Bárdos Kata Kincső: Esküvő Covid idején – WMN-naplók

 –

„Eladó az újasszony, eladó az új ember!”

Amikor két hete a ceremóniamester ezt kurjantgatta a Somlón, még alig hittem el, hogy vége, megcsináltuk! Összehoztuk ezt az esküvőt! Sőt, mi több. Remekül sikerült. Eltelt két hét, és senki nem betegedett meg a násznépből. Ez ám az igazán nagy dolog. De ugorjunk csak vissza egy kicsit, mondjuk, úgy három-négy hetet.

Az esküvő előtt másfél héttel jártunk. Édesapám szerda este szólt a konyhából:

„Katuskám, gyere ki, és ne ijedj meg!” – Apa maszkban állt a konyha másik felében. – „Szerintem elkaptam a vírust.”

Napok óta gyengélkedett, de ekkor már a szagokat sem érezte, és hőemelkedése is volt. Ez a betegség azonban nem csak annyit jelentett abban a pillanatban, hogy édesapám rosszul van és kezelésre szorul. Megannyi következménnyel járt.

Kicsivel több mint egy hét volt hátra a bátyám esküvőjéig.

Tizenhárom éve van együtt a párjával. Mindannyian nagyon vártuk, hogy egybekeljenek.

Az azonnal biztossá vált, hogy apánk nem tud eljönni, nem lenne biztonságos… adódott viszont a kérdés, hogy velem mi lesz, aki együtt élek vele? Koszorúslányként és húgként is tennem kellett valamit.

Édesapám állami tesztelésére két napig hiába vártunk, ezért úgy döntöttem, elmegyek, és magánúton leteszteltetem magam. Azonban egy teszt nem elég, és ha ott maradok apámmal összezárva, akkor ketyeg az óra, úgyis elkapom a vírust – már ha apa pozitív. El kellett tehát szeparálnom magam, csak úgy mehettem haza vidékre, édesanyámat és másokat sem kockáztatva.

Hova menjek, mit csináljak?!

A bátyámmal és a nővéremmel eszeveszett szervezkedésbe fogunk. Végül az egyik, Airbnb-vel foglalkozó barátom mentette meg a helyzetet: volt egy szabad lakás, ahol baráti áron karanténozhattam néhány napig. Halleluja. (Azért így is rengeteg pénzbe került a két teszt és a lakás, amit szerencsére a családtagok összedobtak nekem.)

A lakás az Oktogonnál volt. Még sosem laktam Pesten, de aludni is csak párszor volt szerencsém a Duna másik oldalán.

Új volt nekem a zaj, a kosz, a nyüzsgés. Éjszaka sem állt le. Szerencsére a hálószoba a gangra nézett. Megérkeztem ebbe a négyfős rezidenciába, amiben valószínűleg külföldiek szoktak megszállni. Tiszta, rendezett, stílusos, új. Sokkal szebb, mint azok a helyek, ahol eddig laktam. Idegen. Érthetetlen. Ez a szép környezet volt az egyetlen pozitívum az őrületben.

Önkéntes karanténom alatt nagyrészt dolgoztam vagy tanultam. Kint üldögéltem a zsebkendőnyi erkélyen, zúgott a fülembe az Oktogon zaja. Éreztem a balzsamos meleget, 28-29 fok. Nem itt kéne lennem, gondoltam. Vagy nem így kéne lennem. Mert a szerelmemmel, mondjuk, nagyon is tudnék élvezni egy ilyen kiruccanást egy ilyen szép lakásban.

Furcsa volt egyedül, hiszen nem ehhez vagyok szokva.

Azért kiélveztem, hogy csinálhatok olyan dolgokat, amivel másokat idegesítenék. Énekeltem, hangosan hallgattam a zenét, jógáztam, és hangosan tanultam. Ezek az apróságok nagycsaládban felnőve, két kollégiumi év után nagy dolgok ám!

Mondjuk, mielőtt ez az egész történt volna, azt terveztem, hogy elvonulok valahova a Bakonyba egy hétvégére egyedül. Megnyugodni, kiszellőztetni a fejem, mert mostanában jócskán összecsaptak felette a hullámok. Erre a hétvégére terveztem. Elvonulást akartam, hát megkaptam. Nagy rendező az élet.

Miközben én az oktogoni lakásban vártam stresszelve a teszteredményeimet, addig a családom többi tagja szintén szorult helyzetben volt. Édesapám szerencsére enyhe tünetekkel megúszta, de azért vagy két hétig elhúzódott a betegsége: iszonyatos fáradtság, gyengeség, köhögés, fejfájás, hőemelkedés. A nővérem és a párja Svájcból érkeztek haza augusztus végén, pár nappal a határzár kihirdetése előtt. Nagy döntés előtt álltak, de végül itt maradtak Magyarországon, különben esélyük sem lett volna visszajutni az esküvőre. Az egyik bátyám Hollandiában él és dolgozik, kerestük a megoldásokat, de nem volt már elég szabadnapja ahhoz, hogy a teszteléseket megoldva részt vehessen a nagy napon.

A vőlegény és a menyasszony pedig… hát, elképzelhetitek. Folyamatosan telefonálgattak, egyezettek a helyszínnel, a vendégekkel, a rokonokkal, a barátokkal… Akik közül nem kevesen az utolsó pillanatban mondták le az eseményt. Többen karanténba kerültek, és olyan is volt, aki elkapta a vírust. Így a több mint száz fős vendéglistából végül körülbelül hetven fős násznép lett.

Az esküvő előtti naphoz teljes stresszben érkeztünk meg. Konfliktusokkal, lemondásokkal, kompromisszumokkal volt tele ez az időszak. Az esküvő napján rohanás volt és kapkodás, de végül: megérkeztünk a Somló-hegyre egy csodás, napsütéses szombaton.

És akkor a ceremónián kiment belőlem minden stressz és minden feszkó. Nemcsak azért sírtam, mert gyönyörű volt az egész, hanem azért is, mert nagyon nehéz időszakot zárt le. Megható volt látni, hogy két ember élete összefonódik, akik összeillenek és összecsiszolódtak; tudom, hiszen az évek alatt a sógornőm a családunk tagjává vált. Jó volt megnyugodni az életnek eme ritka pillanatában, amikor valami fontos és magasztos dolog történik, és az ember csak érzi a szíve mélyén, hogy ez így jó.

Sokan hiányoztak: édesapánk, a másik bátyám, az unokatestvéreink, barátok, de mégis ünnep volt ez a nap: a szeretetnek az ünnepe, és annak, hogy összefogással bármit meg lehet oldani. Majdnem bármit. A karanténtól meg a koronavírustól sajnos még a mi erőn felüli összefogásunk sem tudott megszabadítani senkit… Hálásak lehetünk így a szerencsénkért, hiszen ha egy héttel később van az esküvő, már csak tizenegyig tarthatott volna a lagzi!

Nagyot buliztunk, sokat sírtunk, sokat nevettünk, beszélgettünk és táncoltunk. Remekül sikerült az egész. Apának és a bátyámnak küldtük a képeket, videókat, és persze a vacsora előtt meg is emlékeztünk róluk. (Alig várjuk a profi képeket és videót az esküvőről, hogy azok is átélhessék a napot, akik nem voltak velünk.)

És amikor vasárnap a helyszínről hazaérve leültünk, csak az üresség maradt. Ahogy a nővérem mondta, a fontos események utáni vasárnapok nyomasztó hangulata, amikor sehova sem halad az élet, semmit nem csinálunk, hétfőn pedig újra vissza kell térni a a hétköznapokhoz. Még aznap este indultak vissza Svájcba vonattal.

Hát, így esküvőztünk mi. Hiányokkal, botladozva, de összeadtuk ezt a két embert. És ez a lényeg, nem? A Covid meg elmehet a fenébe, velünk nem szórakozhat!

 Bárdos Kata Kincső