Azt már előttem is elmondták bölcsebb emberek, hogy kamasznak lenni szívás. Én, mondjuk, most éppen fiatal felnőtt sem szeretek lenni, sokkal jobb lenne, ha egy kicsit beállhatnék macskának, de az biztos, hogy a mostani gimisekkel nem cserélnék.

Bár ez az egy év senkinek sem volt egyszerű, nekem még pont volt annyi időm, hogy méltón elköszönjek a kamaszkoromtól és az iskolától, mielőtt tiszta erőből pofán vágott a karantén, ám a most online tanuló tizenéveseknek még ennyi sem adatott meg.

Az életük egy teljes fejezete úszik el most a szemük láttára,

mégis kevés csatornát kínálunk nekik arra, hogy beszéljenek erről. Ezért nemrég úgy döntöttem, hogy megkérek néhány tinit a környezetemben, hogy meséljenek nekem arról, hogyan élték meg ezt az időszakot. 

Máskor mindig gondban vagyok az interjúalanyokkal, de most még önként jelentkeztek is, úgy látszik, a vírus mindenkinek megtanította, hogy még a legunalmasabb feladatokból is lehet programot csinálni. 

„Minden alkalomra, amikor kimehetek a házból, úgy készülök, mintha az esküvőm lenne – nevet a 17 éves Matyi. – Február eleje óta vannak végre élő próbáim is a színjátszócsoportommal, nem Zoomon kell csinálnunk mindent. Annyira régen láttuk egymást, hogy teljesen bepörgött mindenki, alig tudtunk dolgozni.”

Ez a legkisebb dolgoknak is örülés valószínűleg az a tulajdonság, amiért gyerekkorunkban az egekig magasztaltak volna minket a nagyszüleink, mostanra viszont a túlélés mindennapi eszközévé vált.

A tavaly még jelentéktelennek tartott közös bevásárlás, last minute pizsiparti, vagy akár egy véletlen összefutás a metrón mára a hetünk fénypontja lett. 

„Nagyon felértékelődött a szememben a családom, a barátaim. Állandóan elsírom magam, ha rájuk gondolok, eddig annyira adottnak vettem, hogy vannak nekem, és most meg se tudom ölelni őket” – panaszolja a harmadikos gimis Szonja. 

Fura lehet a digitális Z generációtól azt hallani, hogy hiányzik nekik a fizikai kontaktus, pedig ez ebben a korosztályban is legalább akkora probléma, mint az idősebbeknél. Hiába éli aranykorát a Zoom és a Skype, meglepően sok fiatalnak (köztük nekem is) még pótlékként sem működik a virtuális együttlét, sőt jobban lehangol minket. 

„Nekem olyan átvert érzésem lesz a Zoomtól. Tudom, hogy ezek a barátaim, és elvileg együtt vagyunk, de olyan, mint valami szar, gúnyos másolata a valóságnak – mondja Matyi. – Fenntartja a látszatot, de nem érzem magam kevésbé üresnek.”

Gyakrabban hallom ezt a szót, mint szeretném, talán a „bizonytalan” és a „tehetetlen” után a legtöbbször ezekkel írják le a helyzetüket kamasz beszélgetőtársaim. Ijesztő, mennyire nem látom bennük azt a hatalmas, szélsőséges skálát, amin az én érzelmeim mozogtak pár évvel ezelőtt.

Mintha épp hibernálódna egy egész generáció!

Amikor megkérdezem, hogy mikor voltak utoljára boldogok, mindenki gondolkodási időt kér.

„Nyáron. Akkor pont jól el tudtam választani a munkát a pihenéstől, de amióta online suli van, teljesen szétcsúsztam – mondja a 18 éves Márk, akinek olyan tanórája is van, amin november óta nem vett részt. 

– Egyszerűen semmire se tudom rávenni magam, összemosódik minden, és az egész életem egy hosszú, kimerevített órának érződik.”

Mostanra még azok is elvesztették a lelkesedésüket, akik eleinte pozitívan álltak az online oktatáshoz, mint, mondjuk, a végzős Peti. Mivel mindig is az iskolát helyezte előtérbe, és már a karantén előtt volt egy jól bejáratott rendszere az otthoni felkészüléshez, a járvány első hullámát még színötös tanulóként zárta. Amióta azonban eljött a november, és vele a második lezárás, hétről hétre egyre nehezebben birkózik meg a tananyaggal. „Tavaly elég jól működött nálam az, hogy minden feladatomhoz választottam a lakásban egy másik helyszínt, hogy kicsit kevésbé csússzon egymásba a tanulás meg a szabadidőm – mondja. – Viszont mostanra érzem, hogy eljutottam arra a pontra, hogy már nem tudok egyedül készülni. Két hónap, és érettségi, az osztályom meg annyira kivan, hogy csomóan be se járnak az órákra.”

Ezután hozzáteszi, hogy azért a diákok nagy része továbbra is bejelentkezik, de azt minden megkérdezett elismeri, hogy a figyelmét már nem vagy nem annyira kötik le az előadások, mint az elején. Az egyre jobban elfáradó tanárok pedig lassan kifogynak a trükkökből, hogy egyben tartsák az osztályokat, és aggódnak, hogy a tanulók nem fognak megbirkózni az érettségivel és az egyetemi jelentkezésekkel járó nehézségekkel. De sokan nem is akarnak. Amikor a jövőbeli terveikről faggatom őket, szinte kórusban hangzik el a szájukból a válasz.

„Szerintem a Covid mindannyiunknak megmutatta, hogy mennyire bizonytalan világban élünk – sóhajt fel Szonja. – A mi generációnknak már semmi sincs kőbe vésve, egy pillanat alatt szétesthetnek a terveink.”

Viccelődve megjegyzem, hogy bármi bármikor széteshetett volna eddig is, de nem értenek egyet velem.

„Jó, tényleg akármelyik percben meghalhattunk volna eddig is, de azért az, hogy egy egész generáció nem mer egy-két évnél hosszabb időre tervezni, az nem normális” – érvel Peti. 

Ezt a választ hallva meg se lepett engem, hogy beszélgetőpartnereim nagyobb része (bevallom, hozzám hasonlóan) úgy döntött, hogy inkább halaszt egy évet egyetem előtt, és kivárja, míg lecseng a járványhelyzet.

 

„Nem szeretnék több százezer forintot fizetni azért, hogy otthon nézzek egy YouTube-videót – vonja meg a vállát Matyi. – Tudom, hogy ezekben is sok munka van, de ha online kéne elkezdenem az egyetemet, egyszerűen nem azt a színvonalat kapnám, amiért oda akartam menni.”

Az online oktatástól való idegenkedés

mellett a karanténnal elúszott hónapok „bepótlásának” vágya is szünetelésre sarkallja a fiatalokat. A bezártság hatására sokunkban alakult ki egy szinte mindenre kiterjedő FOMO érzés, a félelem, hogy a világ, amire készültünk, hamarosan felismerhetetlenül megváltozik, és nem is kaptunk időt arra, hogy megismerjük.

Még az életünk negyedét is alig éltük le, de máris azt érezzük, hogy innen már csak lefelé vezet az út, és ezt a mai fiatalokban alapból jelenlévő félelmet csak felerősítette a világ bizonytalan helyzete.

Míg öt-tíz évvel ezelőtt még az egyetemről való kibukás vagy az első szerelmünk elvesztése lett volna legrosszabb dolog, amiről el tudunk volna képzelni, hogy megtörténhet velünk, a mostani gimnazisták már magán az életben maradáson aggódnak!

Márkot például még tavaly fogta el a klímaszorongás, de a koronavírus volt az, ami végleg megerősítette abban a hitében, hogy nincs sok jó éve hátra.

„Most végre látom, hogy mit értenek azon, hogy az ember csak a közvetlen fenyegetésre tud reagálni – mondja. – Nyáron is tudtuk, hogy jön a második hullám, de nem foglalkoztunk vele, amíg pofán nem csapott minket. Ha minden elkövetkező krízist így fogunk kezelni, akkor nem sok jövőt jósolok magunknak.”

Szonja is osztja a véleményét, igaz, őt már közelebbi gondok nyomasztják.

„Az emberek azt hiszik, hogy itt a vakcina és minden meg lesz oldva, de az a gazdaságot nem fogja mágikusan feléleszteni. Iszonyat nyomasztó látni, hogy tönkremennek körülötted az emberek, és semmit sem tehetsz.”

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

„És ha ennek a járványnak vége lesz is, ki tudja, mikor jön a következő. Attól még, hogy most korona van, a klímaváltozás ugyanúgy probléma maradt, és még sok ilyennel kell majd szembenéznünk, ha nem teszünk ellene” – zárja a témát Péter, sokkal fáradtabb és kiábrándultabb hangon, mint amire fel voltam készülve.

Nem hiszem, hogy bárkinek magyarázni kéne, miért van súlyos hatással egy kamaszra, ha hirtelen kiszakítják a megszokott környezetéből, és arra kényszerítik, hogy egy sokkal kisebb, sterilebb térben nőjön tovább. Hiszen ennyi idősen az lenne a feladatunk, hogy magunkba szívjuk a gondolatokat, amikből egy nap majd összeállunk, hogy kiszakítsuk a saját részünket a világból és megtapasztaljuk a határait.

Erre most mégis bonszait csinálnak belőlünk, hajlítanak, hogy elférjünk az adott cserépben, pedig nem arra lettünk tervezve. 

Sose hittem, hogy ebben lehet bármi szép vagy hasznos. Aztán tegnap végre rákerestem a bonszaira, és rájöttem, hogy nem csak egy megkínzott fa. Sokkal inkább művészet. Pont a hely hiánya formálja ilyen csodálatossá, úgy, ahogy a beszűkűlő világunk is kitermelt egy érzékeny, gondoskodó és fájdalmasan okos generációt, amelynek büszkén vagyok a tagja, még a legnehezebb időkben is. És tudom, hogy ha egyszer mi is megkapjuk azt a törődést és figyelmet, amit az igazi művészek adnak ezeknek a fáknak, virágba borítjuk az egész világot. 

Nyáry Luca

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Justin Paget