Siklósi Örs velünk van: az első korty sörben, a „mérges zenében” és a versekben is

–

Takács Dalma/WMN: Noha soha életemben nem gondoztam posztumusz kötetet, az a gyanúm, hogy egészen máshogy lát neki az ember, hogyha olyan személyről van szó, akinél végigkövette a versek keletkezését és evolúcióját. Hogy álltatok neki ennek a munkának?

Siklósi Máté: Nagyon nagy motivációt adott az érzés, hogy valamit tennünk kell. Szerettünk volna a lehető legméltóbb módon emlékezni arra az időszakra, amit együtt töltöttünk Örssel, és ennek fontos része, hogy az általa hagyott nyomokat összegyűjtjük saját magunk számára, illetve azoknak az embereknek, akik szerették őt. 

És bár a kezdetektől tudtuk, hogy szeretnénk majd méltó módon gondozni a hagyatékát – ezért is jött létre a Siklósi Örs Emlékalapítvány –, természetesen el kellett telnie pár hétnek, hogy egyáltalán beszélni tudjunk róla, a történtekről. A kötet kapcsán Zsófit az elsők között kerestem fel. Mind szakmailag, mind az Örshöz való emberi közelállása miatt ő volt a lehető legjobb szerkesztő, aki szabad kezet kaphatott.

Reisz-Varga Zsófia: Nagyon visszarántott a gyászomba, amikor először vettem elő a verseket, végül jó egy évre le is álltam a kötet szerkesztésével.

Azt éreztem, hogy csak elvesz belőlem a munka, hogy igazságtalan, hogy ezt én csinálom, és úgy csinálom, hogy nincs itt a versek szerzője, úgyhogy szünetet kértem Mátééktól

– szerencsére egyetértettünk abban, hogy ennek a kötetnek úgy kell megszületnie, hogy az mindenki számára komfortos legyen. Végül télen álltam újra neki, akkor már igazi, saját belső késztetésből.

Örs szövegei sokfelé elszóródtak: volt, ami nálam volt, volt, ami az édesanyjánál, korábbi barátnőknél, de Mátéék viszonylag gyorsan összegyűjtötték őket, én pedig mappázni kezdtem. Először csináltam egy válogatást azokból, amiket mindenképp szeretnék a kötetbe, aztán lett egy mappa az „indulatból elkövetett versek”-ből, amiket Örs szerintem nem mutatott volna meg a nyilvánosságnak, és végül megszületett a talán mappa, amit a végére hagytam, majd az utolsó válogatás előtt újra átnéztem. Minden egyes verset legépeltem és kivagdostam, majd a szőnyegre rendeztem őket, és ott is állt össze egy-két hét alatt az egység és a négy fejezet: az Orgonahullás, a Csillagszínű, a Szabad eső és a Tűlevelű igazságom.

T. D./WMN: Zsófi, a Margón is elmondtad, hogy nagy dilemmát okozott számodra, hogy vajon Örs szeretné-e, hogy nyilvánosságra kerüljenek ezek a versek. Mi lett végül az a vezérelv, ami segített ebben dönteni?

R-V. Zs.: Számomra végig óriási dilemmát jelentett ez a kötet. Még a második bemutatón is foglalkoztatott, hogy vajon Örs örülne-e neki, és óriási fordulópontot jelentett, amikor a felesége, Nina megerősített abban, hogy ezek a versek már egybe voltak gyűjtve, Örs beszélt róluk, sőt, viccelődött is azzal, hogy egyszer majd kötet lesz belőlük. Hogy tetszene, sőt, tetszik neki, amilyen lett. Talán furcsán hangzik, vagy olyan, mintha befejezetlen lenne a gyászom, de szeretek jelen időben gondolni Örsre. 

S. M.: Igen, többen is vagyunk, akik következetesen nem használunk múlt időt Örssel kapcsolatban. Bennem is felmerül a kérdés, hogy ez befejezetlen gyász-e, de közben

azt gondolom, testvérhalál esetében nincs befejezett gyász.

Én a jelenidejűséget érzem őszintének, mert egész egyszerűen annyi sok kis apró dolog maradt itt az öcsémből, ami tovább él velünk, hogy nem tudok róla múlt időben beszélni.

T. D./WMN: Van ennek valamiféle spirituális jelentősége?

R-V. Zs.: Sokszor beszélek hozzá, szinte mindennap köszönök neki. Nekem ő lett a napsütés. Utoljára tegnap üdvözöltem, amikor belevakított a nap a szemembe. 

S. M.: Örs annyiszor van velem, hogy árulásnak érezném, hogyha elkezdeném múlt időzni. Ő nem egy egyszer megtörtént esemény, ami elmúlt.

Hiszek abban, hogy az ember túlhúzódik a saját életén, és a kötetnek, meg az alapítvány összes felvállalt lépésének az a lényege, hogy tovább éltessük őt és a hagyatékát.

18 voltam, amikor meghalt az első nagyszülőm, és kábé 10 évvel később eszméltem rá, hogy már nem hallom a hangját. Sokkoló volt, hogy elvesztettem az egyik kapcsolatot, ami kötött hozzá, nem szeretném ezt újra átélni. Örsnél ez persze egész speciális, mert a teljes civilizációnak kellene összeomlania ahhoz, hogy ne hallhassuk, ettől függetlenül sok más lépést lehet tenni, amivel közelebb marad hozzánk. 

T. D./WMN: A kötet szerkesztésekor szempont volt az irodalmi nívó?

R-V. Zs.: Az, hogy teljes szabadságot kaptam ebben, egyrészt megkönnyítette, másrészt nehezítette is a folyamatot.

Sokat küzdöttem azzal, hogy miért pont én, és milyen alapon hozhatok döntéseket ezekről a szövegekről.

De a válogatás során úgy éreztem, szinte magukat rendezik egységbe, onnantól pedig egyre önkényesebben döntöttem arról, hogy melyik erős és melyik kevésbé a többihez viszonyítva. Voltak olyan írások is, amik inkább erkölcsi szempontból okoztak dilemmát. Bár így is került jó pár sötét vers a kötetbe, volt, ami olyan mélységben született, hogy Örsön kívül nem tartozik senki másra. 

És persze szerelmes versből került bele a legtöbb, de ez talán nem is annyira meglepő, hisz Örs 16 és 22 éves kora között írta őket. Nagyon jól írt szerelmes verseket, mérgesen, csalódottan és szomorúan egyaránt – boldogan, mondjuk, talán kevésbé.

T. D./WMN: Indiszkrét kérdés következik, és nyugodtan jelezd, ha erre nem szeretnél válaszolni. De mégiscsak érdekelne, hogy került-e a kötetbe olyan szöveg, amit neked írt – hisz mégiscsak te voltál az egyik fiatalkori szerelme.

R-V. Zs.: Igen.

T. D./WMN: És milyen volt ezeket szerkeszteni?

R-V. Zs.: Furcsa. Sokat ismertem, hiszen nálam voltak, viszont most szembesülnöm kellett azokkal is, amiket nem adott oda – nem véletlenül. De ezen gyorsan tovább tudtam lendülni, mert hogyha én Örsre gondolok, akkor a barátomként látom magam előtt, és ez már a halála előtt is így volt.

Gyerekszerelem volt a miénk, amiből barátság és munkakapcsolat lett – sokáig turnéztam az AWS-sel –, és ezerszer jobb barátok voltunk Örssel, mint amilyen párt alkottunk tizenévesen. Egy idő után a nekem szóló szövegek is csak egyek lettek a szerelmes versek sorából.

S. M.: Egyébként nagyon vicces, ahogy ezeket a témákat Örs kezelte. Szerintem a szerelem végi, sokszor dühös, válságponti versei a legjobbak, a fájdalom ellenére is élvezhetők. Ugyanakkor számára teljesen természetes volt, hogy jóban marad az egykori szerelmeivel, több olyan lány is van a baráti körben, akikkel korábban járt.

Mindig mondom a gyerekeimnek, hogy szeressenek úgy és szakítsanak úgy, mint a nagybátyjuk tette: hogy az esküvőre is meg tudják hívni a volt párjaikat, mert az nagyon szép dolog.

Szóval, ha dilemma, ha nem, ez Örs személyiségének része volt, amit nem lehetett volna kihagyni a kötetből.

T. D./WMN: A szerelem mellett nagyon sokat írt a halálról és az elmúlásról is – a verseiben és a dalszövegeiben egyaránt. A halála után ezek mintha kicsit új jelentést kaptak volna, egyszerre felemelő és hátborzongató újraolvasni őket. Valóban ennyire erősen foglalkoztatta ez a téma?

R-V. Zs.: Abszolút. Az dalszövegek között talán egy van, ami viszonylag pozitív hangvételű – a Mi vagyunk –, és abban a fiatalság szentsége a központi téma, ami Örsnél visszatérő motívum volt. De az elmúlás és a halál témája mindenképp kihagyhatatlan lett volna egy Örs-verseskötetből.

Gyakran eszembe jut, hogy az édesanyja egyszer megmutatta a gyerekkori rajzait, és nagyon tetszett, hogy rajzolt rossz tündért, valamint nyolcévesen (!) lerajzolta a szegedi Csillagbörtönt, előtte a „halál tójával”, mert őt éppen ez foglalkoztatta. Számára ez teljesen természetes volt.

S. M.: A kisfiamon keresztül gyakran viszontlátom a gyerekkori Örsöt is – mindkettőjüknél erősen megjelent a szerettek elvesztésétől való félelem, és mindkettőjük nagyon jól tudja artikulálni az érzéseit. Nagyon élénken élt az öcsémben minden olyan helyzet, amiben egyedül maradt, amiben elhagyva érezte magát, és már kiskorától kezdve félt a szüleink elválásától – pedig akkor az még viszonylag messze volt –, a haláltól, a betegségektől. Ugyanakkor egy kifejezetten vidámra hangolt közösségi ember volt, sosem mutatta depresszió jeleit, a színpadon is minden kiszólása pozitív volt. Ezek a félelmek csak az íráson és a dalszövegeken keresztül vezetődtek ki belőle.

T. D./WMN: Van a kötetben egy sor, amit Örs firkált fel anno a jegyzetfüzetébe, így szól: „Siklósi Örs nem egy kimondott művésztípus”. Bár öniróniát sejtek mögötte, mégiscsak nehéz összeegyeztetni valakivel, akit az egész ország művészként ismert meg.

R-V. Zs.: Szerintem Örsben mindig dúltak harcok ezen a téren.

Nem tudott nem alkotni, ugyanakkor nagyon nehezen élte meg a rá irányuló figyelmet.

Emlékszem, egyszer a Dürerben odament hozzá egy rajongó, és elmondta neki, hogy egy AWS-dalszöveg segített neki túllépni a hozzátartozója halálán, és Örs ettől teljesen bepánikolt, nem tudta, hogy kéne reagálnia. Ebbe egyébként később belejött, mindig, mindenkihez volt egy jó szava, de a kettősség örökké vele maradt. Nyilvánvalóan élt benne az exhibicionizmus, és meg akarta mutatni magát már gyerekkorától, de azt nem teljesen tudta, mit kezdjen a rajongók figyelmével. 

S. M.: Örs kétéves korától billegett a tükör előtt, a kezdettől fogva arra készült, hogy sok ember előtt léphet majd színpadra. Ugyanakkor, lássuk be, ez keveseknek jön össze, éppen ezért nagyon nehéz rá valóban felkészülni. De ő meglehetősen tudatos volt e téren, még ha voltak is nehézségei. Amikor megnyerték A Dalt, egyből ment pszichológushoz, mert pontosan tudta, hogy az Eurovízió hatalmas mentális kihívást jelent majd. Sosem az volt a baja, hogy odajön hozzá egy rajongó, hanem az, hogy hatott valakinek az életére.

T. D./WMN: Azért ez komoly identitáskrízis lehetett, pláne huszonegy-két évesen.

S. M.: Igen, és folyton egyensúlyoznia kellett aközött is, hogy kemény zenét játszik, ez a világa, de nem szeretne depresszióba nyomni senkit. Mindig azt üzente, hogy menjünk tovább, élvezzük az életet, legyünk jól.

R-V. Zs.:

Hitt abban, hogy a „mérges zene”, amiben az AWS is mozog, egy szelep, a koncert pedig lehetőséget ad arra, hogy az emberek összegyűljenek, és együtt éljék meg a fájdalmukat, haragjukat, szomorúságukat, mert utána könnyebb lesz levegőt venni, elaludni.

Óriási ereje van annak, ha együtt kiadjuk a feszültséget, és utána mindenki megkönnyebbülhet. Örs bölcs volt.

S. M.: Abszolút az volt. Viszont, ha támadás érte, nagyon erőteljesen tudott reagálni.

R-V. Zs.: Az biztos. Nagyon impulzív volt, társasozni például nem lehetett vele. Ha vesztésre állt, könnyen ráborította az asztalt az ellenfelére. De ha végig kell gondolnom, mit tanultam tőle, talán elsőként az jut eszembe, hogy a fiatalság szentségét. Örs nagyon szabad volt és nagyon nyughatatlan – utóbbi talán akkor csillapodott először, mikor megtalálták egymást Ninával.

S. M.: Nos, igen, Örs eleinte vitapartnereket keresett társnak is, voltak meglehetősen hangos kapcsolatai, ehhez képest Ninával egy új világ nyílt meg előtte. A pörgés megmaradt benne, de valahol máshol vezetődött ki utána. Ez valószínűleg összefügg azzal is, hogy ADHD-s volt, képtelen volt figyelni, szerintem a versei is részben azért rövidek, mert neki az ment legjobban, ha egy érzés csak úgy, tömören kicsattanhatott belőle. Ez a lénye volt, ösztönösen. 

T. D./WMN: Biztosan eljátszottatok már a gondolattal, hogy milyen lenne Örs idősebb korára.

S. M.: Érdekes kis öreg lenne, az biztos. Sokat szelídült az utolsó éveiben, már nem késett órákat a karácsonyokról!

R-V. Zs.: Én is nagyon sokat gondolkodom rajta. Tényleg az a helyzet, hogy Nina mellett találta meg a nyugalmát –

ugyanakkor szerintem összeegyeztethetetlen lenne a teljes nyugalom Örs nevével.

S. M.: Azt hiszem, az én gyászomban az az egyik legnehezebb, hogy a gyerekeimnek nincs nagybátyjuk.

T. D./WMN: Örülök, hogy ezt behoztad, mert szerettem volna rákérdezni, hogy miként hatott a gyászotokra a kötet összeállítása.

R-V. Zs.: Onnantól, hogy tudtam vele foglalkozni, sokat segített. Sosem volt bennem kétség afelől, hogy Örs tehetségesen bánt a szavakkal, de az, hogy már ennyire fiatalon ennyire komplex képeket használt, hogy elképesztően erős utolsó sorai vannak, hozzátett ahhoz, hogy mára nemcsak egy barát és egy remek zenész, de egy költő Örs is lakik a fejemben. Nagyon szeretem a sajátos szóalkotásait, mint a „szeplőleső hónap”, vagy az olyan odamondásait, amik szinte felpofozzák az olvasót. A szövegek gondozása pedig végre elnyomta kicsit a fájdalmát annak, hogy sokáig saját magamat sajnáltam a veszteség miatt.

Klisésen hangzik, de tényleg az a gyász utolsó fázisa, amikor nem az dominál többé, hogy „de szar, hogy nincs”, hanem hogy „de jó, hogy volt”.

Hálás vagyok, hogy 14 évet kaptam ebből az emberből, és nagyon örülök annak, hogy ha lesz gyerekem, a kezébe tudom adni a könyvet, hogy meg tudjuk majd hallgatni Örs dalait, hogy mesélhetek neki az egyik legjobb barátomról.

S. M.: Az, hogy megalapítottuk a Siklósi Örs Emlékalapítványt, rengeteget segít, ugyanakkor nyomást is jelent arra vonatkozóan, hogy le kell tenni dolgokat. Örs hagyatékának gondozása nagy felelősség, Örs pedig ott van a lelkiismeretemben, úgy érzem, neki rovom le, hogy elvégzem-e ezt a feladatot. Ebben rengeteget segít, amikor azok az emberek, akikhez Örs kötődött, méltónak nevezik a kötetet, vagy az emlékalapítvány bármelyik akcióját, legyen szó az AWS-táborról vagy majd a lemezről. 

T. D./WMN: Azt szokták mondani, kétféle költő létezik: az egyik, aki folyton újraírja a régi szövegeit, a másik, aki soha többé nem nyúl hozzájuk. Szerintetek Örs melyik lenne?

S. M.: A dalszövegek és a versek nagyon másként működtek nála, az előbbi esetében gyakran kapott kritikát, amiért azok prozódiailag nem fértek bele abba a zenetartományba, amibe kellett volna. Ott sokat kellett csiszolni, javítgatni, és még ha ez sértette is az önérzetét, végül hasznára vált. A saját verseinél szerintem más a helyzet. Nem az a típusú költő volt ő, aki tíz évet ült volna egy köteten, de ezt sajnos már nem tudhatjuk meg.  

R-V. Zs.: Én szinte biztos vagyok benne, hogy belejavított volna. Már csak azért is, mert noha tudta magáról, hogy tehetséges, ezeket a verseket valószínűleg nem érezte teljesen kiforrottnak. Ez már csak abból is látszik, hogy vannak kedvenc motívumai, amik időnként újra előjönnek különböző szövegekben, folyton keresgette, hogy minek hol lenne a legjobb helye. Igyekeztem ezt én is megtalálni a szerkesztés során, remélem, hogy tényleg sikerült.

Takács Dalma