„Minden nyugodtnak, lassúnak, szépnek tűnik. Csak büdös van. Olajszag terjeng” – Képriport a szigetszentmiklósi olajkatasztrófáról

–

Bicikli gurul be elém komótosan, az utolsó métereken utasa már nem hajt, csak siklik. Majd átveti az ülésen a lábát, az egyik pedálra áll, a leszállással fékez. Kitámasztja a járgányt, ahogy jobban megnézem, a postás az. Kesztyűjét a szájába venné, de a maszk miatt nem tudja, így az ülésen hagyja, bemegy a vegyesboltba. Talán hozott valamit, talán visz. Neonszínű kocogó közeledik a másik irányból, kihallatszik a fülhallgatójából a magánkívül üvöltő Bonnie Tyler – I really need you tonight. Tovahalad, vele éneklem, Forever’s gonna start tonight. A postás tovább teker, nyomában motor érkezik, az is megáll. Egy másik postás. Hm, sok a csekk, gondolom magamban. 

Így hömpölyög szépen az élet a parton, míg azon gondolkozom, hogyan is ragadjam meg ezt a különleges kisvárosi hangulatot, hogy hitelesen vissza tudjam adni. Ekkor látom meg Lászlót, kezében a Kisváros című újsággal (gondolataimban a barettsapkás Usztics Mátyás elevenedik meg, Isten nyugosztalja). Na, akkor ezzel talán nem lesz gond, kezdek megnyugodni. Ráérősen elbeszélgetünk, nem sietünk. Hétköznap dél van, a város, ahonnan kiszabadultam, rohan, dudál, fogcsikorgat, itt minden nyugodtnak, lassúnak, szépnek tűnik. Csak büdös van. Olajszag terjeng.

A Ráckevei (Soroksári)-Duna-ág vonzáskörzetében körülbelül ötvenezer hétvégi, illetve lakóház van. Sokszínű növényvilágának, szigeteinek, romantikus zugainak köszönhetően a környék kedvelt nyaralóövezet. Tekergőzik itt tanösvény, bicikliút, a parton pihennek a csónakok és vízibiciklik. Kicsit olyan, mint a Balaton-part szezonon kívül, csak sokkal érintetlenebb. Az itt élő növény- és állatvilág, illetve az úszóláp kiemelten védett, Natura 2000-es terület. 

Pár hete még ez az egész paradicsomi táj hatalmas veszélyben volt. 

December 12-én, szombaton 11.30-kor lakossági bejelentés érkezett a Budapesti Vízügyi Igazgatóságra: valaki olajat lát a lápban, és bűzös olajszag terjeng. 13.00-kor a vízügy helyszínre kiérkező munkatársa elrendelte a legmagasabb fokú védelmi készültséget. 

A legmagasabb fokú készültség azt jelenti, hogy a kirendelt embereknek, ameddig csak szükséges, napi huszonnégy órában kell dolgozniuk, hogy az esetleges katasztrófát elhárítsák. Ez körülbelül tíz nap alatt itt sikerült is. Pár nappal később azonban vagy a csatorna hozott még szennyezést, vagy ismét bűncselekmény történt, mert megint olaj jelent meg a csatornakiömlőnél. Az Országos Vízügyi Főigazgatóság szóvivőjével, Siklós Gabriellával a helyszínen áttekintettük az elmúlt hetek eseményeit, Pfeifer Rikárddal, a Ráckevei Dunaági Horgász Szövetség halőrzésiágazat-vezetőjével pedig arról beszélgettünk, mi lett volna, ha nem sikerül ilyen gyorsan és összehangoltan dolgozniuk a különböző szerveknek.

A 2020. december 13. és 30. között lezajlott vészelhárítási akció sikeresnek mondható, még úgy is, hogy a szennyezéssel érintett területen minden kipusztult.

Hiába áll ugyanakkor az ember az egyébként drámai képet mutató helyszínen, ha nem tudja, milyen volt korábban, és mi forgott kockán. Csak az úszólápos életközösségben, amiben védett tőzegpáfrány, illetve nád, gyékény és sás volt, 20 millió forint kár keletkezett. Három mocsári teknőst és egy vízisiklót sikerült megmenteni, de a kitermelt, kb. 600 tonna szennyezett vízben és iszapban elpusztult valószínűleg még több száz teknős, ahogy számtalan más béka és hüllő is, és bár képtelenség volt dokumentálni a fekete trutymóban, de telelhettek itt olyan védett halfajok is, mint a lápi póc és a réti csík, amik szintén nem élhették túl a katasztrófát.

Mindez az 1836 méteres védő- (pontosabban merülő-) fallal körülhatárolt területen. Ami nem nagy terület. Szerencsére. Ha ugyanis a szennyezés kijutott volna a lápos részről a Duna-ágra, akkor a következő pont, ahol el lehetett volna keríteni az olajat, az délebbre, a Taksony vezér hídnál lett volna, vagy még huszonöt kilométerrel lejjebb, Ráckevénél. Akkor addig pusztult volna ki minden állat: kígyó, rák, béka hal, kagyló, illetve a védett hagymaburok orchideák, nőszirmok… a sort bármeddig lehetne folytatni.

Az olaj nádason, élővízen keresztül mikron vastagságban, parttól partig szétterül és oxigénhiányt okoz, így aminek levegő kell, elpusztul alatta, mintha csak egy fóliával fedtük volna le a vízfelszínt.

Egy liter olaj is szörnyű kárt tud okozni (itt jegyezném meg, hogy mindenki gondolja át, mit önt otthon a lefolyóba!), nemhogy tíz köbméter.

A Budapesti Vízügyi Igazgatóság a győri és szolnoki vízügyesekkel, a Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatósággal és a helyi horgászszövetséggel kiegészülve körülbelül negyvenöt emberrel dolgozott azért heteken keresztül, hogy ez ne történjen meg. Mocsárjárókkal (úgynevezett truxorokkal), és olajszivattyúkkal távolították el a szennyezett anyagot, ideiglenes esőcsatorna-kiömlőt építettek, folyamatosan mértek és vízminőséget ellenőriztek, szem előtt tartva a legkülönbözőbb természetvédelmi szempontokat. Mint például, hogy mi a teendő, ha egy óvatlan kacsacsalád éppen ezen a területen kíván sziesztázni, majd a pihenés után olajos kis lábacskáikkal tovább haladni.

De a vízügyesek nem voltak egyedül a nagy igyekezetben. A körülbelül negyvenöt fős kárelhárító csapat forró kávéjáról, teájáról és gyakran ebédjéről is a helyiek önkéntes alapon gondoskodtak. A szennyezett területhez legközelebb eső (és a postások által gyakran látogatott) kisbolt rendszeresen ajánlott fel forró italt a kint dolgozóknak, a helyi vállalkozók ebédre A és B menüt főztek, csülköt, pizzát szolgáltak fel, a gyerekek pedig tálcányi mézeskalácsot kínálgattak a vészelhárításban részt vevőknek.

Mivel még nem lehet tudni, vagy a nyomozásnak ebben a szakaszában nem publikus, hogy a szennyezés lokálisan történt-e, vagy a csatornahálózatba beöntve, a helybeliek ezért kénytelenek találgatni. Felettébb valószínűtlennek tűnik, hogy a kijárási tilalom alatt a partra juthatott volna több teherautó is, hogy a fáradt olajat közvetlenül oda zúdíthassák, de ki tudja.

Jelenleg tehát részben a nyomozás zajlik, részben a tervezés, hogy hogyan tovább a szennyezett terület kármentesítésével és helyreállításával. A vízügy szándékai szerint ennek tavasz végéig valamilyen szinten meg kell történnie, hogy a most szomorú képet mutató területen aztán ne egy szeméthalom, vagy jobb esetben ad hoc létesülő strand legyen. 

Először is, el kell bontani a munkagépek számára kiépített töltést, a védekezés nyomait, és a területet teljesen ki kell pucolni. Ezután olajfaló baktériumokat fognak szétpermetezni, amelyek a maradék olajszármazékokat is el tudják pusztítani. Erre a mederből iszapot szivattyúznak majd, amely már humuszos anyag, élő szervezet. Ezt eldolgozva lehet ráengedni körülbelül negyven centiméternyi vízborítást. Oda kell majd bekormányozni úszólápdarabokat, amely legyökerezni nem tud ugyan, de szórja magából a tenyészanyagot. De mindez rengeteg időbe telik, hiszen míg a sás és a gyékény magától vissza tud telepedni, a tőzegpáfránynak – ahogy Pfeifer Rikárd polgár-természetőr fogalmazott – kicsit segíteni kell, és az úszóláp kialakulásához legalább 30-50 év kell.

Sokáig azért sem lehet magára hagyni a területet, mert az invazív fajokat is távol kell tartani. Egy bontott, sérült környezetben azok (például ezüstkárász vagy a növények közül a vaddohány és a rekettyefűz) jelennek meg először, kiszorítva az őshonos fajokat. Valószínűtlen tehát, hogy az eredeti állapot akár hosszú távon is visszaállítható, de ha már szép lesz és zöld lesz, az is óriási eredmény. 

Csak parányi részét sikerült bejárnom a területnek, valamivel a Taksony vezér hídon túlig, de már az is felért egy meditációval. Nem csoda, hogy ennyien állnak meg itt az átutazók közül pihenni, gondolkodni még ilyen morcos, szürke időben is. Kacsák, gémek, hattyúk kísértek az utamon, és együtt mondtunk köszönetet az ennél sokkal súlyosabb katasztrófa elhárításában részt vevő szervetezeknek és dolgozóiknak. 

Képek és szöveg: Chripkó Lili