–

A The Guardian levélírója, aki az egyik legősibb és legerősebb szorongásunknak adott hangot augusztus 31-én – mi lesz velem, ha kiszolgáltatottá válok? –, nem beteg és nem is öreg egyelőre. 53 éves nő, férje van és tinédzser gyerekei. Azt meséli, hogy a férje 7 évvel idősebb nála. Mindig tudatában volt, hogy egy nap talán majd neki kell ápolnia, de ez a vízió nem rémítette meg, mert sosem okozott gondot számára a másokról való gondoskodás, úgy érezte, meg fog birkózni a feladattal, ahogy a gyereknevelés kihívásaival is megbirkózott.

Csakhogy mostanában úgy látja, a férje sokkal jobb testi és szellemi állapotban van, mint ő. Talán a változókor is szerepet játszik a stressz és a kiszipolyozottság mellett abban, hogy fáradt és feledékeny mostanában, a kondíciója pedig érezhetően romlott. (Orvoshoz még nem ment, inkább tollat ragadott.)

„Nem vagyok biztos benne, hogy a férjem képes lenne gondoskodni rólam, ha leépülnék fizikailag, vagy tényleg komoly baj lenne a memóriámmal. Ez önmagában is szomorú, és a jövőre nézve nagyon ijesztő.

Mindent megteszek, hogy jól legyek. De titkon arra vágyom, hogy a férjem kimondja: ne aggódj, vigyázni fogok rád. Ehelyett időnként tanácsokat ad az egészségemmel kapcsolatban, például, hogy fogyjak le, de ha nem bírok lépést tartani vele, nem lassít. Ma családostul moziba mentünk. Én foglaltam le a jegyeket, én fizettem, én vezettem, de mikor megérkeztünk, a férjem és a gyerekek egyszerűen berohantak a moziba, én meg jól lemaradtam. Együtt szerettem volna lenni velük, de otthagytak. Mintha az egész életünkre igaz lenne ez.”

Amikor a család elmegy melletted

Barbieri, a tanácsadó egy a podcastjében vendégeskedő Meeri Rebane nevű pszichiáter nyomán – nem nehéz kitalálni – azt kezdi el magyarázni az olvasónak („aki a legszomorúbb levelet írta neki, amit valaha kapott”), hogy igaz, ami igaz, a gondoskodó-szervező-tervező szerep mögött a saját szükségletek láthatatlanná válhatnak. Sok nő esik abba a csapdába, helyesel Barbieri, hogy mindig erősnek akar mutatkozni, így aztán nem is feltételezik, hogy szüksége lehet segítségre. Még a családtagok sem veszik észre, mennyire fáradt, és időnként szüksége lenne neki is a támogatásra.

Hm.

Ezen a ponton azért bevallom, felszisszentem.

Egyrészt, mert megsajnáltam szegény levélírót, hogy nem elég neki a maga baja, a maga félelme, még kicsit ki is oktatják, hogy ő tolta el a dolgot.

Másrészt mert azt gondolom, van felelősségünk abban, hogy észrevesszük-e a körülöttünk élő, általunk jól ismert embereken, hogy valami nem stimmel (vagy várunk, mert úgy kényelmesebb, amíg egyértelműen szavakba önti a gondját, az érzéseit, azt, hogy mire lenne szüksége, miben szenved hiányt – erre a közlésre pedig, ha képes is rá, komoly esély van, hogy sosem fog sor kerülni, vagy már túl későn.)

Érdekes, hogy a beszélni még nem tudó kisgyerek, vagy egy kutya, macska esetében fel sem merül, hogy ne tartoznánk felelősséggel a testi-lelki jóllétükért, csak mert testi jelzéseikből kell olvasnunk. Felnőtt-felnőtt viszonylatban miért ne segítene minket a tettre kész, szerettetteljes figyelem, már ha a szándék és a hajlandóság adott, a (szóbeli) kommunikáció viszont akadozik?      

A The Guardian rovatvezetője azt tanácsolja a levélírónak: ha a férje nem tud olvasni a jelekből, ha nem képes úgy reagálni bizonyos helyzetekben, ahogy arra a feleségének szüksége lenne, akkor segíteni kell neki értelmezni a helyzetet. Mert lehet, pusztán félreértésről van szó, és a férfi igenis hajlandó és képes lenne a törődésre, csak nem tudja, mire van pontosan szüksége a nőnek. Például a megerősítésre, annak kimondására, hogy itt vagyok, itt leszek, és vigyázok rád.

Ijesztő lehet a feladat

Kérni valamit, miközben nem biztos benne az ember, hogy megkapja, amit szeretne – rémisztő. De a bizonytalanság és a társas magány is félelmetes. A változás kulcsa a már idézett terapeuta szerint az őszinte kommunikáció, bármilyen nehéz is kezdeményezni.

(És fontos lépés persze az az egészségügyi kivizsgálás is, hogy tisztázódjon, van-e valamilyen betegség a feledékenység, fáradtság hátterében. Azaz hajrá öngondoskodás. Ami oly sok családos nő esetében folyton háttérbe szorul a hozzátartozókkal való törődés során.)

Nincs semmi újdonság abban, amit olvasunk: tegye fel a kezét, aki ismer olyan dolgozó nőt, aki nem kimerült és túlterhelt időnként! És nem arról van szó, hogy nem bírjuk a strapát, hanem épp ellenkezőleg: azért vagyunk fáradtak, mert egész életünkben bírtuk.

Korán megtanultuk: egy nőnek szívósnak kell lenni. Többé-kevésbé elfogadtuk, hogy mi oldjuk meg a problémák zömét otthon is, sokkal több házimunkát végzünk még mindig, mint  a férfiak, és a családban az érzelmi-logisztikai kihívásokkal is mi nézünk szembe általában – sokat írtunk ezekről a terhekről mi is.  

Ahogy arról is, hogy a férfiak is présben vannak, elvárások záporoznak rájuk is mindenhonnan, nem ritkán a nők haragjával tetézve, és ők sem mutatkozhatnak gyengének, így nevelték őket is.

Talán kimondhatjuk, nemtől függetlenül sokunknak esik nehezére segítséget kérni.

Például, mert félünk a következményektől. Ilyen világban élünk: félnünk kell. Megtanultuk, hogy „mindenki pótolható”, különösen, ha öregecske, hogy átlépnek rajtunk, ha elesünk. Tartani kell a tempót, ha pedig már nem megy, akkor parkolópályára kerülünk. És ebben nincs férfi és női oldal. Közös a sorsunk, közösek a félelmeink.

Mindannyiunkban ott motoszkál az a kérdés is: mi lesz, ha beteg leszek, öreg, gyenge, feledékeny? Ha kiderül, hogy esendő vagyok én is. Mihez kezd majd a környezetem a kiszolgáltatottságommal? Velem.

Ritkábban tesszük fel magunknak a kérdést: mi hogyan kezeljük mások elgyengülését, amikor mi még erősek vagyunk – vagy erősnek hisszük, tudjuk mutatni magunkat?

Képesek vagyunk-e alázattal és valódi együttérzéssel fordulni valaki felé, látni benne azt, aki egyszer majd mi magunk is leszünk? Megérteni, hogy a gondoskodás valójában öngondoskodás is?

Kommunikálni kell! Mondja a terapeuta, és ezzel nehéz lenne vitatkozni, nem is kell. (Már csak azért sem, mert valójában nem tudunk nem kommunikálni. Így vagy úgy.) Bár legalább ilyen fontosnak tartom, hogy: szeretni kell! Vagy legalábbis érdemes megpróbálni.

Bennem egyébként napok óta motoszkál a kérdés: ha ez a levélíró nő a férje elé állna, és elmondaná, mit érez, a férje pedig azt felelné: vigyázok rád, akármi történjen is – vajon hinne neki?

Sosem fogom megtudni a választ. Persze drukkolok neki, hogy meg tudjon nyugodni valamilyen ígéretben, vagy legalább kapjon segítséget, támogatást, figyelmet végre.    

Mind erre vágyunk, nem igaz?

Hogy nekidönthessük valakinek a hátunkat. És ellazulhassunk kissé a bizalom adta biztonságban. Amelynek része, hogy hangzatos ígéretek nélkül is tudjuk, a másik ember nem lép ki mögülünk, bármi történjék is.

Szavak, szavak, szavak

Fontos persze a támogató kommunikáció, de akkor van csak értelme, ha a szavaknak súlya van, márpedig sokszor súlytalanná válnak, kipukkannak a könnyelmű szócséplésben.

Akkor van csak jelentősége a kimondott ígéreteknek, a megfogalmazott érzéseknek, ha azokban hinni lehet, ha azokban hinni tudunk. A hitet pedig az alapozza meg, ha mi magunk sem mondogatunk olyan frázisokat, amelyek üresen konganak, mint az elhagyatott termek.

„Részvétem”, „sok boldogságot”, „szólj, ha segíthetek”: hányszor mondjuk el ugyanazokat a formulákat, amelyekben legfeljebb udvariasság és kedvesség rejlik, valódi együttérzés pedig csak ritkán.     

Sokszor érzem, nem tudom, mit gondoltok erről, hogy nemcsak a hallgatás mélyíti az árkokat, hanem a jelentőség nélküli szüntelen fecsegés is.

Ami viszont időnként ez ellen dolgozik, és számomra mégiscsak bizakodásra adhat okot, az maga az élet.

A levélíró által felvetett témát továbbgondolva jutott eszembe az egyik barátnőm. Évekkel ezelőtt váratlanul, kismamaként súlyos beteg lett, átmenetileg mozgásképtelen. Hónapokat töltött kórházban. A férje, aki éppenséggel nem a szavak embere, mindennap ott volt mellette, pedig a kisváros, ahol élnek, nyolcvan kilométerre van a megyei kórháztól. A férfi ingázott az otthon lévő gyerekek és a felesége közt: húsz kilót fogyott abban az időszakban. De a reményt nem eresztette, bár sokáig elég kétségbeejtő volt a helyzet.

Azt addig is tudta a család, hogy a férfi ezermester, de hogy ilyen példásan helyt tud állni nemcsak az építőiparban, hanem az addig a felesége által betöltött, klasszikusan női szerepekben (betegápolás, csecsemőgondozás, kisgyereknevelés, háztartásvezetés) is, azt senki sem sejtette. Valószínűleg ő sem. De kitartott. Napról napra fejlődött.

A történetük azóta is sokaknak erőt ad a környezetükben. Nekem is egyébként. Mert azt a hitet táplálja az emberben, mint annyi sok történet, amely körülöttünk zajlik, csak észre kell vennünk őket, hogy sokkal többet tehetünk egymásért, mint gondolnánk. És magunkért is – leginkább másokon keresztül. Mert a törődésre is igaz: nem vész el, csak átalakul. 

Kurucz Adrienn

Kiemelt kép forrása: Unsplash/ Bruno Aguirre