Életek és sorsok a Körúton

–

Egy ideje ügyet csinálok a gyaloglásból. No, nem csak a vírus hozta akármi kényszerített rá, egyszerűen nem szeretem a napomat feltétlenül a tömött 4-6-os villamoson kezdeni. Jó az idő, testmozgás, a telefonom számolja a lépéseket, én meg nem győzöm nézelődni.

Mivel a munkahelyem elköltözött a belvárosba, döntést kellett hozni. Nem tudok fizetni parkolásért, szóval le kellett raknom a kocsit, amivel úgysem tudtam haladni már a városban. Akkor meg miért ne menjek gyalog?

Sok minden van, amivel szórakoztatom magam, de elsősorban nézem az embereket, akiket az autóban nem láttam annyira. A munkába sietőket, a jólöltözötteket és illatosakat, a kevésbé jólöltözötteket, a zavarba ejtő stílusúakat, nőket, férfiakat.

Aztán vannak a furcsa figurák, a futók például, akik a körutat találták a legjobb helyszínnek a testmozgásra. Különös, de hát az emberek ilyenek, hadd fussanak.

Aztán vannak, akik nem munkába sietnek. Messziről megismerem őket, olyanok, mint a keselyűk.

Régi, kallódó gyermekotthonosok, akik most fél-hajléktalan-hajléktalanként zaklatottan keresik az olcsó dizájnerdrogot, vagy már megtalálták, és egy padon pihengetnek félálomban.

Bár betiltották, de elég sok a hajléktalan, jóval több, mint ami egy autóból látszik. Tudni lehet, ki a kezdő, akit nemrég lakoltathattak ki, és még rengeteg cuccal járja a várost, és azt is látni, ki az, aki már teljesen feladta.

Először nehéz volt ilyen mértékű nyomorral találkozni. De a legszörnyűbb, hogy mára megszokottá vált. A Petőfi hídtól az Andrássy útig egy reggel van, hogy négy-öt ember szólít le pénzért.

Nem adok. Nagy ritkán igen, de tudom, hogy a kéregetők jelentős része sajnos másnak dolgozik, ugyanúgy másnak, mint a prostituáltak. Sőt azt is tudom, hogy olyanok is vannak, akik a hajléktalanok kirablásából, kifosztásából élnek. Tudom, mert az egyik nevelt gyerekem apja is ebből egészítette ki a többi bűnözésből származó pénzét.

Szóval nem azért nem adok, mert elissza meg ilyenek.

És ott van a triciklis hajléktalan srác, aki nem iszik. Neki talán nem is kell. A nagyon vidéki kisvárosban ismertem látásból, ott is megfordult. Akkor is, most is leszólított embereket, és elmondta nekik a találmányait.

Volt időm, és végighallgattam újra, az energia nélküli örökmozgót, a örök áramtermelőt és a lézervalamit. Mindenkitől segítséget kér, hogy ezeket valahol meg tudja csinálni, valami műhely kellene neki, de – mint mondja –, veszélyes, több szervezet is ki akarja csinálni, a múltkor is bezárták egy pincébe.

Mivel nem tudok ebben segíteni neki, kér pár forintot. Adok neki két kétszázast.

De ott vannak a boltokat éppen kinyitó eladók, tulajdonosok. A telefonboltok előtt bandában cigizők. A New York palota növényeit locsoló lány, a színház előtt mindig ott levő néni, a kis gyrosos előtt széken ülő bácsi, vagy az éjszakából hazafelé sétáló, elegánsan dohányzó cigányzenész.

Aztán van, amikor mellékutcákon haladok, mindig akad valami.

Például az a szegény asszony, aki egy reggel kidobált pár bútort az ablakon. Összeverődött tömeg, egy tűzoltóautó, mentő, és a rendőrség. A szemközti iskola konyhai dolgozói, ráérő szülők, az utca boltjainak emberei. Hozzák a klasszikust, bámészkodnak, mesélik, mi történt, vannak, akik kéretlenül, és persze a nagy igazságok is elhangzanak, meg, hogy mit kellene tenni. A két tűzoltó unottan ácsorog, nemkülönben a mentők, egyiknek a kezében egy apró doboz, gondolom, valami nyugtató injekció. Várnak.

Várnak a rendőrökre, akik már megérkeztek, éppen beöltöznek a behatolásra. Dolgokat csatolnak fel magukra, és ketten az ajtóbetörő szerkezettel vannak elfoglalva.

Nemrég még kávézgattak, most meg munka van. Na, menni kell, egy nő rumlizik, gondolkozom a hogyanon.

Közben egy ott lakó mesél kéretlenül.

– Szerencsétlen, állandóan veszekedett azzal a csávóval, bolond mind a kettő, de az a férfi csak kihasználja.

Ezalatt túl közel jött a szemközti iskola két konyhása, távolodunk mi is, annyi mindent hallani erről a vírusról, közben mondják, jaj eljövünk, mert az a fiú elkezdett élőzni, én nem akarok benne lenni.

Várok kicsit még, majd mielőtt a rendőrök bemennek és lehoznak egy elhagyatott embert, lelépek.

Blaha, már csak három megálló gyalog, és ott vagyok a munkahelyen.

Zebegényi Péter

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images