-

Rengeteget hallani arról, hogy nem tökéletes a figyelőrendszer. Vagy átcsúsznak gyerekek, és tragédia történik: bolond szülők napfénnyel etetik a gyerekeiket, vagy bezárják őket mindenféle őrült okokból szobákba és rémálmokba. Vagy pedig túlzottan erős a rendszer, és már a szegénység is indokot adhat egy gyermek szakellátásba, állami gondozásba kerüléséhez.

Az alábbi történet egy nagyon vidéki város, nagyon vidéki átmeneti otthonából kikerült gyermek története.

Kijöttem a könyvtárból. Füttyszó. Még egyszer, hozzátéve, hogy tanárbá. Odanézek. Sapka, kabát, akárki lehet. Nézem. Tanárbá, szól az ember még egyszer, és megindul felém. Áááá, a Tóth Peti! – ismerem fel.

Az akárhány év alatt rengeteg gyerekkel volt dolgom. Négy vagy ötszáz? Több? Évek múltán sokakkal találkoztam, találkozom, találkozni fogok. Utcán, boltban, kocsmában. Köszönnek a neveltjeim éjszakai szórakozóhely bejáratánál jegyszedőként, féllegális strichelő helyen kurvaként, és amikor a börtönben dolgoztam magyartanárként, akkor a folyosón is. Van, akinek örülök, van, akinek nem, van, aki örül, van, aki elfordul. A múltkor, nyolc év után hívott fel valaki részegen, hogy menjek el az esküvőjére. A négy évig rám bízott lány pedig legalább kéthavonta megkeres, hogy lebaszhassam az aktuális húzásai miatt, mint amikor egy diszkóban alsóneműben táncolt pénzért. Vagy azért, mert azon gondolkodik, hogy ő inkább abbahagyná a gimnáziumot.

– Mennyire utáltam azt a mondását, hogy amilyen a mosdó, olyan a törülköző – mondja ő is.

– Én is utálom, de igaz, nem?

– Igen, ez a jelszavam.

Tóth Peti és a testvére óvodásként kerültek az otthonba, az anyukájuknak nem volt hol laknia. Nem romák, tejfehér, sápadt bőrrel. Sápadtarcúak. Akkoriban több velük egykorú volt nálunk, nekem kellett értük menni az óvodába. Szerettem a feladatot, az óvoda sokkal vidámabb hely volt, mint a munkahelyem. Az otthonban mindenki imádta a vagány kiscsávókat, ment a kényeztetés felsőfokon. Hétvégente versenyben vitték haza ebédre az óvodásokat a dolgozók, én is többször ugrottam el velük anyámékhoz, nagy kert, dísztó, kutya, csupa varázslat egy öt-hatévesnek.

Anyuka időközben alakította az életét a Hit Gyülekezet segítségével. Az ott megismert baráttal körvonalazódni kezdett a jövőképe. Péntekenként megjelent a csipsszel, a gyerekek örültek, én meg eggyel több májkrémes kenyeret kentem uzsonnára. Az új élettárssal a város melletti faluban találtak egy kis házikót berendezetlenül, amit ki is vettek. Minden jel arra utalt, hogy rendeződtek a dolgok, olyannyira jól nézett ki, hogy az átmenetiből a leselejtezett bútorokat a szolgálati kisbusszal szállítottuk a bérleményhez, és a berendezésben is segített a kollektíva néhány tagja. Aztán a csendes, naiv, befolyásolható anyukának ez túl langyos volt, mert egyszer csak otthagyta az élettársát, és összeköltözött egy nagydarab, bűnöző stricivel. Kisvártatva gömbölyű hassal, és terülj, terülj asztalkámmal jelent meg pénteken, több zacskó csipsz, gazdaságos kóla, még zsebpénz is jutott a közben elsőssé cseperedett lurkóknak. A nagy evés-ivás közepette, a folyosón igyekezett megértetni a fiúkkal, hogy nemsokára kistestvérük érkezik, és minden jó lesz.

Jó lett.

A többször meghosszabbított nálunk tartózkodás után a gyerekek hazakerültek, illetve a szomszédos kollégiumba.

Pár év múlva a kis Petike az iskolaudvaron már nem is reagált a köszönésemre.

Mivel ezt nem szeretem, gyorsan emlékeztettem rá, hogy honnan ismerhet, és hogy a béna, vagánykodó zavarát velem kapcsolatban nyugodtan mellőzheti. Aztán már csak a gázos mutatványai jutottak el hozzám.

Tavalyelőtt kirúgták az iskolából.

Most egy fél kiló kenyérrel a hóna alatt csatlakozik hozzám, és beszélni kezd.

– Tudja, hogy van ez.

– Nem, nem tudom.

– Há... tudja.

– Nem, Peti, nem tudom.

– Hát, hogy ööö, hát, hogy azért nem tartom a kintiekkel, tudja, ott a régi iskolából, meg az otthonból a kapcsolatot, mert... mert, hát, tudja szégyenkezek.

– De miért?

– Hát, hogy tudja, kéregetek.

– Kéregetsz?

– Aha.

Akkor néztem rá először igazán, addig fel sem tűnt, de tényleg úgy nézett ki, mint a kéregető kölykök, aztán meg a kosz is szembetűnővé vált.

– Peti, baszd meg – csúszott ki a számon.

– Megyek ki a Tescóhoz, ma még csak ezt a kenyeret szereztem. Maga hova megy?

– Az mindegy. De mi van az iskolával, és egyáltalán, hány éves vagy most?

– Tizennégy. Hát, tudja... felszerelés meg ilyenek nélkül, hogy menjek iskolába?

– Na persze, ezért nem jársz. Miért nézel hülyének? Anyád nem intéz?

– Ó, tudja, már van két másik testvérem.

– Ja, tudom.

– Az embere kint van?

– Most kint.

– Nem a haverod, mi?

– Nem.

– Na, de ez így nem jó.

– Nem, de ne mondja már senkinek, érti, nehogy szóljanak a gyámügynek.

– A picsába, miért lenne az baj, ember? Én fogok szólni nekik, hát ennél sokkal jobb lenne az állami gondozás, így nemsokára mész Tökölre. Nem volna jobb egy lakásotthonban? Egyáltalán védelembe vagytok ti véve?

– Voltunk talán, de újra leszünk, mondták az iskolában.

– Nagyon remélem.

Csend.

– Ott lakik még?

– Hogy mi?

– Ott lakik még a tavas házban?

– Nem, már nem.

Csend. Közben jár az agyam, aztán az autóhoz érünk.

– Na, én eddig jöttem – mondom.

– Lecserélte az autót?

– Le.

– Ideje volt.

– Ideje.

Előveszem a pénztárcám, kiszedem az aprókat.

– Ennyi apróm van.

– Nem kell.

– Na, itt van.

– Nekem nem kell.

– Eldobom.

– Dobja.

– Na, nekem itt ne önérzeteskedjél, mert megőrülök. Amúgy megpróbálok valamit intézni, úgyhogy még találkozunk.

– Hát... jó.

Beültem a kocsiba, elindítottam, és évek óta először szomorodtam el igazán a munkám miatt.

Zebegényi Péter

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/paul prescott