„Eladtam az autóm, hogy ne kelljen bezárnom az üzletet” – Ilyen a vendéglátósok helyzete a járvány második hullámában

–

Több mint egy éve tudjuk, hogy a koronavírust nem állítják meg holmi országhatárok, így több mint tizenegy hónapja a mi életünknek is hektikus alakítói lettek a terjedését lassítani hivatott intézkedések. Mostanra már mindenki a saját bőrén érzi a pandémia és a vele járó gazdasági válság hatásait, ki kisebb, ki nagyobb mértékben. A legnagyobb károkat elszenvedő csoportba komplett iparági szektorok tartoznak, például a turizmus, a rendezvényszervezés és a vendéglátás.

Utóbbi képviselői egyre gyakrabban és egyre hangosabban hallatják a hangjukat, követelve, hogy rendezzék a helyzetüket: vagy kapjanak érdemi állami támogatást, vagy hagyják őket bizonyos keretek között dolgozni. Mert az erejüknél és türelmüknél csak a pénzük fogy gyorsabban, tartalékaik rég nincsenek, és ha még sokáig húzódik a jelenlegi helyzet, azt mondják, az eddiginél is több kocsma, cukrászda, kisebb és nagyobb étterem fog végleg bezárni.

A történeteiket hallgatva egy dolog teljesen világossá vált számomra: minden történet, minden szempont egyedi, és ki kisebb, ki nagyobb mértékben, de mindannyian bajban vannak.

Kezdjük a legpozitívabbal!

A székesfehérvári Krém cukrászda a szerencsésebbek közé tartozik. Végh József üzemvezető azt mondja, annak ellenére, hogy csak elvitelre szolgálhatják ki az embereket, a vendégeik nagy része így is visszatér, és hazaviszi azt a süteményt, amit máskor az üzletben fogyasztottak el, és tortát is nagyjából annyian rendelnek tőlük, mint a pandémia előtt. Az ő veszteségük leginkább a sütik mellé kínált italok ára, valamint az egyéb snackek, melegszendvicsek és hasonló termékek kiesése.

A járvány kezdetén még próbálkoztak házhoz szállítással, de túl körülményesnek bizonyult, így néhány hét után elvetették ezt a lehetőséget. A csapatuk azonban a kezdetektől együtt van, a felszolgálóknak és pultosoknak a cukrászüzemben adnak kisebb munkákat addig, míg nem telhet meg újra a vendégtér emberekkel.

A cég három üzletet tart fenn, ebből az egyik fehérvárinak és a velenceinek a körülményekhez képest jó a forgalma, a harmadik, belvárosi sétálóövezetben lévő cukrászdáé viszont jelentősen visszaesett, hiszen a legfrekventáltabb helyen jár most a legkevesebb ember.

A riportban megszólaló vendéglátósok közül egyedül József tudott beszámolni arról, hogy az állami bértámogatás idejében megérkezett hozzájuk.

„Az menti meg a bőrünket, hogy a törzsvendégeink kitartanak mellettünk”

A kocsmák, úgymond, halmozottan hátrányos helyzetűek jelenleg, hiszen a bevételük jelentős részét az alkoholos italok árusítása teszi ki, amit ugye legszívesebben ülve, kellemes társaságban fogyaszt az ember. Erre régóta nincs lehetőség, és a neve elhallgatását kérő, budapesti kocsma tulajdonosa azt mondja, épp hogy fenn tudják tartani magukat a járvány kitörése óta.

Nyereségről már szó sem esik, a mindennapi fenntartáshoz szükséges költségeiket és két ember fizetését tudják csak kitermelni úgy, hogy az első hullám idején a pultost el kellett küldeniük, és most egy ablakon keresztül szolgálják ki a vendégeket.

Azt mondja, ez is csak úgy lehetséges, hogy a kimért italokon kívül palackozott borokat is árulnak. Valamint azt vette észre, hogy a környéken nem igazán aktív a rendőri jelenlét, nem ellenőrzik olyan szigorúan, hogy a megvásárolt italokat az emberek hol fogyasztják el – így sok vendég csak néhány méterrel sétál arrébb.

A kocsmáros azt mondja, a legjobban az fáj neki, hogy évek munkája megy tönkre a szeme láttára.

A törzsvendégei vissza-visszajárnak ugyan, de mivel egy kicsi helyről van szó – az üzlet inkább egyfajta klubként működött, mint hagyományos értelemben vett kocsmaként –, az ide betérő vendégek közül szinte mindenki ismert mindenkit, a főleg idősebbekből álló fogyasztók közül pedig sokaknak ez volt az egyetlen hely, ahol társasági életet éltek.

A kocsmának a tavaly nyári nyitás sem hozott nagyobb nyereséget, és a bértámogatás sem érkezett meg még hozzájuk. A tulajdonos azt mondja, sokat segítene rajtuk, ha az első hullámhoz hasonlóan most is elengednék a bérleti díjakat.

„Hiába kapja meg a fizetését a munkavállaló, ha azt látja, hogy a munkahelyére kikerült az ELADÓ tábla”

Csonti, a balatonalmádi Picuri kocsma tulajdonosa már az áprilisi riportban is mesélt arról, hogyan vészelik át a hirtelen zárást. Akkor azzal ért véget a történet, hogy mivel az italok mellett pizzát és hamburgert is árulnak, ha májusig nem nyithatnak, megpróbálkoznak a kiszállítással. Végül így is történt, de nem lett olyan sikeres a dolog, hogy ez érdemi bevételt jelentsen a cégnek.

A kocsmát a nyári nyitás mentette meg, Csonti elmondása szerint a Picuri történetének talán legerősebb nyarát zárták a szezon végén.

Azt meséli, a bevételein is érezhető volt, hogy rengetegen választották a Balatont külföldi kiruccanás helyett, ez pedig jót tett az addig szinte kongó kasszának.

A nyári bevétel és szabadság viszont nem tartott örökké, Almádi a nyüzsgő nyaralóhelyből ősszel visszaváltozott csöndes kisvárossá, és újra életbe léptek a korlátozások, Csonti vállalkozása pedig megint nehéz helyzetbe került. Ekkor is megpróbálkoztak azzal, hogy naponta nyitva vannak és házhoz szállítanak, de az így töltött két hónap komoly anyagi veszteséggel járt. Ezért januártól a Picuri – ahogyan szezonon kívül minden évben – csak pénteken és szombaton van nyitva, ekkor lehet tőlük ételt és italt rendelni, de ez még a fenntartáshoz is alig elég, nemhogy a nyereséghez.

Csontit az bosszantja legjobban, hogy a kényszerű zárva tartás ellentételezéseként az üzlete nem kap valódi segítséget. A bértámogatás neki sem jelentős összeg, és az sem neki, hanem az alkalmazottainak jár, így a cége semmilyen anyagi hozzájárulást nem kap. Márpedig,

ahogy ő mondja, hiába kapnak fizetést a munkavállalói, ha a kocsma csődbe megy, akkor az ő munkahelyük is megszűnik, és egyáltalán nem lesz fizetésük, aminek a felét kifizethetné az állam.

Már az is segítség lenne szerinte, ha a fenntartáshoz szükséges összeget visszatérítené neki az állam.

„Eladtam az autóm, hogy ne kelljen bezárnom az üzletet”

A ferencvárosi Eleche specialitása egy különleges karamellkrém és az empanada, egy dél-amerikai, mindenféle jóval megtöltött tésztabatyu. De lehet náluk kávézni, sütizni, reggelizni és ebédelni is. Két évvel ezelőtt nyitotta az üzletet Szilvi a chilei származású párjával, és azt mondja, pont akkor ütött be a koronavírus-járvány, mire annyira felfutott a hely, hogy nyereséget kezdett termelni.

A riportalanyok közül ők vannak a legrosszabb helyzetben, olyannyira, hogy nekik már az is mindegy lenne, ha holnaptól szabadon kinyithatna minden üzlet. A bevételük jelentős része ugyanis a környék hosteleiben és apartmanjaiban megszálló külföldi turisták reggeliztetéséből származott.

Az első hullám idején Szilvi kénytelen volt elküldeni a két alkalmazottját először fizetés nélküli szabadságra, aztán pedig végleg, azóta pedig a párjával ketten viszik az üzletet. A határzár hatására a forgalmuk körülbelül hetven százalékkal esett vissza, és március óta veszteséges az Eleche. Az sem javít a helyzetükön, hogy a környékbeli irodák dolgozóinak egy része home office-ban dolgozik, mert kevesebbet költenek ebédvásárlásra, és a rendelések száma sem jelentős.

Magára cégtulajdonosként Szilvi nem kérhet bértámogatást, amikor pedig a párjának próbálták meg elintézni, azt mondták, külföldi állampolgárnak – hiába van érvényes tartózkodási engedélye – nem is igényelhető.

Szilvi és párja gyerekkori álma valósult meg az Elechével, a végsőkig küzdenek érte. A második hullámot azzal kezdték, hogy eladták az autójukat, hogy ne kelljen csődöt jelenteniük. Mostanra ez a pénz is elfogyott, így február közepétől Szilvi kénytelen másodállást vállalni, hogy eltarthassák a családjukat, és az üzlet is megmaradhasson. Azt reméli, így már kihúzhatják a turizmus fellendüléséig.

Szilvi azt mondja, ez az időszak nagyon megviseli, leginkább párja pozitív hozzáállása segíti át a holtpontokon. 

„Sehol sincs kiforrott recept”

Az, hogy egy neves gasztroblogger éttermet nyit, már önmagában hírértékű, de hogy mindezt a világjárvány kellős közepén teszi, az igazán egyedülálló. Jókuti András, a „hivatásos Világevő” pontosan ezt tette: 2020 végén nyitotta meg Gerendai Károllyal közös éttermét, a Nudlit.

A hagyományos magyar tésztaételeket a középpontba helyező étterem nyitásakor már a kiszállításra rendezkedtek be, és András elmondása szerint egyelőre veszteséges az üzlet, bár már most is vannak visszatérő vendégeik, akik rendszeresen rendelnek tőlük. Bajban lennének, ha nem lenne az étterem mögött egy befektető, de így kihúzzák a nyitásig – eleve ezzel számoltak akkor, amikor a Nudli megnyitása mellett döntöttek.

Persze András is szeretné, ha a vendégeiket végre nem a télikabátos futárok, hanem az étterem mosolygós szakácsai szolgálhatnák ki,

de a nemzetközi helyzetet figyelve és az utazásai tapasztalatából azt látja, hogy sehol sincs kiforrott recept arra, hogyan és mikor lehetne megnyitni a vendéglátóegységeket.

Azt meséli, elég hektikus a szabályozás mindenhol, neki is több útitervét húzta keresztbe, hogy egyik napról a másikra vezetnek be korlátozó intézkedéseket a különböző országokban.

Az tisztán látszik, hogy a helyek többsége nagy bajban van, és ha nem nyithatnak hamarosan, akkor az államnak kellene érdemi és közvetlen segítséget nyújtania a cégeknek. Mert hosszú távon is könnyebb lenne most mentőövet dobni a sok ezer ember munkahelyét jelentő vendéglátóegységeknek, mint később a már becsődölt vállalkozásokba megpróbálni életet lehelni.

Dián Dóri

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Ronnie Kaufman