A testem hiába szólt, nem hallgattam rá – Egy pánikbetegség története

–

Sokszor ismételgettem magamban: „Jövő héten ilyenkor már jobb lesz.” És volt egy mondat, amit gyakran elővettem, mert reményt adott: „Érdemes elfogadni a segítséget – újra lehet boldog, örömteli életet élni.”

38 éves vagyok, és egészen idén tavaszig soha nem tapasztaltam pánikzavart.

Pedig igenis volt előszele a dolognak.

Baj baj hátán

Tavaly a volt munkahelyem kétszer is csődbe ment, végül közel ezer embert elbocsátottak. Először december 20-án rúgtak ki mindenkit, majd 24-én közölték, hogy „Bocsi, mégsem. Vissza az egész!”. Aztán februárban végleg bezárt a cég. HR-esként végignézni és végigcsinálni mindezt, miközben engem is ugyanaz érintett – lelkileg rendkívül megterhelő volt.

Két és fél havi béremet nem kaptam meg, miközben próbáltam finanszírozni a lakhatásomat.

Felmondták az albérletem, haza kellett költöznöm külföldről.

Egy hozzám közelálló személy is meghalt.

Édesapám komoly szívműtéten esett át. 

Munkanélkülivé váltam.

Pihenés helyett összeomlás

A pánikrohamok azonban nem ekkor kezdődtek, hanem később – amikor már minden rendeződni látszott. A szervezetem addig bírta, amíg muszáj volt. Aztán, amikor végre megpihenhetett volna, összeomlott.

Ma már tudom, hogy a pánikzavar messze nem arról szól, hogy „az ember szedje össze magát”. Ez nem akaraterő kérdése. Olyan ez, mintha egy szívbetegnek azt mondanánk: „Csak akarni kell, és jobban leszel.”

Szomorú, hogy amíg egy testi betegség iránt természetes az empátia, addig a mentális nehézségekre sokan csak legyintenek. Pedig ez egy testileg is megélhető állapot.

Ha valaki influenzás, tudjuk, mire számíthat: láz, torokfájás, köhögés, gyengeség. A pánikzavar tünetei ugyanilyen valósak. 

Félelem az őrülettől

Nálam így jelentkezett: nagyfokú szorongás, gondolati spirálok, borda- és hasfájdalom, hasmenés, hányinger, alvászavarok, rémálmok, étvágytalanság, fogyás, gombócérzés a torokban, szívdobogásérzés, vállfájdalom, magas vérnyomás, mellkasi szúrás, halálfélelem. 

És talán a legijesztőbb: a deperszonalizáció és a derealizáció – amikor az ember elveszíti az „én”-érzetét, minden idegenné válik, és eluralkodik rajta a megőrüléstől való félelem.

Ezek a tünetek hol enyhébben, hol erősebben jelentkeztek, néha külön-külön, máskor egyszerre. A legrosszabb időszakok érdekes módon nem a rohanásban, hanem a szabadidőben jöttek elő.

Diagnózis

Sokáig eszembe sem jutott, hogy az idegrendszerem ad vészjelzést.

Elvégeztem minden orvosi vizsgálatot: hasi ultrahang, emlőultrahang, bővített vérkép, kardiológia, mellkasröntgen – minden eredményem negatív lett.

Ott ültem a háziorvosnál, és csak annyit kérdeztem: „Ha minden rendben, akkor mi bajom?”

Ő javasolta először, hogy forduljak pszichológushoz. 

Végül pszichiáterhez is elkerültem, aki kimondta a diagnózist: pánikzavar. A testem és az idegrendszerem egyszerűen kimerült.

Figyelni kell a test jelzéseire

A gyógyulás kulcsa nálam a beszélgetős terápia, a gyógyszeres támogatás és a rendszeres kontroll volt. Tizenegy hét alatt szűntek meg teljesen a tünetek, de javulást már korábban is éreztem – nem napról napra, inkább hétről hétre.

Ma már a fenntartó szakaszban vagyok, és jól vagyok.

Hogy elmúlt volna-e magától? Talán. De nem tudom, mennyi idő alatt – és milyen áron.

Soha nem gondoltam volna, hogy ez velem is megtörténhet.

Most már tudom: figyelnem kell a testemre, és tudatosan vigyáznom kell arra, mit engedek be az életembe. Mert a test jelez, ha túl sok.

A gyógyulás útján járok.

És bár hosszú volt az út, ma már hálás vagyok – az égnek, és mindenkinek, aki mellettem állt, amikor azt hittem, hogy nem tudok továbbmenni.

WMN szerkesztőség