A novemberben beígért állami támogatás a vendéglátósok nagy többségének a mai napig nem érkezett meg

Azokat – már elnézést – hadd ne számoljam bele a „megsegített bajban lévő” szakmabeliek közé, akiknek az éttermét, rendezvényhelyszínét, szállodáját több százmilliós vagy milliárdos összeggel támogatta az állam, mert ők pont azok, akiknek sem eddig, sem ezután soha semmiféle segítségre nincs szükségük, ugyanis nincsenek bajban, és akkor úriemberhez méltóan fogalmaztam. Bajban van viszont többezer étterem, bisztró, büfé, kifőzde, kantin, akiknek semmi szüksége százmilliókra.

Nekik két–három–öt–tízmillió forinttal kellene (kellett volna) a hónuk alá nyúlni, és életben tartani őket.

Két hónapja azt írtam, tavaszra már látszania kell egy időtervnek, már tudnunk kell, mikor és milyen módon nyithatunk – azaz először csak teraszt, aztán limitált létszámokkal beltéren, kemény szabályokkal, következetesen a járványügyi szabályokat figyelembe véve, párhuzamosan más üzletekkel, stb. Ehhez képest a áruházakban napi szinten temérdek ember tolong, a plázák zsúfolásig vannak, a tömegközlekedési eszközökön békeidők heringjellegű tömegnyomora tapasztalható. A sípályán egymás szájában állnak sorban egy órán át ezrek. Az egész ország szinte minden típusú üzletében lényegében zavartalanul megy a kiszolgálás. Nincs létszámlimit az élelmiszerüzletekben, ahol konkrétan fojtogató a tömeg olykor. Zsúfolásig van az általános iskola, az összes iroda és egyéb munkahely, tömött parkolók, normál időszakokra jellemző hihetetlen közlekedési dugók, stb.

De egy étterem százfős teraszára nem ülhet ki húsz ember minden ötödik asztalhoz, egymástól öt-öt méterre. Nincs olyan, hogy kizárólag asztalfoglalással lehet beltérre jönni, százfős terembe egyszerre, mondjuk, húsz fővel, idősávosan beosztva, kétóránként egy óra teljes szünettel, hogy napi két–három teljes takarítás/fertőtlenítés beleférjen. Nincs semmi sávosan, rétegesen, beosztva, kitalálva. 

Hány és hány olyat láttam, hogy egymás melletti öt étterem fájdalmasan zárva, egy szem csávó nyitogatja az ajtót, hogy még ahhoz se kelljen hozzáérnie a futárnak, aki a nyomorult házhoz szállítós kajáért jön, hogy legalább a rezsit és a bérleti díjat (amire nincs moratórium, türelem, csökkentés, megértés, átütemezés) ki lehessen fizetni – de szemben a templomból ömlik ki az ember, mert hát a mise, az, ugye, szent dolog, szó szerint.

Elég nehéz higgadtnak maradni

Elég nehéz közben azokat a kommenteket olvasgatni a közösségi oldalakon, hogy „a rohadék vendéglátósok, eddig milliókat kerestek meg lehúztak mindenkit, meg ötszáz volt a sör, van elég tartalékuk, meg bömbivel jár mindegyik, kuss legyen, tűrjék”.

A valóság pedig az, hogy az átlag vendéglátós az, ugye, nem étterem-tulajdonos. Az átlag vendéglátós a pultos, az irodista, a szakács, a beszerző. Akinek most fél éve nincs munkája. Százezres a létszám, akik – túlzás nélkül – vergődnek súlyos egzisztenciális problémákkal. Alkalmi, néhány napos, sokszor feketemunkákból tengődnek. Tehetetlenül nézik, hogy valamiért az egész „lezárás” meg „járványügyi védekezés” nyolcvan százalékát rajtuk verik el, a többi üzletben, irodában, templomban meg tömegek vannak. Ezért a vendéglátósok gyerekeinek szűkebb lett a karácsony, használt netes vásárlás lett a kinőtt farmer helyett az új nadrág, és legfőképp nincs menekülő útvonal, nincs terv, nincs „már csak egy hónapot kell kibírni”, nincs egy büdös kurva szó, a beígért segítség meg sehol.

Mi állunk. Senki sem tudja, miért pont mi (dehogynem), senki sem tudja, hogy mit vétettünk (dehogynem), senki sem tudja, mit kellene csinálnunk (dehogynem).

Tőlünk csak türelmet kérnek. Fél év türelem után még egy fél évet. Mintha nem tudná senki, hogy mibe kerül fenntartani egy bezárt helyet (dehogynem).

Százával csődölnek be cégek, százával zárnak be remekebbnél remekebb helyek

Ikonikus helyszínek, százezrek törzshelyei húzzák le a rolót. Mert valamiért mi visszük el a balhét. Külföldön is több országban hasonló a helyzet, de kevés helyen hagyták ennyire magára a komplett szakmát. Máshol is lázadoznak a kollégák, dafke megnyitnak a tilalom ellenére, készülődnek itt-ott tüntetésekkel, felvonulásokkal, jönnek a vonatkozó posztok, nyilatkoznak szakmabeliek, hogy ezt mégis melyik ország vezetése gondolja komolyan, hogy gyakorlatilag egy halom más üzlettípus tárva-nyitva, a vendéglátósok pedig hermetikusan lezárva. 

 

Százezernél több családról beszélünk csak Magyarországon

Ezek nem luxusdzsipes ciccegő gyökerek fukszokkal. Ezek a gyereked sulijában a padtársak szülei. Az unokatesód, a gyerekkori haverod. Arról az apróságról nem beszélve, hogy több más szakmához hasonlóan itt is rengeteg a belterjes házasság, a vendéglátós család, ahol apa-anya egyaránt szakmabeli, azaz a családi kassza most nettó nulla. 

Ez kinyír minket. Szó szerint és képletesen, túlzás nélkül. Torkunkra tették a kést, kiraktak minket a szakadék szélére, és ebben a pozícióban most még „néhány hónap türelmet” kérnek tőlünk.

Szégyellje magát mindenki, aki felelős ezért a helyzetért!

Mi ugyanis nem az ellenség vagyunk. Mi azok vagyunk, ahová az idős szüleidet elhozod ebédelni. Ahol a gyerekednek kiviszik a születésnapi tortáját egy meglepetés tűzijátékkal. Ahova hajnali négykor érkezik az első csapat, és másnap hajnali kettő után megy el az utolsó. Ahol a külföldi barátaidnak elbüszkélkedsz a híres magyar fogásokkal és a világhírű magyar borral. Ahol leülsz a tíz éve nem látott osztálytársaiddal sztorizni egy sör mellett. Ahol szorongatod a zsebedben a gyűrűdet, hogy hazafelé séta közben végre megkérd a kezét. És ahol ülsz csendben a szerelmeddel egy fárasztó nap után, és félszavakkal nyugtatjátok meg egymást egy pohár bor mellett.

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Mi ezek vagyunk. Szó nélkül bezártunk. Értettük a dolgunkat, a kötelességünket, kivettük és kivesszük a részünket a védekezésből. Nem lázadni, vagy hisztizni akarunk. Nem vagyunk felelőtlenek. Az egész országból fél év alatt szinte egyáltalán nem lehetett a zárási szabályok ellen hadakozó, ügyeskedő vendéglátókról hallani. Most sem teli kapacitáson, szabályok és óvatosság nélkül akarunk kinyitni, nem tömegeket akarunk meg zsúfoltságot, hajnalig tartó tivornyát, csontrészeg arcokat, meccsnézést üvöltve. Nem bazi nagy rendezvényeket akarunk, izzadtan táncolást, körbeadott poharakat, felelőtlen viselkedést.

Legyen korai zárás. Legyen limitált létszám. Legyenek kemény, de következetes, igazságos, életszerű, vállalható szabályok. Nálunk szigorúbban senki sem fogja betartani és betartatni. Nekünk nem kell kétszer szólni. Nekünk nem kell figyelmeztetés.

Mi csak élni, túlélni szeretnénk. Mi csak dolgozni szeretnénk. Mi csak esélyt szeretnénk. De azt viszont követeljük. Mert ahhoz viszont jogunk van.

Tisztelettel:

Doffek Gábor

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Vladimir Vladimirov