúcsosodik ki: képtelen vagyok magamról filter nélküli képet készíteni. Korábban soha nem variáltam a szelfijeimen, úgy voltam vele, hogy ez vagyok én, ezt lehet szeretni vagy utálni, köszi, csá. Most viszont úgy érzem, szembesülve naponta hosszú órákra önmagammal, hogy puszta önmagammal egyszerűen nem mérgezhetem meg a külvilágot. Ide filterek kellenek, ráadásul minél több. És nem, nem érdekel, hogy nem így nézek ki. A világ sem így nézett ki, amikor utoljára benne jártam normálisan, amikor boldogan veszhettem el a koncertek első sorában – beleüvöltve a refrént vadidegenek csatakos hónaljába.

Önutálat világjárvány

A jelenség persze nem kizárólag engem érint, a világjárvány miatt robbanásszerűen megnőtt azok száma, akik a képernyőhöz, és azon keresztül önnön torz tükörképünkhöz lettek szegezve. 2020 januárjában naponta 56.000 ember használta csak a Zoomot világszerte, ez a szám márciusra 2,13 millióra ugrott. És ez csak az egyike a temérdek online felületnek, ahol élőben kommunikálhatunk egymással. 

Zoom-diszmorfiának, avagy videós torzulásnak is hívják a jelenséget, amit nem sok választ el a már ismert testképzavartól, azaz attól a pszichés problémától, amikor az embert rögeszmésen gyötri a kétségbeesés az önmagáról kialakult (egyébként torz, nem reális) kép miatt. A helyzet pedig annyira súlyos, hogy Amerikában például kimutathatóan megugrott azoknak a száma, akik az online videókonferenciák hatására fordultak plasztikai sebészhez, a BBC egy idevágó, szeptemberi cikke szerint pedig a brit plasztikai sebészek szakértőit 70 százalékkal többen keresték fel, mint a járvány előtt.

A Zoom-énképtorzulásnak semmi köze nincs a hiúsághoz, állítják a szakértők, épp ellenkezőleg, sokan úgy érezhetik, miközben hitetlenkedve nézik a tokájukat, szemük alatt megülő táskákat, a ritkás hajukat vagy a frissen kinőtt pattanásukat a képenyőn, hogy annyira rútul néznek ki, amit már semmiképp sem szabadna a világ elé tárni. 

Egy 50 főből álló vizsgálat során az egyébként teljesen egyészséges, felnőtt résztvevőknek egy teljes percig kellett magukat a tükörben bámulni, ám még ez is bőven sok(k) volt ahhoz, hogy átalakuljon a magukról kialakult képük, és már csak egy eltorzult valóságot lássanak.

A résztvevők 66 százaléka állította, hogy az egy perc végére úgy találták, az arcuk teljesen amorf módon elváltozott, 48 százalékukkal egyenesen egy szörnyeteg arca nézett vissza.

Éppen ezért fontos, hogy tudatosítsuk magunkban a következőket:

1. Senki nincs olyan részletekbe menően elfoglalva a megjelenésünkkel, mint mi magunk. A többi beszélgetőpartner egészen biztosan nem azzal tölti az idejét, hogy a kinézetünket analizálja.

2. Még ha így is tennének valami különleges okból kifolyólag, távolról sem szemlélnek olyan kritikusan bennünket, mint mi magunkat.

3. A képernyőn látható kép szintén torzított. A valóságban ennél jobban nézel ki. (De.) Nem mindegy ugyanis, milyenek a fények, milyen szögben áll a kamerád és milyen közel van az arcodhoz, vagy hogy milyen felbontású a kép. Egy vizsgálat megállapította, hogy attól függően, mennyire vagy közel a laptop vagy telefon kamerájához, az orrod mérete akár 30 százalékkal is nagyobbnak tűnhet. 

 

4. A másokról kialakult képed java része sem valós, bár gondolom, a közösségi oldalak szépen feljavított álvalóságát nem kell bemutatnom, jobb, ha újra és újra az eszedbe vésed: semmi nem az, aminek látszik! Tehát: teljesen felesleges összehasonlítanod a magad legrosszabb, torz verzióját (azaz azt a képet, amit a videós meetingeken látsz) mások szépre polírozott hamisítványával (azaz a gyönyörűre filterezett szelfijével, ami így is valószínűleg a 32928. darab volt a sorozatban, amit ellőtt magáról az illető. Mármint… persze nekem is csak mesélték.)

Tippek, hogy ne őrülj bele egyfajta negatív Nárcisszus királyfiként önmagad látványába:

1.

Ha csak teheted, kapcsold le a kamerádat, így nem fogod kényszeresen magadat nézegetni.

2. Kompenzálj, méghozzá úgy, hogy udvarolsz magadnak! Nézz bele a tükörbe (amikor épp jó passzban vagy), és dicsérj meg magadon tíz dolgot. Ha elsőre nehezen megy, azt ajánlom, kicsit távolítsd el magadat képzeletben magadtól. Ha most látnád életedben először a tükörben felbukkanó embert, mi az, amit kiemelnél? Ami azonnal megtetszene neked?

3. Gondold át, mi az, ami visszatérő kritika magaddal szemben, és ha nem tudsz rajta változtatni (a plasztikai sebészet nem jöhet szóba, természetesen!), akkor fogadd el. Nekem például az szokott a mankóm lenni ilyen esetekben, hogy elismerem: valóban szarkalábasabb, karikásabb a szemem, és az arcbőröm sem olyan hamvas, mint húsz éve, de egyrészt nem vagyok már huszonnégy, másrészt húsz év múlva épp a mostani kinézetemet fogom visszasírni. Úgyhogy ennyi erővel akár örülhetek is neki már most, nem? (A hajamat pedig, amint újra lehetőségem van rá, befestetem. Mert az ősz hajszálakkal nem akarok kibékülni, és nem is kell.)

Viszont megfogadtam, kerül, amibe kerül, de lejövök a filterekről. Aztán utánam a vízözön.

Fiala Borcsa

További források: ITT, ITT