Az utolsó szalmaszál a méltóság – Chripkó Lili képriportja Judeusról, aki civil összefogásnak köszönhetően otthonra és munkára lelt

–

Nyakamba veszem a fényképezőgépem, és elindulok a Duna-partra. Judeus a sátor mellett ül, kezében tea, kis rádióján a BBC híreit hallgatja, kutyái vele pihennek. Ruhák száradnak a kerítésre akasztva, szél fújja a fákat, leveleik közt átsüt még az őszi nap. Az előttem feltáruló kép szinte idillikus. De Judeus hajléktalan. Pár napja ismertem meg, és azt szeretném kideríteni, hogyan segíthetnék neki. Nem kérte. Sose kérte. Csak megtehetem. Nem úgy, hogy munkát adok neki, nem is úgy, hogy hajlékot. Ez nem áll módomban ugyanis.

Az én egyetlen eszközöm, amit fel tudok ajánlani neki, hogy láthatóvá teszem. Nem megyek el mellette, nem fordítom el a tekintetem, nem csak sóhajtok egyet, hogy „hát igen, ez borzasztó”.

Meglát, felpattan, és kihúzza a sátorból a matracát, azon kínál hellyel. Leülök, kitéve magamat a pár hetes kiskutyák tűhegyes és mindenre kíváncsi fogainak. Sok mindent meg kell beszélnünk. 

 Judeus a kilencvenes években jött Magyarországra Hollandiából egy szerelem miatt. Vállalkozó volt korábban is, itt is az lett. Amikor az édesanyja megbetegedett, és ő az ideköltöztetésével volt elfoglalva, hogy ápolni tudja, akkor az üzlettársa átverte és végül kisemmizte. Vagy így volt, vagy nem, ezt nyilván nem ellenőrizhetem, de az biztos, hogy a szerelem elmúlt, Judeus pedig fokozatosan elvesztett mindent, majd munkanélküli és körülbelül öt éve hajléktalan lett. 

Néhány hónapja a Duna-parton él.

A területet, ahova beköltözött, megtisztította a szeméttől, és ott, egy zsákban aludt. Egyik este minden bátorságát összeszedve a környék kutyásaitól segítséget kért. Sajnos korábban nem volt jó tapasztalata az emberek segítőkészségét illetően, ezért általában próbál láthatatlan lenni, de a kutyája most nagyon rosszul volt, borzasztóan veszkődött, miután két napja ellett. Kiderült, nemcsak székrekedése volt, hanem továbbra is elleni próbált, de egy kölyök elakadt a szülőcsatornában. A felelős és segítőkész kutyások szakértő segítséget hívtak a szukához. Az állatmentők hamar kiértek, de sajnos a tizenkét kölyökből kettő maradt életben.

Miközben Judeus ezzel az egész tragédiával küszködött, hörcsöge – amit az utcára dobhatott ki valaki, és félvak volt – megette a bokrok alá a hatóság által kihelyezett patkánymérget, és elpusztult. Judeusnak így már eggyel több lelket kellett eltemetnie. Kinézett egy bokrot a területen, és elkezdett ásni.

Körülbelül húsz centi mélyen egy aranyszínű angyalt talált és mellette csontokat: valaha valaki szintén azt a bokrot nézte ki a kisállata sírhelyéül. Az angyalt letakarította és a tetemekkel együtt visszahantolta. 

Amikor ezt a történetet meghallottam, tudtam, hogy amint lehet, oda kell mennem.

De hogy ne legyek álszent, be kell vallanom: távolról sem teszek meg mindig mindenkiért mindent. A legtöbbször én is behunyom a szemem. Nekem is előítéleteim vannak. Én is félek. Azt gondolom, hogy az utcán élő hajléktalanok sajnos sokszor részegek, bolondok vagy kiszámíthatatlanok, de minimum büdösek. Most, hogy a vírus még jobban eltávolít minket egymástól, pláne nehezen közeledem. Még akkor is élnek bennem ezek az érzések, ha a munkámból fakadóan már számtalanszor szembesültem vele: messze nem mindenki veszíti el a méltóságát vagy a józan eszét attól, hogy „az utcára kerül”. És nem mindenki azért kerül oda, mert mentálisan vagy fizikálisan elindult a lejtőn, hanem mert az események bonyolult láncolata végül ehhez a szerencsétlen helyzethez vezetett. Mindig észben tartom, hogy

a „hajléktalan” az nem egy jelző, csak egy állapot.

Mindketten tudjuk, Judeus és én is, hogy kétélű fegyver, ha bármilyen módon ráirányítom a figyelmet. De elfogadja a közeledésemet, bár nem egyszerű onnan felépíteni a kapcsolatot, hogy a fél arcomat egy maszk takarja, és ha az alanyom, akinek a bizalmát el akarom nyerni, közelebb lép hozzám két lépésnél, akkor hátrálok. Ennek ellenére már első alkalommal órákat beszélgettünk, megmutatta, hol szokott vizet venni, hol tudja használni a nyilvános vécét és hol tud meleg vízben fürdeni az egyik termálfürdő csatornakivezetésénél. 

Megismerem Judeus barátját, Ignácot is, aki rendkívül tehetséges gitáros, valaha prominens dzsesszzenészekkel képződött együtt, a YouTube-on megnézünk egy improvizációt is tőle. Én meg csak pislogok, miközben hallgatom a történeteket, milyen volt, amikor a koronavírus elleni védekezésként elzárták az összes közkutat és a Dunából kellett inniuk, hogy hogyan vegzálják őket hivatalos szervek. Részletesen elmesélik, hol milyen közelharc megy a kukákért és kincsnek számító kidobott tárgyakért, és legfőképpen, hogy egyáltalán nemcsak hajléktalanokkal osztoznak ezeken a javakon, hanem a rengeteg mélyszegénységben élő, valamilyen otthont még fenntartó, de már a küszöbön álló emberrel. 

Kérdeznem sem kell, maguktól mondják, miért nem mennek szállóra: mert az a vég. Kutyával eleve nem is lenne opció, de szerintük, aki bekerül oda, az mélyrepülésbe kezd lelkileg és szellemileg biztosan, egészségileg pedig nagy valószínűséggel. Márpedig ők nem engedhetik meg maguknak, hogy akár csak egy gombás fertőzést is elkapjanak. Vigyázniuk kell magukra, amennyire csak lehet, ezért sem isznak például, bár megértik azokat a hajléktalanokat, akik igen. Szerintük ugyanis a hajléktalanságban az az egyik legnehezebb dolog, hogy egyszerűen nincs mit csinálni. Unalmas. Rettenetesen unalmas, és magányos. 

Aki nem talál magának társaságot, az napokig, hetekig, évekig senkihez sem tud szólni. Márpedig társaságot találni nem egyszerű. Az emberek jobb esetben átlépnek rajta, rosszabb esetben bántják, az utcán élők közül pedig – ők is megerősítik – elég kevesen vannak mentálisan stabil állapotban.

Mindent elmond Judeusról és Ignácról, hogy Morgó Manónak hívják azt a furcsa szerzetet, aki ugyanezen a területen él, és egyszerűen mindent összegyűjt, amit talál, majd bedugdossa a bokrok alá. Nem szól senkihez, csak morog, gyűjt és dugdos. Aztán ott van Norbi, egy huszonéves srác a szemközti bokrok alatt. Télen-nyáron ugyanabban az egy darab pufikabátban ül vagy fekszik, és nem szól senkihez.

Nem bújik be semmi alá, nem csinál semmit. Van.

Azt állítják, nem bolond, csak traumatizált lehet. Néha, ha van maradék ételük, átviszik neki, lerakják. Ő intve megköszöni, beszélgetni nem kíván.

Aztán ott az a rengeteg kallódó gyerek is, akik napról napra összegyűlnek ezen a területen. Judeusék azt mesélik, valami olyan anyag megy körbe köztük, amibe ha beleszívnak, két slukk után kábultan fekszenek a fűben. Még ott ég a cigi a kezükben, de már öntudatlanok. Valamilyen herbál lehet. Egyik kint létemkor meg is jelent a gyermek- és ifjúságvédelem. Kedves fiatalemberek, biciklivel érkeznek, körülnéznek, gondolom, ha szükséges, intézkednek, most pedig Judeushoz is beköszönnek, jól van-e, a kutyákat simogatják. Ahogy elmennek, a gyerekek egy órán belül újra összegyűlnek.

Kisétálunk a Duna-partra is, megnézzük, a „fürdőhelyet”. Egy hölgy tartózkodik éppen a spában, és két úr áll sorban. Egyikük sem hajléktalan. Csak ők otthon nem jutnak meleg vízhez, mondják. Én pedig azon morfondírozom, kihez forduljak, hogy segíteni tudjak Judeuson. Az általam ismert civil szervezetekben gondolkodom, és a WMN olvasóiban. Nálam van ugyan a fényképezőgépem, de nem „anyagot gyártok”. Más most a státuszom, mint amikor a kamera mögé bújva csak „hírnök” riporter vagyok, valaki, aki közvetíti, de nem befolyásolja az eseményeket. Itt most igenis változást akarok, csak még nem tudom, honnan fogjam meg a dolgot. És közben megkedvelem ezt fura holland figurát, aki tört magyarsággal azt mondja a kergemarhakór helyett, hogy hülyetehén-betegség.

Vajon megtart-e a társadalom egy ilyen embert magában?

Hazaérek, és a találkozás, az elhangzott történetek nyomasztó súlya alatt pár képet elküldök a kutyásoknak, akik azon az estén segítettek a szenvedő kutyának, pár fotót pedig kirakok a privát Instagram-oldalamra. Nem sokan követnek, csak akiket tényleg közelről ismerek. Az események pedig varázsütésre felpörögnek…

Két nap múlva már számtalan adományt juttatok el a Duna-partra, CV-t írok Judeus valaha végzett munkáiból, feljegyzem a kompetenciáit, ezeket tolmácsolom az Instagramon a barátaimnak, majd megismerkedésünk után öt nappal bemutatom Judeusnak Csabáékat. Ők valaha kínzott, sanyarú sorsú állatokat mentenek és adnak nekik második esélyt egy nyugodt, boldog életre a Siófok melletti területükön, a Dharma Horse Rescue Shelter & International Youth Campben. Marossy Kriszta kolléganőm kötött össze velük a képeimet látva, ők pedig jöttek, amint tudtak, hogy most Judeusnak is egy esélyt adjanak.

Így az első találkozásunk után nyolc nappal a Siófok felé tartó vonaton robogok a velem szemben Massimo Dutti maszkban ülő Judeusszal. Figyelem, ahogy egyre távolabb kerülünk a várostól, egyre nyugodtabb, simább az arca. Tanúja vagyok az átváltozásának. Kedélyesen nevetgélünk, ahogy elmeséli, Ignác nem tudja kezelni a nőket, ezért nagyon örült, amikor az állatvédők azt mondták, mindkét életben maradt kutyakölyök kan. (Hetek teltek el, mire dögönyözés közben Ignác ránézett az egyik kölyök alfelére, majd felháborodottan felkiáltott: „De hát Judeus, ez egy pina!”)

Amikor elindulunk a Dharma felé, akkor is mindenkinek mondom, aki figyelemmel kíséri a még mindig csak Instagram-nyilvánosság előtt zajló történetet: soha nem lehet tudni, hogy 

egy ember egyéni döntései is közrejátszottak-e abban, hogy végül nehéz helyzetbe került.

Nem tudhatjuk, hogy valójában milyen személyiség, milyen csapatjátékos, milyen beosztott, és egyáltalán, hogy milyen ember. Nagyon nehéz megtalálni azt a vékony mezsgyét, amin az ember segít, és még nem bábáskodik. Egy ilyen kiszolgáltatott helyzet ugyanis valamennyire gyermeteggé tesz mindenkit. Nem tudtuk kezelni, hogy nem elérhető telefonon, kísérgettük a villamoson, vonaton, hogy ne érje sérelem, ne tűnjön el, anélkül hogy hírt tudna adni magáról, ne kerüljön bajba a kutyával, fizettük a jegyét, miközben ő egy felnőtt, önálló férfi, egy valaha volt vállalkozó, egy autonóm lény.

Állandóan ez jár a fejemben. Attól még, hogy sérülékeny a helyzete miatt, nem szabad debilizálni. Üzletember volt. Világpolgár. Most nincs hol laknia. Lehet, hogy ez bármelyikünkkel megtörténhet.

Azt mondja, amíg nem Ignáccal, hanem egy Balaton környéki romos házban lakott, kétszer volt olyan, hogy egy hónapig nem evett semmit.

Milyen érzés lehet onnan, ahol most éppen mi vagyunk, lecsúszni, és holnaptól kukákból kihúzott ruhákban járni és másnak a szemetére vagy éppen jóakaratára szorulni? Ráadásul Judeust büszkesége, tartása megakadályozza abban, hogy segítséget kérjen. Hollandiában még élnek rokonai, de azt mondja, nem akar rájuk hagyatkozni. Érthető, hogy inkább egy zsákban él a bokrok között?

Könnyű ítélkezni, könnyű nekünk kívülről azt mondani, hogy de hát mi látjuk a megoldást, miért nem teszi ezt meg ezt.

Ahogy egyre jobban megismertem, egyre biztosabb voltam benne, hogy erre az ő válasza az, hogy addig ember az ember, amíg maga dönthet a sorsa felől. Bár úgy tűnhet, hogy aki az utcán van, annak nem nagyon vannak döntési lehetőségei, az már teljes mértékben kiszolgáltatott, elveszett, sodródik, a kényszerűségek áldozata. Pedig nem.

Judeus is meghúzza a határait.

Mert bár nagyon könnyen beilleszkedett a Dharma önkéntesei közé, jól és örömmel dolgozott, boldog volt, és motivált, de amikor azt kérik tőle, hogy hozza csak a felnőtt kutyáját, és a maholnap negyvenkilósra növő kutyakölyköket inkább adja örökbe, hogy azok ne a farm valaha abuzált állatain éljék ki kamasz ösztöneiket, Judeus nemet mond. A születés körül átéltek és azok után, hogy semmi bizonyosság nincs az életében, semmilyen pont, amibe még kapaszkodni lehet, semmi, ami úgy igazán az övé lenne, csak a kutyák, mindezek után nem mond le róluk.

Bár az egész történet onnan indult, hogy egy csapat kutyás segített megmenteni Lajkát, nehéz ezt nekünk, kívülállóknak elfogadnunk, hogy inkább a hó, a fagy, a bizonytalan hajlék a folyóparton egy magánterületen, mint a biztos meleg, kiskutyák nélkül, akik hamarosan nagy kutyák lesznek, akiket etetni kell.

Pár nap gondolkodási idő után azonban Csaba és Gabi, a Dharma tulajdonosai úgy döntenek, engednek, tesznek egy próbát ezzel a meglehetősen autonóm falkával való együttéléssel.

Indulhat a karaván! Lajka és a kölykök – akikre ugye addig Ignác vigyázott, amíg a gazdájuk pár napig „próbaidőn” volt a farmon – most végre Judeusszal együtt beköltözhetnek egy otthonba.

Miközben a bőröndjeit, pokrócait, motyóit és a kutyákat fuvarozom a Balatonra, azon gondolkodom, hogy ezzel az emberrel találkozott rendőr, szociális munkás, polgárőr és még nem tudom, hány hivatalos „szerv”, mégse tudta egyik sem becsatornázni a rendszerbe. Itt van egy agilis, munkaképes, értelmes ember, aki még nem veszett el teljesen és a másik oldalon ott van oly sok munkaadó, aki nem talál magának munkaerőt, és mégis képtelenek ezeket a pontokat a térképen „felülről” összekötni. 

Egyáltalán nem értem, hogy mehetnek ennyire szarul a dolgok, amikor viszont ennyi kedves ember van. Mert itt most rengeteg civil ember jóérzésén múlott, hogy Judeus esélyt kapott a méltó körülmények között való élethez. Megannyi szervezéssel, telefonnal, fuvarral és felajánlással járt ez az ügy, de megérte.

Persze egyelőre nincs hepiend, mert nem tudjuk, hogy végül Judeus hosszabb távon élni tud-e a számára felajánlott lehetőséggel. De reméljük.

Képek és szöveg: Chripkó Lili