Orosz Dénes: Kelet-európai sajátosság, hogy húzzuk a szánkat a romkomokra

–

Orosz Dénest kicsi korom óta ismerem, a bátyámmal gimnáziumi osztálytársak és jó barátok voltak még Debrecenből. Mindig én voltam a hugi, az aranyos, de idegesítő dumagép, aki nem hagyta a fiúkat békén, amikor századjára nézték a Csillagok háborúját, vagy a Van, aki forrón szeretit. Azóta felnőttünk, az élet zajlik, és mire észbe kaptam, újságíróként vártam az érkezésére, hogy interjút készítsek vele annak apropóján, hogy legutóbbi rendezése, a Hogyan tudnék élni nélküled? a legnézettebb magyar film lett.

Sz. A. E. / WMN: Mióta ismerlek, filmrendezőnek készültél. De végülis mióta? Emlékszel arra a pontra, amikor eldöntötted?

O. D.: Igen, volt egy katartikus pont, egy megvilágosodásszerű pillanat: tizenkét éves koromban ültem a padban osztályfőnöki órán és azon gondolkodtam, hogy mennyire szeretem a filmeket. Gyakorlatilag semmi máson nem forgott az agyam. Jó, a csajokon is, de máson tényleg nem. Addigra már írtam kisebb sztorikat, amik általában koppintásai voltak valaminek, amit szerettem. És ott, akkor egyszercsak rájöttem: én filmrendező akarok lenni! Boldogsággal töltött el, hogy most már tudom, mit akarok csinálni. Onnantól kezdve tudatosan mentem előre, mindenre lépcsőfokként tekintettem, a debreceni Ady Endre GImnázium drámatagozatára is, például. 

Sz. A. E. / WMN: És mit gondoltál, mit csinál egy filmrendező?

O. D.: Hát, ilyen Lucas- és Spielberg-szerű dolgot láttam magam előtt, mivel olyan filmeket néztem, mint a Csillagok háborúja, a Vissza a jövőbe, vagy az Indiana Jones. De hogy igazából milyen lehet, azt nyilván nem tudtam még, csak azt, hogy mozog a kamera, meg hogy ez egy nagy játék. 

Sz. A. E. / WMN: És az? Játék?

O.D.: Egyébként igen, még most is ezt gondolom, hogy amikor jó, olyankor tényleg egy nagy játék. Meg így is képzeltem, hogy ez egy kaland, aminek te vagy az irányítója és a nézője is egyszerre. Na, ebben viszont tévedtem. Nem tudsz a nézője is lenni.

Sz. A. E. / WMN:  Pedig pont azt gondolná az ember, hogy olyan filmet rendezel, amit te is szívesen megnéznél.

O. D.: Az egyetlen ember, aki nem látja úgy igazán a filmet, az a rendező. Olyan sok átalakuláson, vágáson megy végig, hogy képtelen szűz szemmel nézni, lehetetlen.

Ezért se tudom megmondani előre, hogy a filmem nekem mennyire tetszene. Valamelyest talán el tudom képzelni, hogy rokonszenveznék vele. De közben nagyon tetszik ez az ellentmondás, sőt, igazából nagyon vicces, hogy kergetsz egy elképzelt képet: ott vagy a forgatáson, arra gondolsz, milyen jó lesz ezt majd a moziban nézni – de ott már nem azt fogod látni. Ott már valami egészen más megy a vásznon. 

Sz. A. E. / WMN: A gyerekkori elképzelésedhez képest ez vajon jobb, vagy rosszabb?

O. D.: Egyszerre olyan, mint amilyennek képzeltem, és egészen más – de nekem tetszik. Olyan, amilyen, és én egyre inkább szeretem a dolgokat elfogadni a maguk valójában. Mint amikor New York-ban voltunk, és a feleségem azt mondta, hogy amit elképzelünk erről az ikonikus városról, az igaziból nem létezik. De a sok ember, aki egy álom reményében odaérkezik, a tehetségével valahogy végül mégis megteremti. Nagyon megtetszett ez a gondolat, mert azt hiszem, én már felhagytam azzal, hogy összehasonlítsam az álmot a valósággal. Minden olyan, amilyen. Tök jó. 

Sz. A. E. / WMN: Pedig ez nem mindig volt így. Mindenhez volt egy referenciapont Hollywood-ból. Emlékszel, hogy a Poligamy forgatásán statisztáltam az egyik jelenetben és direkt kérted a fodrászoktól, hogy olyan hajam legyen, mint Anne Hathaway-nek? 

O. D.: Igen, emlékszem, és ez tényleg jól mutatja, hogy akkor még mennyire foglalkoztatott a csomagolás. Túlságosan is. Például, a romantikus komédiát, mint zsánert, én teljes díszcsomagolásban képzeltem el. Rettenetesen élveztem, a fejemben minden megvolt: a hajtól kezdve a plakát betűtípusáig minden apró részlet. 

Sz. A. E. / WMN: Játszottál.

O. D.: Abszolút! És mostanában arra jövök rá, hogy semmi más nem számít.

Ha játszol, akkor nem mondom, hogy biztosan jó lesz, de annál többet nem tehetsz, minthogy élvezettel „legózol”. Ez a mai napig valódi örömforrás. Például a Hogyan tudnék élni nélküled? esetében is – mint egy gyerek – vártam, hogy jöjjön az a zeneszám, jöjjön a játék, a tánc, és hogy annyi mindent kipróbálhassak.

Sz.A.E: / WMN: A Hogyan tudnék élni nélküled? azért is más, mert a korábbi filmjeidnek te írtad a forgatókönyvét.

O. D.: Igen, a Poligamy, a Coming Out és a Seveled forgatókönyveit én írtam, a Hogyan tudnék… esetében Kormos Anett és Goda Kriszta már javában fejlesztették a scriptet, amikor becsatlakoztam. Más munkafolyamat, de nagyon tanulságos volt. Én is sokszor elmondtam az észrevételeimet, aztán vagy egyetértettek, vagy nem, de alapvetően nyitottak voltak. 

Sz. A. E. / WMN: És mennyire tudtad belerakni magad a filmbe? A korábbi háromnak volt egy nagyon sajátos humora, világa, ami a tiéd. Nincs hiányérzeted attól, hogy nem belőled származik a sztori? 

O. D.: Korábban azt gondoltam, hogy ez majd problémát jelenthet, de végül nem így lett. Éppen elég nagy falat volt a rendezés, a zenés jelenetek. De ugyanazt a szakmaiságot becsatornáztam minden másba, ami nem a forgatókönyv. És bár a történet valóban nem az enyém, illetve a rendezés is felkéréses alapon jött, de bizonyos részleteit az egésznek valahogy mégis nagyon személyesnek érzem.

Sz. A. E. / WMN: Mely részleteket?

O. D.: A zenéseket. Pont azért, mert azokba sok ötletet tudtam beletenni, azokra tudom azt mondani, hogy na, az én vagyok, egy-két szelet a világomból. Például ilyen a tetőn táncolós jelenetben a póznás forgás.

Sz. A. E. / WMN: Az ének az esőben! 

O. D.: Igen! De természetesen ez egy sokkal ellenőrzöttebb, produceri szemléletű film volt, tehát mindenki mindig elmondta véleményét. Valamiben igazat adtak nekem, valamiben nem, szóval ez egy nagy közös munka volt.

Sz. A. E. / WMN: Téged mindenki a legnagyobb filmrajongóként ismert. Ehhez képest egy interjúban azt nyilatkoztad nemrég, hogy ez már nem jellemez annyira. Pedig a Hogyan tudnék… tele van tisztelgéssel. Itt egy kis Hair, ott egy kis La la land, egy csipet Ének az esőben…

O. D.: Igen, igen, kicsit árnyalnám ezt a kijelentést. Filmrajongó vagyok, de már nem visznek el a filmek magukkal a világukba úgy, mint amikor izgulsz, mert valóságnak fogadod el a látottakat. Nekem ez megszűnt. De ez nem egy szomorú dolog! Most, ha rajongok egy filmért, akkor a háttere érdekel igazán, a készítése körülményeiről olvasok cikket, meg az alkotókról. Nem a technikai werk-része izgat, hanem az, hogy mondjuk a Hook forgatása alatt milyen nehezen jött ki Spielberg és Julia Roberts. Nekem ez most sokkal izgalmasabb. Meg, hogy mondjuk miként hűsöl a forgatás szünetében Harrison Ford és Sean Connery. Érted?

Sz. A. E. / WMN: Igen, hiszen amit anno csodának láttál a moziban, meg a tévé előtt ülve, annak már te is a része vagy, mint alkotó.

O. D.: Igen, a csoda része eltűnt. Mondhatnám, hogy sajnálom, de ellenkezőleg, hiszen azért múlt el, mert pont azt csinálom, amit mindig is akartam. Ha nem rendeznék filmeket, talán még mindig egy másik valóság lenne a film. 

Sz. A. E. / WMN: Na, és melyik film tudott legutoljára magával ragadni?

O. D.: A Magyarázat mindenre. Reisz Gábor elementáris tehetség és abban a filmben megvolt minden. Ott pillanatokra nagyon közel tudtam menni, át tudtam érezni.

Sz. A. E. / WMN: Ez egy érési folyamat? Régen a Vissza a jövőbe, ma a Magyarázat mindenre? 

O. D.: Elnézést, a Vissza a jövőbe máig a világ legjobb filmje.

Sz. A. E. / WMN: Pardon!

O. D.: Nálam nem az érés eredménye, hogy a szerzői filmeket értékelem, mert eddig is értékeltem őket. De például nemrég néztem meg egy nagyon egyszerű, infantilis filmet, a Ghost-ot. Tényleg nagyon szimpla, mégis csodálatosan működik. Annyira sok ilyen film van, amire lehet azt mondani, hogy semmi különös, de az érzés, amit ad, az semmihez se fogható. Jellemzően kelet-európai sajátosság húzni a szánkat a romkomokra, pedig ugyanolyan nehéz jól megcsinálni egy zsánerfilmet, mint egy szerzőit. 

Sz. A. E. / WMN: Hogy egy sajátos hazai szempontról is beszéljünk a filmek kapcsán: állandó téma, hogy honnan jött a pénz, amiből egy film készült. Amikor elképzelted, hogy rendező leszel, gondolom nem kalkuláltad bele, hogy a közönség véleményét a végeredményről akár látatlanul is befolyásolni fogja a finanszírozás módja. A Hogyan tudnék… pedig állami finanszírozásból készült. 

O. D.: Esküszöm, tök szívesen olvastam volna szakmai kritikákat, amik részleteiben elemzik a filmet, például hogy mit gondolnak a  musical-betétekről. Nemcsak pozitív, negatív kritikát is szívesen olvastam volna, ha az szakmai. A franc gondolta ezt húsz-huszonöt évvel ezelőtt, hogy ilyen feltétek is lesznek a pizzán. És értem, hogy onnantól kezdve, hogy valami állami, akkor nehezebben megy át. Olyan kiélezett társadalmi közhangulatban élünk, hogy érthető ez a reakció.

De nincs mese, ezt a keserű pirulát le kell nyelnie annak, aki állami pénzből csinál filmet. Boldogtalan a társadalom és én nem tudok senkit se hibáztatni. De azért azt is fontos hozzátenni, hogy kevés és sok pénzből, állami támogatásból és anélkül is lehet szuper és nézhetetlen filmet csinálni. Ám pusztán e szűrőn keresztül nézni vagy nem nézni a filmet szakmaiatlan. 

Ne érts félre, pontosan látom, milyen kevesen tudnak ma forgatni, milyen hihetetlen energiát igényel egy független film létrehozása, tehát maximális elismerésem annak, aki így csinál filmet. A professzionális kritikai megítélést hiányolom.

Sz. A. E. / WMN: Végülis, mondjuk ki, megrendezted Magyarország legnézettebb filmjét. 

O. D.: (Mosolyog.) Pontosítanék: ez a rendszerváltás utáni Magyarország legnézettebb filmje. És őszintén, olyan nagy volt a siker, hogy valahogy az ellenállás sem érintett olyan mélyen. Látom, hogy sokaknak sokat ad ez a film, tudom, hogy vannak, akik már ötször, tízszer is látták. Sőt, egy férfi nemrég nyilatkozta, hogy már negyvenegyszer látta a filmet.  

Sz. A. E. / WMN: A mindenit! 

O. D.: Elképesztő, nem? Azóta még többnél járhat az illető. De voltam egy ilyen együtt éneklős vetítésen, amin csomó fiatal volt, és arra lettem figyelmes, hogy nemcsak a dalszöveget tudták kívülről, hanem a dialógokat is. Szóval, habár nem jelent meg olyan kritika, ami differenciáltabb véleményt fogalmazott meg, de ez azért sem rázott meg annyira, mert akárhogy is, a film elérte a célját. Egy feel good film a nagyközönségnek. 

Sz. A. E. / WMN: Váratlanul ért a közönségsiker? 

O. D.: Ha őszinte akarok lenni, nem. Bevallom, a bemutató előtt megfordult a fejemben, hogy mi lenne ha… De ebben amúgy van némi spiritualitás is. Tudom furán hangzik. 

Sz. A. E. / WMN: Olvastam, hogy foglalkozol a manifesztációval.

O. D.: Igen. Például, amikor a Poligamy kijött, saját magammal, a történetmeséléssel elégedetlen voltam. A második fele egyszerűen nem lett jól elmesélve. Unalmassá válik, inaktív a hős és engem ez foglalkoztatott. Erre jött a lehetőség, hogy legyen belőle musical és így lehetőségem nyílt ezen dolgozni. Szóval a gondolat teremtő erejében nagyon hiszek. 

Sz. A. E. / WMN: Ezt jó embernek mondod, én is hiszek ezekben. 

O. D.: De ugye, hogy működik? Ha igazán vágyom valamire, előbb-utóbb megvalósul. A zenés film, a musical is vonzott, és tessék. A remake-ek világa is izgatott mindig, erre jöttek is érdeklődők több országból a Poligamy-ra, meg például Indiából a Coming Out-ra, aztán végül a Seveledből el is készült a cseh verzió. Remélem, ez most nem hangzik nagyképűségnek.

Sz. A. E. / WMN: Ne aggódj, most úgyis olyat kérdezek, amiben az önkritikus énedre lesz szükség. Beszélünk kicsit a Coming Outról?

O. D.: Beszéljünk!

Sz. A. E. / WMN: 2013-ban jött ki, akkor még nagyon más klímában éltünk. Hogyan öregedett szerinted a film?

O. D.: A kérdésből érzem a választ. 

Sz. A. E. / WMN: A meleg főhőst baleset éri és hirtelen hetero lesz…

O. D.: Tudod mit? Az egy hiba volt. Bevallom, nem tudtam ellenállni az ötletnek, hogy a nő mint olyan, tulajdonképpen rázuhan a balesetből ébredező főhősre. De abszolút belátom, hogy ez tévút volt.

El vannak rejtve mankók a filmben egyébként, amik kimondják, hogy a homoszexualitás nem így működik, de lehetett volna markánsabban fogalmazni. Nem azt kellett volna hangsúlyozni, hogy heteróvá vált, hanem hogy beleszeretett egy nőbe.

És ez valid lehetett volna. Én tudom, hogy szándék szerint nem homofób hangulatú a film. A maga módján próbálja is kihangsúlyozni, például ott a Mucsi Zoltán által játszott homofób szomszéd, aki megszereti a fiúkat, a végén melegházasság is van. De nem magyarázkodni szeretnék, hanem a szándékot akarom érzékeltetni. A sok ügyetlenkedés ellenére elfogadásra buzdít a film, persze sok gyerekbetegséggel. De ami a szakmai oldalát illeti: a vígjáték része jól működik és szerintem van egy-két nagyon jó jelenet benne, szóval szeretettel gondolok vissza rá. 

Hát, játék volt ez is. Nagyon bele tudok szeretni egy-egy ötletbe, ez talán hiba. Próbálok ezen változtatni. 

Sz. A. E. / WMN: És most van ötleted, ami húz magával? 

O. D.: Szívesen csinálnék tévéfilmet Latinovitsról, írtam is egy forgatókönyvet. Az ő története nagyon izgat, de természetesen vannak más tervek is, csak nem publikusak. 

Sz. A. E: / WMN: És van már folyamatban valami?

O. D.: Van egy ötletem, amiben nagyon hiszek, de az egyelőre tényleg csak álmodozás. 

Sz. A. E. / WMN: Manifesztáld sokat!

O. D.: Ki tudja, mondasz valamit!

Szabó Anna Eszter