Bezzeg mások, és mi, akik mindig kevésnek érezzük magunkat - Az összehasonlítás láthatatlan hatásai

–

A „tökéletes” életek Instagramon irreális elvárásokat szülhetnek

A szociálpszichológus Leon Festinger már 1954-ben leírta a társas összehasonlítás elméletét, amely szerint

velünk született belső késztetésünk van arra, hogy másokhoz mérjük magunkat. Ez a késztetés önmagában nem probléma – sőt, gyakran fontos szerepet játszik az önismeretünkben és a fejlődésünkben is.

Az összehasonlítás segít eligazodni a világban, elhelyezni magunkat a „térképen”, kik vagyunk, hol tartunk. Ennek a folyamatnak lehetnek pozitív hozadékai, például motiváló lehet látni, hogy a szomszédunk vagy a munkatársunk megszerezte a jogosítványt, letette a spanyol nyelvvizsgát, elérte a saját céljait. Ez inspirálhat minket is, hiszen ha neki sikerült, nekem is menni fog.

Az összehasonlítás tehát önbizalmat is adhat, megerősíthet abban, hogy mi is képesek vagyunk fejlődni, változni, kitartani. Ám kelthet bennünk rossz érzéseket is: frusztrációt, szégyent, dühöt, irigységet és féltékenységet. (Ez utóbbiakat sokan szinonimaként használják, pedig érdemes különbséget tenni a kettő között. Ahogy azt az irigység természetéről szóló egyik cikkünkben is megírtuk: az irigység a sóvárgásról, míg a féltékenység a birtoklásról szól.)

Ez különösen igaz akkor, ha olyan emberekhez mérjük magunkat, akiket valójában nem is ismerünk, csak az Instagramon, TikTokon, Facebookon, YouTube-on látjuk az életüket.

„A közösségi média nem a valóság, így sem másokat, sem saját magunkat nem valós mércék mentén ítéljük meg.

Ha eleve alacsony az önértékelésünk, és túlságosan szigorúak vagyunk magunkhoz, akkor a közösségi médiában látott tökéletes életek miatt irreális elvárások alakulhatnak ki bennünk, és könnyen megfogalmazódhat a gondolat, hogy nem vagyok elég jó” – magyarázza dr. Vizin Gabriella pszichológus.

Bezzeg a másik szebb, okosabb, ügyesebb, mint te

Amikor valaki felnőttként is újra és újra másokhoz méri magát, és kényszeresen hasonlítgatja az életét, eredményeit, külsejét másokéhoz, annak gyakran mélyebb, gyerekkori gyökerei vannak. Dr. Vizin Gabriella szerint ez a működésmód sok esetben visszavezethető a korai tapasztalatokra, különösen akkor, ha valakit már gyerekként nyíltan vagy burkoltan rendszeresen kritizáltak.

A szakember hozzáteszi:

a gyerekkori összehasonlítás egyik legártalmasabb formája a „bezzeg”-kommunikáció.

Ezek azok a sokszor ártatlannak tűnő, de mélyen romboló megjegyzések, mint például: „bezzeg a húgod ötöst kapott”, „bezzeg a bátyád tudja a szorzótáblát”, „bezzeg az osztálytársad, ő szebb, gyorsabb, okosabb, mint te”. 

„A bezzeg-üzenetek arról szólnak, hogy nem látnak engem. Nem a saját tehetségemet, képességeimet értékelik, hanem csak azt nézik, milyennek kellene lennem. Ha valaki folyamatosan ezt hallja, az leértékeli a saját belső értékeit, és lehet, hogy sosem fogja megtudni, valójában mire képes” – fogalmazza meg dr. Vizin Gabriella.

Amikor egy gyerek újra meg újra azzal szembesül, hogy

valaki más „jobb nála”, kialakulhat benne az érzés, hogy ő nem elég jó úgy, ahogy van. Ez a tapasztalat pedig hosszú távon is hatással lehet az önértékelésére, döntéseire. Nem ritka például, hogy ezek az élmények felnőttként halogatáshoz, önszabotázshoz vezetnek.

„Elkezd valaki egy egyetemet, de nem fejezi be, mert ott él benne a gondolat, hogy: » úgysem vagyok annyira jó, mint amilyennek lennem kellene«” – mondja a szakember.

Nemcsak a „bezzeg”-összehasonlítások, hanem a nyílt kritika, a cikizés, a szavakkal bántás is súlyos nyomokat hagyhat egy gyerek lelkében. „Ha valakit gyerekkorától kezdve rendszeresen kritizál a családja, a tanárai, és az osztálytársai is örökké cikizik, bullyingolják, akkor az a kép alakulhat ki benne, hogy ő kevesebb, mint mások. Nemcsak a teljesítménye, hanem a teljes valója kevesebb. Ez egy mély, átható szégyenérzethez vezethet, amelyet a szakirodalom krónikus szégyennek nevez” – fejti ki a szakpszichológus, aki szerint ez alááshatja az illető önbecsülést, és idővel szociális helyzetekben is gátlásokat okozhat.

Például az illető nem mer mások előtt beszélni, előadni, nem mer megszólalni társaságban, hiszen úgy érzi, a körülötte lévők jobbak, okosabbak, értékesebbek nála. „Amikor valaki nem tud, vagy csak nagyon nehezen tud szociális helyzetekben helytállni, azt a mentális állapotot szociális szorongásos zavarnak hívjuk” – mondja dr. Vizin Gabriella.

Értéktelennek, kevésnek érezzük magunkat, ezért túlkompenzálunk

Az ember természetesen próbál megküzdeni az alacsony önértékeléssel és növelni az önbizalmát, de nem minden módszer egészséges. Az egyik leggyakoribb, ám kevésbé hatékony megküzdési mód a túlkompenzálás.

„Létezik az ún. hübrisztikus büszkeség, amikor valaki túlzón felnagyítja a saját nagyszerűségét, nagyképűen mutogatja magát. Ez gyakran nem valódi magabiztosság, hanem a belső szégyen, az önbizalomhiány túlkompenzálása.

A hübrisztikus büszkeség gyakran kéz a kézben jár a nárcisztikus személyiségzavarral, de ugyanúgy megfigyelhető azoknál, akiknek alacsony az önbecsülése” – részletezi a szakember.

A túlkompenzálás másik formája nem feltűnő, hanem kimerítő: ez a hiperkritikusság és a perfekcionizmus. Dr. Vizin Gabriella szerint a sématerápia azt a működésmódot könyörtelen mércék néven említi, amikor valaki olyan irreálisan magas elvárásokat támaszt saját magával szemben, amelyeket valójában sosem lehet elérni. „Ez egyfajta önostorozás. Az illető állandóan hajtja magát, hogy megfeleljen egy képnek, egy olyan elképzelésnek, amely elérhetetlen, irreális. Ezzel azonban valójában azt próbálja elkerülni, hogy mások kritizálják.”

Jobban járunk, ha kedvesek vagyunk magunkhoz, és nem ostorozzuk magunkat

Az összehasonlítás, különösen a közösségi médián keresztül, gyakran nem inspirál bennünket, hanem elbizonytalanít és frusztrál. Az egyik legfontosabb dolog, amelyet ilyen helyzetben tehetünk, hogy tudatosítjuk, mi történik bennünk.

„Tulajdonképpen ez a titka: tudatosítani. Felismerni, hogy én most éppen összehasonlítom magam valakivel. Ez az első lépés”

– mondja a szakpszichológus.

Sokszor már ez is segíthet. De vannak helyzetek, amikor a puszta felismerés nem elég, mert túl mélyek a sebek. Ilyenkor fontos, hogy ne csak észrevegyük, hanem támogassuk is magunkat, növeljük az önbizalmunkat, az önbecsülésünket.

A szakember szerint a megküzdés egyik hatásos módja lehet az, ha olyan tevékenységeket keresünk, amelyek örömet okoznak nekünk, segítenek kapcsolódni saját magunkhoz. Ha azonban úgy érezzük, hogy túlzásokba esünk, állandóan csak kritizáljuk magunkat, miközben másokat tökéletesnek látunk, akkor érdemes mélyebbre menni. Lehet ez egy terápiás folyamat, vagy akár olyan módszerek kipróbálása, mint a mindfulness vagy az önegyüttérzés gyakorlása – sorolja dr. Vizin Gabriella.

„Az összehasonlítás ellenszere nem a még több teljesítmény, hanem az, ha megtanulunk önmagunk mellé állni.

Ha meglátjuk, hogy az értékünk nem attól függ, hol tartunk másokhoz képest, hanem attól, hogyan bánunk önmagunkkal, amikor nehéz. Mert végső soron jobban járunk, ha kedvesek vagyunk magunkhoz, és nem ostorozzuk magunkat”– fogalmazza meg a szakpszichológus.

A perfekcionizmust levetkőzni nem könnyű, néha lehetetlennek tűnik. Elhihetitek, tudom, milyen érzés az, amikor egyszerűen semmi nem elég jó. Amikor mindig lehetne valami még egy kicsit jobb, és az ember soha nem tud igazán elégedetten hátradőlni. A tökéletességre való törekvés persze önmagában nem rossz dolog, sőt, sokszor csodálatra méltó. Csakhogy gyakran valami egészen más mozgatja. De akkor mégis mi? Ennek próbált meg utánajárni Tóth Flóra a „Perfekcionistának lenni azt jelenti, hogy a legnagyobb kritikusod a fejedben van... mindig” című cikkében. 

Kaiser Orsolya