„Életünk végéig tápláljuk a gyerekeinket. Hogy anyatejjel, tápszerrel, érzelmi vagy szellemi táplálékkal, az változik” – Elválasztás körüli gondolatok

–

Rögös kezdetek

A kisfiamat valamikor a harmadik szülinapja előtt pár hónappal választottam el. Ha belegondolok, hogy ehhez képest a szoptatási „karrierem” úgy indult, hogy a fiam majdnem teljesen tápszeres volt, hát… nem mertem volna fogadni rá, hogy egyszer ilyen cikket írok a témában. Anno, hónapokba került, iszonyú nehéz volt összehozni a szoptatást. Végül sikerült, és 100 százalékig, igény szerint szoptatott baba lett a fiamból. A kislányom pár perces korától kezdve az volt. 

Azt hiszem, az összes aspektusát megéltem a szoptatásnak. Volt minden.

Naphosszat és éjjeleken át tartó fejés, és a pár milli „folyékony arany” remegő kézzel hűtőbe raktározása. Tápszerkutyulás az éjszaka közepén meg a gyógyszertárban, ahol rázendített a baba, nem sejtvén, hogy tapasztalatlan szülei azt sem tudták hirtelen, mit mibe és hogy kell keverni. A fejés nem vált be, ezért hát egy idő után pucéron összebújva szoptattam egész álló nap és éjjel, és hordoztam. Aztán, amikor a hisztérikus akarás elmúlt, és én elkezdtem végre élvezni az összebújást, a szoptatás sem fájt többé. Egy reggel hangos kortyolásra ébredtem, azt sem tudtam hirtelen, mi az a hang. Kortyolt, nagyokat nyelt. Többé nem kellett cumisüveg. 

Döccenőkkel tarkított folytatás

Aztán volt többször szopisztrájk is (tudom, a szó úgy hangzik, mint a pocaklakó, de ha egyszer ez a neve…), amikor egyik napról a másikra ismét nem tudtam szoptatni. Megoldottuk ezt is szoptatási tanácsadó segítségével. Aztán jött a tejkő, ami miatt mellgyulladásom is volt, láz és minden, amit akartok. Onnantól kezdve a fiam szoptatása alatt mindennap kellett foglalkoznom a tejkővel, kiszedni, kipattintani. Az egyik legfelszabadítóbb élmény volt egész életemben, amikor egy napok óta makacs tejkőtől végre megszabadultam, és másfél deci tej ömlött ki a tűzforró mellemből. 

A kislányomnál az elején nemhogy nem kellett küzdenem a tejért, de pont az okozta a gondot, hogy annyi tejem volt, szegény fulladozva nyelte, ezért szoptatás előtt mindig kellett fejnem picit, hogy ne legyen tortúra egyikünk számára sem. Végül minden a helyére került. A szoptatás egy ponton tényleg az lett, ami: a világ legtermészetesebb dolga. Bárhol, bármikor, anélkül, hogy a mellem bárki látta volna, sőt, a Nyomjad anyukám!-ban a Moszkván is szoptattam, nem tűnt volna fel senkinek, ha nem mondjuk. Igazi „szoptatós veteránná” váltam. 

Amikor a lányom picike volt, a gondolat, hogy meg fog nőni, és nem lesz többé kisbabám, iszonyú érzés volt. Aztán teltek a hónapok, az évek, és már mondhatni kis-nagylány, akiben ott vannak még a babaság vonásai is, édes átmeneti korszakban van. Nem érzem már azt a fojtogató szomorúságot, ha arra gondolok, nem fogok többet szoptatni.

Hét év alatt a szoptatástól rengeteget tanultam.

Gyakorlatilag életem egyik legmeghatározóbb momentuma, mert a teljes kudarc és hasznavehetetlenség érzésétől kezdve a testképem átalakulásán át a legnagyobb büszkeségig mindenféle érzéssel feltankolt, és ezért örökre hálás leszek. 

Ne ítélkezzünk!

Az a helyzet, hogy ekkora szoptatós múlttal a hátam mögött – az előítéletek ellenére – nem vagyok „szoptatásnáci”. Nem húztam ki a kizárólagos szoptatást a végsőkig, egy–másfél éves koruktól szépen fokozatosan vált az anyatej fizikai és lelki táplálékból elsősorban lelkivé (azzal együtt, hogy az utolsó pillanatig az anyatej minden cseppje értékes). Nem mondom, hogy mindenkinek így kéne csinálnia. Nekünk ez az út jött be, ez volt önazonos. 

Pocsék hozzáállásnak tartom, amikor ezt a módit próbálják ráerőltetni olyan anyákra, akik számára az ilyen szintű testi összeolvadás éveken át egyszerűen nem jön be. Mert urambocsá' imádják a munkájukat, és visszamennének dolgozni egy év után. Vagy akármi miatt. 

Én például a tápszeres éjjeli etetésekre igazi tortúraként emlékszem, tökéletesen alkalmatlan lettem volna rá. Az anyatej mindig nálam volt, nem kellett hozzá semmi előkészület, nem beszélve az anyagiakról, úgyhogy aki szerint „a tápszer a könnyebbik út”, az mérhetetlenül igazságtalan. 

Számomra a szoptatás volt – minden nehézségével együtt – a könnyebbik út. Nem tudtam előre, magam találtam rá, ide terelődtem, az igény szerinti szoptatásra, amit gyakran félreértelmeznek, mert az igény szerint szoptatás az anya igényeiről is szól, nem csak a babáéról. Nem jelent egyet azzal, hogy a baba nyekken, és már ott is a szájában az anyamell. A babának se jó, ha ugyan igény szerint szoptatják, de közben az anyukája „hót ideg”, és alig várja, hogy vége legyen. 

Én akkor fejeztem be a kisfiam szoptatását, amikor azt éreztem, hogy már kínlódom közben. Nem akartam elrontani, nem akartam, hogy valami, amiért ennyit küzdöttem, úgy érjen véget, hogy utálom.  

 

Személyre szabott végek

Hogy kinél mikor jön el ez a pont, mindenkinek más.

Van, akinek már a szoptatás gondolatával is nehéz megbarátkozni a baba születése előtt. 

Pontosan tudom, milyen, amikor az ember undorodik a gondolattól is, én is undorodtam. Eleve utáltam a mellemet, elképzelni, hogy jön a baba, bekapja… és szívja… és jön belőle a tej, hát, esküszöm, a hideg rázott tőle. De hamar elmúlt a viszolygás, gyakorlatilag amint mellre tettem a kisfiam. Nem volt jó érzés, de egyértelmű volt, hogy neki ott a helye. 

Azt is megéltem, amikor mindkét mellemből folyt a vér, hogy úgy szoptatok, úgy húzom magamhoz közelebb a babát, hogy én közben egyre csak hátrébb húzódom ösztönből, miközben csorog a könny a szemeimből. Persze hogy nem volt tejem, depressziós voltam, a melleim fájtak a rossz technikától, az állandó fejéstől. Eleinte nem is akartam igazán. Ott volt a cumisüveg. Az csak még jobban bekavart. Szóval kellett pár hónap, mire belejöttünk.

Azóta sem bírom, amikor valaki nagy mellénnyel azt mondja a kezdő anyukáknak, hogy „ó, megy ez magától, csak tedd mellre”. Nem, ez nem ilyen egyszerű. Nem mindenkinek. Kell a megfelelő segítség, a jó segítség. Lehetőleg időben. 

Az elválasztás ugyanennyire nem egyszerű

Van, akinek igen. Én is hallottam sok olyan sztorit, hogy a gyerek egyszer csak hátat fordít a felkínált mellnek és elalszik, vagy azt mondja, hogy ő már nagy, nem kell neki, vagy inkább töltött káposztát kérne. Esetemben ezek nem merültek fel, nekem kellett kezdeményeznem. 

Mórt eleinte éjjelre választottam el, nagyjából kétéves kora környékén. Az apja altatta napokig, elmondtuk, hogy az „ihi” alszik, gyűjti nappalra a tejet. Aztán egy idő után úgy keltem fel egy nap, hogy ma fogom őt szoptatni utoljára. A hátamon volt a hordozóban, a játszótérről mentünk haza, és elmondtam neki, hogy az „ihi” és én is elfáradtunk. Kap egy Star Warsos kulacsot cserébe, és bármikor hozzám bújhat. Volt egy „búcsúihi”, és kész. Egész jól fogadta. Én pedig visszakaptam a testem. 

Lenkével sokkal karakánabb voltam, sokkal kevésbé engedtem teret a rajtam lógásnak. Hamarabb történt az éjszakai elválasztás és a nappali is, viszont meghagytam azt, amit Mórnál nem: a szoptatva altatást. 

Nyilván soha ne mondd, hogy soha, de terveink szerint nem lesz több kisbabánk. Szóval nem sietek. Ezt az esti pár percet próbálom kiélvezni, még akkor is, ha néha már fáj, főleg, hogy Lenkusnak van egy-két törött foga (lefejelte a tükröt, amikor a tükörképét puszilgatta), ezek néha kegyetlenül nyiszatolnak. 

Nem tart ez már sokáig, és rettenetesen fog hiányozni. 

Viszont a testem teljes visszanyerése se lesz semmi. Se terhesség, se szoptatás. Újra kettesben leszek magammal, és ez számomra ijesztőbb, mint az, hogy felnőnek a gyerekek. A testképemmel kapcsolatos történetem újabb fejezethez ér.

Ne veszítsük el a fókuszt!

Ha ismerősöm, barátnőm újdonsült anyuka lesz, sosem nyomasztom a szoptatással. Óvatosan érdeklődöm, hogy van. Ha van igénye beszélni, akkor meghallgatom. Csak akkor szólok közbe, ha olyasmi történik vele, ami tudom, hogy megnehezítheti az életüket. 

Ha például szeretne szoptatni, akkor talán nem a legjobb ötlet cumisüveget, cumit adni pár naposan, de ha megtörtént és bezavar, akkor sem helyrehozhatatlan a kár. A szoptatással kapcsolatban nem nagyon van helyrehozhatatlan hiba.

Ami fontos: az anyatej minden cseppje varázslatos. Ha csak egyetlen cseppet kapott életében a baba, az is fantasztikus. 

Annyira véres harcok folynak ebben a témában, de én, két hosszan szoptatott gyerek után azt mondom: bár az anyatej valóban a legjobb, az, hogy a gyerekünk boldog és egészséges felnőtt lesz-e, nem elsősorban ezen fog múlni, sőt. Ha egyéves koráig szoptatnak egy babát, az is isteni, és az is, ha hároméves koráig, vagy akár tovább. Nem szoptatni és szoptatni is lehet jól és rosszul, mint ahogy mindent el lehet cseszni. Az a jó az anyaságban, hogy sosem lehet tudni, mikor követsz el végzetes hibát a legjobb szándékod ellenére is, és mikor görcsölsz szét valami teljesen bagatell apróságot, amin az égvilágon semmi nem múlik. Sosem tudhatjuk. 

Azt nézd, neked mi válik be!

Én hordozós, együttalvós, úgymond, „válaszkészen nevelős” anyuka vagyok, akit előszeretettel „ősanyáznak” le. Pedig én őszintén megmondom, nem azért csinálom így, mert szentül hinném, hogy ez az egyetlen helyes út. Nekünk ez jó. Mi így tudjuk önazonosan „elcseszni” a gyerekeinket. Más meg máshogy. Mert illúzióink ne legyenek, valamit úgyis elcseszünk, fölösleges elméletekbe kapaszkodni. Ennél sokkal komplexebb a gyereknevelés, nem kifejezetten lineárisan követhető folyamat. 

Mióta erre rájöttem, az elválasztásnak is más a jelentősége. Lehet, hogy ezt az esti egyet magától hagyja majd el, de lehet, hogy egy este én sokallok majd be. Nem tudom. Nem agyalom túl. Majd megszületik a megoldás. Jó lesz visszaemlékezni. Jó lesz nosztalgiázni, milyen „szuperhős érzés” volt rájönni, hogy a kislányom összes hurkája anyatejjel dúsított, és sosem kapott pótlást. Jó lesz erre is visszagondolni. Arra is, amikor egy betegségnél – a szoptatásnak hála – nem száradt ki a gyerek, vagy amikor a fogzástól lila, gyulladt ínyétől enni nem tudó kicsi legalább a mellemen nem sírt. De nem hiszem, hogy a szoptatástól elbúcsúzva elmúlnak a meghitt pillanatok. Az ölelés és a bújás nem kevésbé intim. Az, hogy az ölembe kucodorva megvigasztalódnak, feltöltődnek, ugyanaz a melengető érzés.

És az, hogy csinálok egy finom mézes teát vagy kakaót, meleg italt, és reggel az ágyban, a takaró alatt megihatják hozzánk bújva, az életem legidillibb pillanatai közé fognak tartozni. 

Persze könnyen mondom mindezt, még azért ott az az esti pár perc, amíg a kislányom baba. Aztán lehet, hogy fájni fog, amikor annak is vége lesz. Lehet, hogy mindent visszaszívok majd. De most azt mondom: életünk végéig tápláljuk a gyerekeinket. Hogy anyatejjel, tápszerrel, érzelmi vagy szellemi táplálékkal, az változik. De sosem szűnik meg. Fejezetek váltják egymást, de anyának lenni sosem lesz könnyebb, bármilyen úton is járunk. 

Szabó Anna Eszter 

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/filadendron