A Szőlő utca visszatér: „Hamis, aljas, gonosz mondatok"

„Megoldások"

Hetek, hónapok (évek) óta megy fel bennem a pumpa, látva a gyerekvédelmi rendszer további erodálódását. Ahogy olyan intézmények és „megoldások” lépnek életbe újra és újra, amiket már évekkel, sőt évtizedekkel ezelőtt eltemettünk, lezártunk, pontosan tudva, hogy nincs helyük egy modern, gyerekközpontú rendszerben. 

Mi a francot jelent, hogy újabb csecsemőotthonokat nyitunk? Mármint a minisztérium nyitja, nem én (csak az adóforintjaimat fizetem be), viszont mi mindannyian egy olyan országban élünk, ahol – miközben pontosan tudjuk, hogy minden kisbabának első pillanattól fogva személyes figyelemre, egyéni gondoskodásra, kapcsolódásra van szüksége, amiben van egy fix, elsődleges gondviselő személy, akinek az érintése, illata, szeretete, odafordulása az életet jelenti a babának, és megfelelő fejlődés lehetőségét – szóval, miközben ezt pontosan tudjuk, megnyitunk olyan intézményeket(!), ahol csecsemőket helyezünk el. Nyilván szép rendben. Patyolat ágyacskákra. Gondozókkal, nevelőkkel. Néhány hét alatt létrehozva a helyet. Mi van? 2025-ben? Intézményi elhelyezés újszülötteknek? Így?

Megoldás arra a problémára, hogy túl hangos a társadalmi felháborodás a jogellenesen kórházakban tartott gyerekek miatt. 

Értem én, hogy kevés a nevelőszülő és elégtelenül működnek a családmegtartó szolgáltatások, de erre nem egy hónapja döbbentünk rá, még csak nem is évekkel ezelőtt. Konkrétan már 2016-ban is túl kevesen voltak, amikor jogszabályban rögzítették, hogy onnantól minden 12 éven aluli gyereket nevelőszülőknél kellene elhelyezni. Azt is pontosan tudtuk, hogy a nevelőszülők alulfizetettek, alultámogatottak, sokszor kényszerhelyzetekbe kerülnek a hatósági eljárások miatt, és nem megfelelően elismertek.

Azt is tudtuk már több mint 10 éve, hogy ezeknek a problémáknak az lesz a következménye, hogy túlterhelődnek azok, akik már benne dolgoznak a rendszerben, és nehéz lesz újakat toborozni. Viszont ahelyett, hogy érdemi lépések történtek volna, az egész hóbelevancot kiszervezték az egyházak felé, mókoljanak vele ők tovább. Az állam pedig továbbra sem foglalkozott a megfelelő keretek kialakításával, hiszen az tudottan nagyon sok pénzbe került volna – például a jövő évre ígért 17 milliárdot simán el lehetett volna már 2015-ben költeni akár a nevelőszülői hálózatfejlesztésre és a hozzá kapcsolódó kiegészítő és családmegtartó szolgáltatásokra. Akkor most nem kellene „megoldásként” eladni a csecsemőotthonokat, hogy több száz kisbaba ne kórházakban töltse a karácsonyt teljesen indokolatlanul. 

A Szőlő utca nem akar eltűnni a radarról

És akkor most jött a következő hír: rendőrök, iskolaőrök érkeznek majd a gyerekotthonokba. Vigyázni a rendet, hiszen olyan sok az utóbbi időben a „kiszivárogtatás” arról, hogy gyerekeket bántanak, vernek, velük megalázó módon viselkednek azok a felnőttek, akiknek vigyáznániuk kellene rájuk és jól gondoskodnának róluk. 

Majd most, újabb remek ötletként a jelenlegi gyerekvédelmi rendszer egy újabb elemét szervezik ki. Egy újabb, problémás, botrányoktól hangos részét: a javítóintézeteket. Csak most nem az egyházak felé, hanem a rendőrségnek dobják a forró krumplit. Ez az a pont, ahol csendben elkezdek zokogni. 

Mintha a gyerekvédelmi, gyerekjogi elvek egyáltalán nem számítanának. Mintha nem az lenne a lényeg, hogy a gyerekek jól legyenek, hanem hogy csend legyen végre.

És közben nézem a naptárat, hogy vajon még mindig 2025-öt írunk-e.

Ami történik, az olyan, mintha egy újabb lépést tettünk volna a múlt felé. Mert itt is jártunk már. Volt olyan, hogy 18 éven aluli, büntetendő cselekményt elkövetett gyerekeket beterelgettünk olyan helyekre, ahol semmi keresnivalójuk nem volt, majd rájöttünk, hogy mégis a gyerekvédelemben kellene nekik segítséget és támogatást nyújtani, hiszen tudjuk, hogy erre van szükségük. 

Áldozat vagy elkövető? – A véletlenen múlik

Ez az a pont, ahol kérek mindenkit, hogy ne kis fenevadakként, vagy megátalkodott minibűnözőkként tekintsenek ezekre a gyerekekre! Tudom, hogy a mostani központi kommunikáció erre helyezi a hangsúlyt, hogy alátámassza a döntését, és tudom, hogy a magyar társadalom egy nagy részében nincs kegyelem azoknak a gyerekeknek, akik valami rosszat tettek (ki emlékszik még a szurikátaügyre?)

De azoknak a gyerekeknek, akik javítóintézetben vannak, nem az általunk elkövetett bűncselekmény a fő ismertetőjegyük, hanem a traumáik, a velük szemben gyerekkorban elkövetett olyan rossz bánásmódok, amelyek miatt deviánsan kezdtek el viselkedni.

Higgyétek el, hogy nagyon sok esetben konkrétan a véletlenen múlik, hogy amikor egy gyerek bekerül a rendszerbe, akkor azt áldozatként teszi (a veszélyeztetettsége miatt), vagy elkövetőként (szintén a veszélyeztetettsége miatt).

Nagyon nagy az átfedés a kettő között, tehát alapvetően ezzel kellene foglalkozni: a veszélyeztetettséggel. 

Nem akkor segítünk nekik, ha (egy elhúzódó, nehezen érthető eljárásban) egy vadidegen kimond rájuk egy verdiktet, hanem ha felelősségvállalást tanulnak, segítséget és támogatást kapnak. Ennek a jó helye a helyreállító igazságszolgáltatási rendszerben, meg a gyerekvédelemben van. Persze, egy jól működő gyerekvédelemben, aminek nem része a bántalmazás, a lealacsonyító bánásmód és az emberi méltóságuk elvétele.

Ráadásul ma Magyarországon, ha egy gyerek büntetendő cselekményt követ el, akkor nem egyenes út vezet a javítóintézetbe. Lehet, hogy pártfogó felügyelőt kap, vagy olyan más jogkövetkezményt, ami nem veszi el a szabadságát. Ha viszont megnézzük a kutatásokat, azt látjuk, hogy a jó érdekérvényesítő képességű, magasabb státuszú családok gyerekei kerülnek elterelésre, meg szembesülnek a puhább szankciókkal, míg az eleve kiszolgáltatott, halmozottan hátrányos helyzetű, nehéz sorsú gyerekek nagyobb eséllyel mennek javítóintézetbe. A rendszer (itt sem) mér egyenlő mércével.

Ahogy a gyerekvédelemmel kapcsolatba került gyerekeknél és családoknál oly’ sokszor látjuk, eleve sokkal kiszolgáltatottabbak ezek a gyerekek, ezért a velük szembeni rossz bánásmód sokkal könnyebben marad radar alatt. Nem ritkán maguk a gyerekek is azt gondolják, hogy „nekik ez jár”, velük „így kell bánni”. 

Tényleg ezt akarjuk? Belegondol bárki abba, hogy ennek mi az ára? Mibe kerül ez nekünk emberként, közösségként, társadalomként? Hogy így bánunk a gyerekekkel? 

Nem több rendőrre van szüksége a gyerekvédelemnek, hanem több szeretetre. 

Nem a rendészeti szemlélet hiányzik a rendszerből, hanem a szeretet. És mindaz, amiből érzik a gyerekek, hogy szeretik őket. Minden. Egyes. Gyerek. A kisbabáktól azokig a kamaszokig, akik elkövettek valami rosszat, és fontos, hogy azért felelősséget vállaljanak, miközben nem egy marha nagy stigmát kapnak a homlokukra, meg örök sebeket a megaláztatás és kiszolgáltatottság miatt, hanem esélyt arra, hogy jobb életük legyen. 

Senki nem jókedvéből hülye. A gyerekek sem. A bűnelkövető gyerekek sem.

A kisbabákra lehet azt mondani, hogy „nem mi szültük őket”, a bűnelkövető gyerekekre, hogy „ezek nem érdemelnek jobbat”, a gyerekotthonban élőkre meg, hogy „ez is jobb, mint amit otthon kaptak”. Csakhogy ezektől a mondatoktól nem leszünk se jobb emberek, se jobb társadalom.

Ezek mind hamis, aljas, gonosz mondatok, amikben nincs szeretet. Én nem ilyen gyerekvédelmet akarok. Nem akarhatjuk ezt.