„Több ok miatt nem tudjuk pontosan, mennyi a valódi fertőzöttek száma itthon” – Interjú Koltai Júlia társadalomkutató-adattudóssal

–

Filákovity Radojka/WMN: A hazai járványügyi modellezést végző kutatócsapatban azt méritek, hogyan változnak az emberek kontaktusai hónapról hónapra, akár napról napra. Hogyan lehet ezekből az adatokból előrejelezni, hogy a járvány merre tart, milyen fertőzési számok várhatók – főleg annak tükrében, hogy az omikron-variáns jóval gyorsabban terjed, fertőzőképesebb, mint, mondjuk, a delta?

Koltai Júlia: A kontaktusok számát egy új fertőzőképességgel bíró variáns csak közvetetten befolyásolja, az esetlegesen magas esetszámok elrettentő hatásán keresztül. Több más hatás mellett elsősorban az számít, hogy éppen milyen korlátozó intézkedések vannak érvényben. Ha azok éppen szigorúbbak, akkor csökken a kontaktusok száma, ha viszont nincsenek, vagy kevésbé vannak jelen korlátozó intézkedések, akkor a kontaktusok is ennek megfelelően nőnek. Mi azzal a definícióval dolgozunk, hogy az számít a járványterjedés szempontjából kontaktusnak, ha legalább tizenöt percig, másokhoz képest kétméteres távolságon belül, maszk viselése nélkül veszünk részt különböző társas helyzetekben, mondjuk, a munkahelyünkön, vagy a gyerekek esetében az oktatási intézményekben.

Minél több az ilyen jellegű érintkezés a társadalom különböző tagjai között, annál nagyobb eséllyel terjed a járvány.

Azonban a járványterjedés modellezésében a kontaktusok száma, ezen belül is a különböző életkori csoportok közötti találkozások száma csak egy paraméter a sok közül. Rengeteg más faktor befolyásolja a vírus terjedését, a társadalom különböző tagjainak fogékonyságától a fertőzőképességig. A járvány komplex matematikai modellezését Röst Gergely vezetésével a Szegedi Tudományegyetem Bolyai Intézetében végzik, többek között például Vizi Zsolt. Ehhez járulnak hozzá az adattudományi csoport által végzett kutatások, amelyeket Karsai Mártonnal és Bokányi Eszterrel végzünk.

F. R./WMN: Ha már a maszkviselést említetted: mennyire vagyunk hajlandók maszkot viselni olyan helyeken és helyzetekben, amikor nincs kötelezően előírva az ilyenfajta védekezés?

K. J.: Tavaly decemberben végeztünk utoljára országos mintán felmérést, amelynek során többek közt azt is kérdeztük, hogy amikor zárt térben tartózkodott valaki – természetesen a saját lakásán kívül –, akkor viselt-e bármilyen védőfelszerelést. Az eredmények biztatóak voltak, ezek szerint ugyanis akik voltak zárt térben, azoknak a 80 százaléka viselt ott maszkot, míg 15 százalékuk semmilyen védőfelszerelést nem vett fel, valamint nem is tartott távolságot – egyszóval, semmilyen módon nem védekezett. Azt lehet mondani tehát, hogy a maszkviselési hajlandóság erős, annak ellenére, hogy főleg a közösségi médiában nagyon hangos az a kisebbség, amely azt mondja, hogy nem akar semmiféle intézkedést betartani.

Fontos kiemelni továbbá, hogy a maszkviselési hajlandóság attól is függ, hogy áll éppen a járványgörbe. Az emberek viselkedését ugyanis nagyban befolyásolja az, hogy épp mennyire érzékelik veszélyesnek a helyzetet.

Ezt az oltási hajlandóságnál is megfigyeltük: amikor rosszra fordul a helyzet, sokan kerülnek kórházba – így például, amikor a harmadik hullám csúcsán voltunk – akkor nagyon alacsony lett az oltást teljesen elutasítók aránya. Ahogy azonban javuló tendenciát mutatott a járványgörbe, az ő arányuk is emelkedni kezdett.

F. R./WMN: Érdekes, azt hinné az ember, hogy az oltástagadók többsége megingathatatlan. Mik egyébként az oltásellenesség főbb okai?

K. J.: Nem lehet és nem is szabad egyetlen homogén masszaként kezelni az oltáselleneseket, mert nagyon különböző érvrendszerek miatt nem oltatnak emberek. Vannak olyanok, akik a mellékhatásoktól félnek, nem hisznek  abban, hogy az oltások biztonságosak lennének. Közülük akadnak olyanok, akik személyes élmények miatt tartanak ki emellett, mert például történt valami a környezetükben élőkkel az oltást követően. Azt azonban fontos megjegyezni, hogy az esetek jelentős részében nem lehet ok-okozati összefüggést megállapítani és egyértelműen kijelenteni, hogy azok az olykor tragikus események, amik az oltás után történnek, ténylegesen az oltás miatt történtek, vagy csak a véletlen játszott közre bennük. Mindenesetre ezek a szubjektív szorongások léteznek, és ha valaki azt gondolja, hogy az oltással több kárt okoz magának, mint azzal, ha adott esetben elkapja a vírust, akkor az nem azt jelenti, hogy az oltásellenességével párhuzamosan vírustagadó is lenne. Ezek az emberek képviselik egyébként a legnagyobb csoportot az oltásellenesek között.

F. R./WMN: És vannak olyanok is, akik viszont azt gondolják, hogy a vírus nem is veszélyes, az oltás pedig nem hatékony.

K. J.: Ők is egy masszívabb tömeget képeznek a nem oltatók közül, de ez a csoport az, amely képes változtatni a véleményén, amikor éppen durvább a járványhelyzet. Az tehát, hogy a vírus a megítélésük szerint mennyire veszélyes vagy nem veszélyes, attól is függ, hogy áll éppen a járványgörbe, a környezetükben tapasztalnak-e megbetegedést, ha igen, az milyen súlyos, illetve hogy az országos megbetegedések vagy a kórházban kezeltek száma, és ezek kommunikációja milyen mértékű. A vírus veszélytelenségében és a saját immunrendszerükben hívők mellett az oltáselleneseken belül meglehetősen nagy csoportot képeznek azok, akik szerint az oltások túl gyorsan készültek el, és nem szeretnének „kísérleti nyulak” lenni, így nem adatják be maguknak. Vannak továbbá olyanok, akik azért nem akarnak oltatni, mert átestek a víruson, és így van antitestjük, mások viszont egészségügyi okokra hivatkoznak, például, hogy szeretnének gyereket, de nem tudják, az oltásnak milyen hosszú távú következményei lehetnek – bár a magyarországi és más nemzetközi protokollok alapján már terhes kismamákat is oltanak. És persze a bizalmatlanok mellett vannak, akik teljes egészében összeesküvés-elmélet hívők. Nagyjából ezek a legfőbb csoportok, de fontos tudni, hogy

összesen 28 különböző okot detektáltunk azzal kapcsolatban, miért nem oltatnak emberek, és az, hogy melyek hangsúlyosabbak éppen, változó a különböző időszakokban – ebben is megfigyelhetők tehát trendek.

F. R./WMN: Mit mutatnak ezek a trendek?

K. J.: Amikor például megjelentek az oltások, és még főleg az egészségügyi dolgozókat oltották, akkor a bizonytalanság volt a legfőbb érv a vakcinák ellen. Ez ahogy az emberek környezetében egyre több lett az oltott ismerős, úgy valamelyest csökkent idővel, viszont ezzel párhuzamosan elkezdett nőni a mellékhatásoktól való félelem – és nem mellesleg, akkor kezdett el egyre inkább erősödni az a narratíva is, hogy az emberek nem akarnak „kísérleti nyulak” lenni.

Érdekes dolog figyelhető meg azonban a kérdőíves kutatásban, amit országos mintán végzünk: majdnem mindig felmérjük azt is, hányan vallják magukat oltottnak, és ehhez képest a népegészségügyi adatok szerint a felnőtt lakosság hány százaléka van beoltva – az eredmények alapján pedig a kérdőíves kutatásban többen vallják magukat oltottnak, mint amennyien az országos arányok alapján valójában lenniük kellene. 

 

F. R./WMN: Mi ennek az oka?

K. J.: Ennek több oka is van. Egyrészt egy ilyen témájú kérdőívre valószínűleg inkább válaszolnak azok, akik tudatosabbak a vírussal kapcsolatban. Egy másik nagyon fontos ok viszont az úgynevezett társadalmilag elvárt válaszoknak való megfelelésből adódó torzítás (social desirability bias). Ez azt jelenti, hogy a válaszadó érzékeli az oltás társadalmi támogatottságát, illetve az ezzel kapcsolatos társadalmi elvárásokat, és válaszában inkább azt mondja, hogy be van oltva, miközben nincs –  hogy ne érezze magát kellemetlenül egy olyan helyzetben, ahol azt gondolja, hogy az oltás felvétele a norma. Az emberek ezen csoportja, vagy egy részük, idővel talán meggyőzhető az oltás fontosságáról.

F. R./WMN: Arról vannak adataitok, idővel hogyan változott az emberek hozzáállása a különböző oltástípusokhoz?

K. J.: Az első időszakban a mérések még nagyon vegyes képet mutattak pontosan azért, mert még nem volt vakcinabőség; tavaly február-március környékén még erősen limitált volt az elérhető oltóanyagok típusa. Ekkor a nyugati, és különösen az mRNS vakcinákhoz képest nagyobb arányban volt elérhető a kínai Sinopharm, emiatt az idősek közül, akik életkorukból vagy alapbetegségeikből fakadóan előbbre kerültek az oltási sorban, nagyon sokan ezzel a vakcinával lettek elsőként beoltva. De még áprilisban sem volt elérhető minden vakcina mindenki számára: így az én generációmnak például arról kellett döntenie, hogy elfogadja-e a keleti (akár a Sinopharm, akár a Sputnik V) vakcinát, és ezzel legalább védettséget szerez, vagy vár egy rövid időt a nyugati Astra Zeneca oltásra, esetleg még többet, néhány hetet vagy akár hónapot az mRNS típusú oltásra. Mivel akkoriban még nagyon szűkében voltunk az információknak, így azt sem lehetett tudni, hogy a keleti vakcinák felvétele mit jelent majd például a szabad utazásra nézve, ahogy azt sem, mikor áll majd rendelkezésre nagyobb mennyiség olyan oltóanyagokból, amit az emberek többsége szívesen felvenne. Aki ebben a döntési helyzetben úgy érezte, hogy biztonságosabb minél hamarabb megkapni az oltást, könnyen dönthetett a keleti vakcinák mellett. Ha azonban az említett információkkal már akkor tisztában lettünk volna, lehetséges, hogy páran másképp döntenek.

Azt tehát, hogy valaki milyen vakcinát kapott elsőként, nagyon más típusú döntési mechanizmusok befolyásolták, mint a harmadik oltás típusát, mivel annak felvételekor már többféle vakcina állt rendelkezésre, és a külföldi utazás szempontjából is tisztában voltak az emberek a választásuk következményeivel. Fontos azonban megemlíteni, hogy az első oltás típusától, az oltóanyag rendelkezésre állásától és az oltást felvevő alapbetegségeitől függően az oltóorvos döntése, hogy milyen vakcinával oltja be a jelentkezőt. Az emberek jelentős része azonban a felajánlott vakcinatípusok közül választhatott.

Azok, akik felvették a harmadik oltást, több mint 90 százalékban Pfizert vagy Modernát kaptak a méréseink alapján – ezek közül is nagyobb részben Pfizert.

Az elmúlt egy év trendjeiben az látszik, hogy a Pfizer és Moderna volt végig a legnépszerűbb, a két keleti vakcina, a Sinopharm és Sputnik preferenciája alacsonyról indult, de az elfogadottságuk folyamatosan nőtt, az Astra kezdetben népszerű volt de a mellékhatásos hírek után lezuhant, és a legnépszerűtlenebb lett az ötből.

F. R./WMN: Hogy alakult az oltási hajlandóság a második és a harmadik oltás tekintetében?

K. J.: A decemberi adatok szerint az oltottak között nagyon kevesen vannak azok, akik még csupán egy oltást vettek fel, és ezen belül a teljes népességhez képest elhanyagolható arányban vannak azok, akik nem is akarnak második oltást. Fontos, hogy amikor két oltásról beszélünk, akkor abba az egy dózissal oltott Janssen-vakcinát kapott embereket is beleértjük. Mivel jó néhány munkahelyen már kötelezően előírják az oltást, így aki ezért adatja be, az mind a kettőt fel kell, hogy vegye. Akiknek tavaly decemberben már két oltásuk volt, de még nem adatták be a harmadikat, azoknak majdnem kétharmada vallotta azt, hogy fel szeretné venni. Ha tehát valaki felvette az első két oltást, akkor valószínűleg van akkora bizalma általánosan az oltások felé, hogy a harmadikat is jó eséllyel felveszi. Mindez persze összefügg azzal is, hogy valaki önként oltat-e, vagy sem: ha az oltás motivációja külső eredetű (például csak azért adatja be valaki, mert a munkahelye előírja), akkor kisebb eséllyel fogja önként felvenni a harmadikat, és inkább csak arra szorítkozik, ami kötelező számára.

A járvánnyal való megküzdést segítené, ha arányaiban többen lennének az oltottak a lakosságban. De azt is látjuk, hogy nemcsak ettől függ egy országnak a vírussal való megküzdési potenciálja, hanem sok más faktortól is.

Ilyen például az, hogy milyen megszorító intézkedések vannak, mennyire limitáltak a kontaktusok, ahogy természetesen attól is, hogy mennyire elterjedtek a vírus jobban vagy kevésbé fertőző variánsai. Ez egy soktényezős dolog, a befolyásolható dimenziókat célzó döntésekben pedig nemcsak egészségügyi, hanem például gazdasági és társadalmi szempontok is szerepet játszanak. Mindez persze nemcsak társadalmi, hanem egyéni szinten is igaz: az, hogy mennyire csökkentjük a találkozásainkat, hogy beoltatjuk-e magunkat, és ha igen, akkor milyen vakcinával, hogy viselünk-e maszkot – mindezeket a döntés szempontjából nem lehet csupán egészségügyi kérdésre redukálni. Ugyanúgy közrejátszik bennük az, hogy mennyire érzékeljük szubjektíven veszélyesnek magunkra a vírust. Hogy mennyire viselne meg minket egy-egy program vagy találkozás elmaradása. Hogy járna-e következménnyel a munkánkra és így a megélhetésünkre nézve az, ha nem védekezünk, vagy éppen az, ha igen – a látszólag egészségügyi döntéseknek tehát – akár egyéni, akár országos szintről beszélünk, társadalmi és gazdasági motivációi és következményei is vannak. 

 

F. R./WMN: Hogyan lehetne társadalmi szinten növelni az oltási kedvet?

K. J.: Ez nagyon nehéz kérdés, aminek megválaszolásához egyrészről fontos lenne minél mélyebben és pontosabban megérteni, hogy az emberek miért nem szeretnének oltatni. Biztos vagyok benne, hogy ezek között vannak olyan dolgok, amiken nem lehet változtatni, illetve vannak olyan szélsőségesen gondolkodó emberek, akiket nem lehet meggyőzni. De azoknak az esetében például, akik félelemből nem oltatnak, pontosan utána lehetne járni, milyen félelmeik vannak, és azokra tudunk-e adekvát, megnyugtató választ adni. Vagy segítene-e például az, ha ismernék egyes vakcinák hatékonyságára irányuló statisztikákat. Egyáltalán, fontos lenne tudni, mi az az információ, ami hiányzik az embereknek ahhoz, hogy meg merjék hozni ezt a döntést.

A megértés ebben a folyamatban kulcsmozzanat, ahogy az is, hogy ennek megfelelően megkezdődjön olyan adatok, statisztikák kommunikálása, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az emberek félelmeit eloszlassák, és úgy érezzék, hogy jól megfontolt döntéseket tudnak hozni.

F. R./WMN: Igen, csak lényegében még arról sincs ma pontos képünk, mennyi lehet a fertőzöttek valódi száma, többek közt azért sem, mert nincs központi tesztelés.

K. J.: Több ok miatt nem tudjuk, mennyi a valódi fertőzöttek száma itthon. Ha valaki tünetmentes, akkor nem feltétlenül fog tesztelni, ahogy a kontaktokat sem tesztelik automatikusan. Ha valaki kontaktja volt egy igazoltan pozitív embernek, és hamarabb szeretne szabadulni az emiatt előírt karanténból, akkor tesztelheti magát, de ez nem kötelező. Ráadásul mivel az oltottak kontaktként nem kerülnek karanténba, ezért náluk ez a motiváció nincs meg. Az is látszik továbbá, hogy különösen akkor, ha a tesztelőegységet házhoz küldi az orvos, a gyakorlatban sokszor az első tünetek megjelenéséhez képest napokkal később tudnak csak kiérni, és így később történik a hivatalos tesztelés. Vannak, akik ezt nem is várják ki, és elkezdenek hamarabb teszteket csinálni vagy csináltatni, hogy ha szükséges, minél hamarabb izolálják magukat. Viszont mivel ezek nem államilag elrendelt tesztek, így pénzbe kerülnek, méghozzá sok pénzbe. Egy PCR-teszt 12 és 20 ezer forint között van, így, ha egy négytagú család PCR-rel szeretné teszteltetni magát, az kész anyagi csőd lehet. Gyorstesztek esetében jóval kedvezőbb az ár, de jellegüknél fogva azok valamivel kevésbé megbízhatók, mint a PCR tesztek.

Ebből is következik, hogy ha még sokan hajlandók is lennének a gyakori tesztelésre, nem biztos, hogy az anyagi lehetőségeik miatt ezt megtehetik. Ez meg is mutatkozik a tesztarányoknál:

a WHO ajánlása szerint, ha a tesztek öt százaléka pozitív, akkor lehet ténylegesen megtalálni a fertőzötteket az adott országban. Itthon ez az arány már 40 százalék felett van, ami azt jelenti, hogy nincs reális esély arra, hogy megtaláljunk minden fertőzöttet.

Ebben a kérdésben az is számít, hogy a hivatalos statisztikákba csak azok kerülnek be, akik államilag teszteltettek (akár gyorsteszttel, akár PCR-ral), vagy akik magán úton PCR-tesztet végeztettek. Azok viszont nem, akik csak otthoni gyorstesztet végeztek el. Az, hogy utóbbi esetben egy pozitív eredménnyel mit kezdenek az érintettek – izolálják-e magukat, vagy sem, jelentik-e központilag, vagy sem –, már egyéni döntés és felelősség kérdése. Ezt pedig, ahogy már említettem, sok minden befolyásolhatja, így például az is, hogy valaki mennyire kiszolgáltatott a munkájában, mennyire teheti meg, hogy kiessen belőle. Nagyon sok oka van tehát annak, hogy nem tudjuk pontosan, hány fertőzött van, és ennek a központi tesztelési struktúra csak egy része.

F. R./WMN: Hogyan értékelődik fel egy ilyen helyzetben az egyéni felelősség az otthoni teszteléssel?

K. J.:

 Azt, hogy valaki felelősségnek érzi-e az otthoni tesztelést, attól is függ, hogyan gondolkodik az egész vírushelyzetről.

Hisz-e például abban, hogy az oltások elégséges megoldást jelentenek arra, hogy megvédjenek a vírustól? Ha valaki azt vallja, hogy igen – és egyébként ott a lehetőség mindenki előtt, hogy beoltassa magát –, akkor számára nem az a lényeg, hogy teszteljen vagy ne teszteljen. Ha ugyanis be van oltva, akkor az ő nézőpontja szerint védve van a vírus komolyabb következményeitől, és mindazon más emberek is védettek tőle, akik be vannak oltva. Ha nem érzi jól magát, lehet, hogy otthon marad, de nem feltétlenül tesztel külön emiatt, mert mindegy számára, hogy az omikront vagy épp egy influenzát kapott-e el.

Másrészt viszont, ha valaki rizikócsoportokba tartozókkal tartja a kapcsolatot – például terhes nőkkel vagy idősekkel, akik az oltás ellenére is nagyobb veszélynek vannak kitéve –, akkor rájuk való tekintettel csökkentheti a rizikót, ha teszteli magát. Azt azonban fontos elmondani, hogy az otthon végezhető gyorstesztek hatékonysága nem közelíti meg a PCR-ét, és érvényességük sok mindentől függ – így például attól is, hogy a tünetek megjelenésétől számítva mikor tesztelünk, és hogy biztosan jól vesszük-e a mintát.

Mindenesetre valószínűséget csökkenteni lehet velük: ha pozitív eredményt mutatnak, akkor nagy valószínűséggel gondolhatjuk, hogy az eredmény valóban pozitív. De nagyon fontos, hogy az otthoni tesztelésnek is akkor van értelme, ha az eredménytől függően szükség esetén izolálják magukat az emberek, tehát ha van következménye.

F. R./WMN: Látszik bármilyen mérés alapján, hogy mikor jöhet el a vírus sokak által várt olyan mutálódása, ami a járvány végét jelentheti?

K. J.: Azt, hogy a járványnak mikor lesz vége, senki nem tudja pontosan. Viszont

bármikor lesz is vége, már most, az egyéni és a társadalmi döntéseink során is fontos a társadalmi-gazdasági következményeket, károkat is figyelembe venni, azok ugyanis egyre jelentősebbre nőttek az elmúlt két év során.

Társadalomkutatóként különösen fontos kérdések ezek, amelyek vizsgálata már most releváns, de a vírus lezajlása után is fontos lesz majd megnézni, hogyan alakította át a társadalmat, hogyan hatott a különböző társadalmi csoportokra ez az időszak.

Filákovity Radojka

Képek: Chripkó Lili/WMN