–

Fejest ugrani a háború poklába

Amikor kirobban az orosz–ukrán háború, nem is kérdés Lynsey Addario Pulitzer-díjas fotóriporter számára, hogy ott akar-e lenni a helyszínen. A New York Times megbízásából azonnal odautazik, és fejest ugrik az események közepébe. Ezért is tartozik a legtehetségesebbek, a legsikeresebbek közé: rettenthetetlen. Ahogy egy kollégája megfogalmazza: oda megy, ahová más ép ésszel semmi áron be nem tenné a lábát. Ügyesen be tud jutni helyekre, ott elvégzi a feladatot, majd gyorsan távozik. 

Lenyűgöző a lélekjelenléte: miközben a civil evakuációs vonalon menekülő embereket fotózza, váratlanul orosz támadás alá kerülnek. Ő már veszi is a fényképezőgépét, és dokumentál mindent, és csak annyit kérdez a káosz közepén a társától: megsérült, vérzik-e valahol. 

Lynsey fényképei mutatják meg aztán a világnak: hazudik Putyin, az orosz elnök, amikor több ízben is megerősíti, nem lőnek civilekre. A fotója ott van a legnagyobb újságok címlapjain. 

Háború vagy család

Ez azonban Lynsey életének csak az egyik oldala. Miután túlélte a támadást, autóba, majd repülőre ül. Otthon már nagyon várják: a fiának iskolai előadása lesz, amit semmiképp nem hagyhat ki. Az asszonyt a férje és a két fia várja otthon: a kiskamasz Lucas és a hároméves Alfred. 

Hogy ő továbbra is a munkájának tudjon élni, a korábban a Reutersnek dolgozó újságíró férje, Paul de Bendern feladta karrierjét, most tanácsadóként dolgozik. Váltott, hogy Lynsey továbbra is csinálhassa azt, amiben a leginkább hisz. 

Ám nem mondhatni, hogy ez a felállás pontosan olyan zökkenőmentes, mint ahogy azt a tervezés fázisában elképzelték.

Lynsey hosszú heteket tölt távol a gyerekeitől, így azok napi rutinját is elfelejti, mire újra hazatér. Nem tudja, melyik a nagyfia osztályterme, a különféle lelki változásokról is egy összefoglalót kell meghallgatnia a férjétől, aki próbálja őt egy-egy hazaérkezéskor naprakészre hozni. 

A kisfia próbálja rábeszélni: ne dolgozzon olyan távol tőlük, ne menjen el hetekre. A nagyfia többnyire magába zárja a félelmeit, de közben pontosan tisztában van vele, hiszen már van rá szeme, füle: Ukrajnában háború van, az anyja pedig ott dolgozik, ahol a legforróbb a talaj.

Fotóriporter, nő, anya

Ezeken kívül is sok kihívással kell szembenéznie. Kiderül: nőnek lenni ebben a szakmában cseppet sem egyszerű. Ott kell lenni fizikailag is a topon, hiszen bármikor hozhatja úgy a feladat, hogy a katonákkal együtt kell haladni napokon keresztül. (Lynsey Addario el is mondja: a szabadideje tetemes részét sportolással, kardióval és erősítéssel tölti, mert csak úgy fog tudni éveken át sikeresen dolgozni a szakmájában.)

Háborús zónából a gyereke iskolai előadására – hogyan lehet egyszerre fotóriporter és anya az ember?

Az is kiderül, nőként nemcsak nehezebb érvényesülni, az embert könnyen arrébb lökik a háborús zónában – fizikailag ugyanúgy, mint az újság szerkesztőségében átvitt értelemben. Főleg, ha gyereke van. Miután kiderül, hogy várandós, mindenki azt kérdezi tőle: meddig akarja még ezt csinálni? Amint anya lesz, vészesen megfogyatkoznak azok a feladatok, amikkel eddig őt bízták meg az újságok.

A nőisége azonban előnnyel is jár: bejuthat olyan helyekre, olyan közösségekbe, ahol a férfiakat nem szívesen látják.

Így tud riportot készíteni Sierra Leone-ban az extrém magas számú, szülési komplikációkkal összefüggő anyai halandóság témájában, és beszél olyan asszonyokkal is, akik inkább felgyújtották magukat, mint hogy tovább éljenek iszonyatos elnyomásban.

Villáminterjú Al Ghaoui Hesnával

Al Ghaoui Hesna újságíróként rendszeresen tudósított konfliktuszónákból, így számára sem ismeretlenek Lynsey Addario dilemmái és megélései.

Kérdésemre elmondta: valóban nagyon nehéz visszarázódni, ő is sokszor úgy érezte: légüres térbe került, amikor hazajött egy-egy munka után. „Nem találtam a helyem. Ez főleg akkor volt, amikor több nagyon intenzív forgatáson voltam túl.

Volt egy olyan nyaram, amit a teljes talajvesztettség állapotában töltöttem. Nagyon fura volt megélni, hogy hirtelen minden tét nélkülinek, súlytalannak tűnt az életemben.”

Hesnát – Lynseyhez hasonlóan – az is gyötörte, hogy úgy érezte: nem nagyon értik a körülötte lévők, mi az, amin keresztülmegy, ő pedig nem is tudta ezt szavakkal elmagyarázni. 

A helyzetet az is nehezítette, hogy közben mély bűntudat, lelkiismeretfurdalás is gyötri az embert, meséli. „Ott vagy a kényelmes életedben, miközben neked konkrét élményeid vannak azokkal az emberekkel, akiket a nagyközönség csupán a híradó másfél perces összeállításából vagy egy cikkből ismer. Te azonban pontosan tudod, kik azok, akik ott maradnak, miután felülsz a repülőre. Hogy míg neked az lesz a legnagyobb problémád, hogy elmegy az orrod előtt a metró, nekik gyakorlatilag az életben maradásért vagy a családjuk életben tartásáért kell küzdeni nap mint nap.

Ettől rettenetesen tehetetlennek érzi magát az ember, azzal együtt, hogy tudja: alapvetően segít azzal, hogy ott van, és tudósít, elmegy oda, és akár a saját életét kockáztatja, hogy hírt adjon róla. Mégis a nap végén azt érzed: ez nagyon kevés ahhoz, hogy a bűntudatot, a nehéz érzést felülírja.”

Hesna is próbálta sok módon feldolgozni ezeket a történeteket, azt mondja: nem véletlenül írta meg immár a harmadik könyvét (a bemutatóról itt olvashatsz) a témában érintve ezeket az éveket, és járja az országot az előadásaival 15 éve.

Sokféle módszert is kipróbált, hogy ezeket az élményeket a helyükre tegye, és míg azt gondolta, nagyjából sikerült, közben jó ideig mégis érezte: valami még dolgozik benne.

Ez egészen addig így volt, amíg nem találkozott egy új keretrendszerrel, a morális sérülés fogalmával. Ráébredt: ez a puzzle hiányzó darabja. 

„A morális sérülés az a fajta bűntudat, szégyenérzet, amikor valami olyan dolgot teszel, vagy akár csak szemtanúja vagy, ami a te morális értékrendeddel, az alapvető emberi értékrendeddel szembemegy, de közben tehetetlen vagy: vagy nem tudsz semmit tenni, vagy a megküzdési képességed nem elég, vagy egy rendszer részeként úgy döntesz, hogy csöndben maradsz, vagy egyszerűen csak olyan helyzetben vagy, hogy teszel valamit, de az egyáltalán nem elég arra, hogy azt a helyzetet feloldja. És mivel nagyon sokszor ilyenkor nem tudod ezt megosztani, mert vagy nem értik, vagy nincsen rá felület, az ember ezt az érzést nem tudja felszínre hozni, kibeszélni, átgyúrni, ezért elnyomja magában. Ez aztán éveken át erodálja a lelkiismerete szöveteit, és egy olyan szégyenérzet, bűntudat tokosodik be a lelkében, ami borzalmas károkat és pusztítást tud okozni. És gyakorlatilag ez az, amit nem lehet hagyományos pszichoterápiával feloldani.”

Hesna azt mondja, a gyógyuláshoz emberi kapcsolódásokra van szükség. „Kell, hogy az ember teret kapjon arra, hogy ezt felszínre hozza, megossza. Hogy validálja a társadalom azt, hogy ő felismerte ezt, és kész tenni azért, hogy ez másképp legyen. De erre nincsenek fórumok, csatornák, sem az újságíróknak, sem a katonáknak, sem a humanitárius dolgozóknak, sem az orvosoknak, nővéreknek. Nagyon sok szakmában ez nagyon komoly probléma.”

Örökké bevetésen

Rettentően izgalmas és elgondolkodtató film a Család vagy háború. Egyrészről ott van ez a sok szempontból extrém munka, az elképesztő adrenalinfüggősége azoknak, akik művelik. Annak a nehézsége: hogyan tudja az ember letenni a temérdek emberi nyomorúságot, aminek a szemtanúja volt, és belesimulni a „normális” élet, a családja mindennapjainak szövetébe, ha csak átmeneti időszakokra is? 

Fischer Iván 75 éves: „Mi mindenkinek zenélünk”

Kult – 2026. január 20. – BG

Aztán: az újságírói etikai kérdéseken túl, amiket felvet (lehet-e akár a ruhái alapján felismerhetően megmutatni az áldozatokat? Mi van, ha valaki innen tudja meg: meghaltak a szerettei? Szabad-e arccal ábrázolni a gyerekeket?), azt az őrjítő dilemmát is kiválóan ábrázolja, ami Lynsey Addario mindennapjait keretezi.

Örök elégedetlenséggel küzd, hiszen ha dolgozik, otthon szeretne lenni, a férjével, a gyerekeivel. Ha viszont otthon van, akkor visszavágyik a munkájába, amit ha nem végezhet, identitáskrízis gyötri.

Ha a frontvonalon van, rossz anyának érzi magát. Ha otthon, akkor meg pocsék újságírónak.

Mennyit ér az emberek tájékoztatása? Érdemes kockáztatni az életét egy-egy jól sikerült fényképért? (Miközben ott van a siker is: a riportja hatására egy nagy cég beáll az ügye mögé, így közvetve, de neki köszönhetően 60 százalékkal csökken az anyai halandóság.) És mi lesz a családdal, a gyerekekkel? Vajon tényleg fel lehet vállalni azt, hogy örökké a gyerekei életének perifériáján mozog csak?

Sok szempontból nem könnyű film a Család vagy háború, és nem csak azért, mert vannak benne kifejezetten gyomorforgató, felkavaró részek, a néző borzadva szemléli, mit művelnek egymással az emberek. A háborús fotóriporter anyaságát és munkáját illetően nekem újra és újra a fejembe idéződött A kis herceg egy fontos gondolata: „egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél”. De mit tehet egy ember, ha a felelőssége a családjához és a témáihoz is köti?

A filmet a Budapesti Nemzetközi Domumentumfilm Fesztivál keretein belül lehet megtekinteni. Részletek a BIDF oldalán.

Fiala Borcsa

Ehhez a cikkhez az Alrite hangfelismerő programot használtuk.

A képek forrása: Mediapress