„Ha valaki sorsszerűnek látja a mellrákot, könnyen feladhatja a harcot”

–

Nálunk halnak meg a legtöbben rákban az uniós országok közül

Ahogy az a Telex egy 2024-es cikkében is áll:

Hazánkban az emlőrák a leggyakrabban diagnosztizált daganatos megbetegedés a nők körében. Évente körülbelül 8000 nőt diagnosztizálnak az emlődaganat valamely típusával, a betegség az utóbbi években egyre fiatalabb korosztályt is érint.  

Mindezzel párhuzamosan fontos megemlíteni, hogy az Eurostat adatai szerint az uniós tagállamok közül hazánkban halnak meg a legtöbben daganatos megbetegedésben. Ez évi 30 ezer halálesetet jelent, írja az Átlátszó.

Dr. Vizin Gabriella klinikai szakpszichológus, az ELTE PPK egyetemi docense azt mondja, több tényező is hozzájárul ahhoz, hogy Magyarország ilyen rossz helyen áll az uniós rangsorban. „Minden bizonnyal az egészségügyi ellátórendszerben is vannak problémák, amikre pszichológusként nem tudunk közvetlenül reagálni. Viszont azokra a folyamatokra, amik hatással vannak arra, hogy valaki mennyire működik együtt a kezelések során, mi igenis tudunk hatni.”

A fiatalkori emlőrák hátterében sok esetben genetikai tényezők állnak

A KLOÉ program – aminek neve görög eredetű, és a természet újjászületésére utal – a 18 és 50 év közötti, emlőrákkal diagnosztizált nőknek szól. A klinikai szakpszichológus szerint azért esett erre a korosztályra a választás, 

mert ebben az életkorban – ha időben felismerik és kezelik az emlődaganatot – 80–90 százalékos a túlélési arány. Ehhez azonban elengedhetetlen a rendszeres szűrés, viszont Magyarországon 45 éves kor alatt nem kötelező az emlőszűrés, így sokan nem is járnak vizsgálatokra.

„A fiatalkori emlőrák hátterében sok esetben genetikai tényezők állnak. Leggyakrabban a BRCA1- és BRCA2-génmutációk, amelyek jelentősen növelik az emlő- és petefészekrák kialakulásának kockázatát. Angelina Jolie-nál is ilyen genetikai eltérést mutattak ki, ezért döntött úgy, hogy 2013-ban megelőző jelleggel mindkét mellét eltávolíttatja” – teszi hozzá dr. Vizin Gabriella.

Túróczi Réka blogger, hobbifutó és triatlonista 2018-ban az Instagram-oldalán osztotta meg, hogy megelőzési céllal mindkét mellét eltávolíttatta. „Sajnos örököltem a nőgyógyászati rákokért felelős génmutációt, és bár egészséges vagyok, a három gyerekkel nem tehetem meg azt a luxust, hogy ne kövessek el mindent a betegség kialakulásának kockázatcsökkentéséért. Hatvan–nyolcvan százalék esélyem van a mellrákra, harminc–negyven százalék a petefészekrákra.”

View this post on Instagram

A post shared by Reka Turoczi (@irunmom)

Mint írtuk, a BRCA-génmutáció erősen megnöveli annak az esélyét, hogy emlőrák vagy petefészekrák alakuljon ki a szervezetben.

Kevesen tudják, hogy a génmutáció férfiaknál is megjelenhet, illetve egy férfi akkor is lehet BRCA-mutációhordozó, ha a családjában a női ágon soha nem fordult elő emlő- vagy petefészekrák. A BRCA1 és BRCA2 egyéb daganatos megbetegedésekre is hajlamosít, ilyen például a prosztatarák vagy hasnyálmirigyrák.

A tudomány mai állása szerint a masztektómia az igazoltan BRCA1- és BRCA2-szindrómában szenvedő nők leghatásosabb rizikócsökkentő stratégiájának minősül: az emlőrák kialakulását legalább 90 százalékkal csökkentheti.

Szorongás, depresszió, stressz – sokszor a kezelések velejárói 

Diagnózis, sokk, halálfélelem, sugárkezelés, kemoterápia, masztektómia, bizakodás, túlélés, küzdelem – ez a sorrend egy látszólag véget nem érő harcban. Azonban kevés szó esik arról, mi történik az érintettekkel mindezek után. Térjenek vissza a „régi életükhöz”? Hogyan térhetne vissza valaki a „normál kerékvágásba”, aki elveszítette a mellét vagy a gyermekvállalás lehetőségét? Hogy térhet vissza valaki a „régi életébe”, amikor már nem ugyanazt a nőt látja a tükörben, mint a kezelések, műtétek előtt?

„A veszteségek, a szomorúság mellett ott van a stigmatizáció és a testi szégyen érzése is, amik miatt megjelenhet depresszió, szorongás, distressz, a reménytelenség érzése. Sok érintettnek teljesen át kell alakítania az életét, újra kell gondolnia a céljait. A fiatalkorban diagnosztizáltak esetében az élethez való viszony is átalakul, hiszen egy életveszélyes betegség súlyos törést jelent. A daganatos betegek legalább felénél azonosítható legalább átmenetileg magas distressz-szint, de klinikai depresszió vagy szorongás is előfordul. A gyógyulás után pedig körülbelül harminc százalékuknál tapasztalható, hogy mindezek hosszú távon is elhúzódnak” – magyarázza dr. Vizin Gabriella.

Ezek a nehéz érzések hatással lehetnek arra is, hogyan viszonyulnak az érintettek a kezelésekhez és a gyógyszeres terápiához. Ezek az eljárások gyakran agresszívak és kellemetlen mellékhatásokkal járnak, ami önmagában is komoly traumát jelenthet.

„Előfordulhat, hogy valaki annyira kilátástalannak érzi a helyzetet, hogy feladja a kezeléseket.

A 18 és 50 év közötti korosztályban az érintettek akár 50 százaléka is abbahagyhatja a gyógyszeres terápiát, jellemzően a megterhelő mellékhatások miatt. Ez azonban jelentősen rontja a túlélési esélyeket”

– teszi hozzá dr. Vizin Gabriella.

A szakember hozzáteszi: a stigmatizáció és a szégyen részben abból ered, hogy

a köztudatban még mindig él az a tévhit, miszerint a rák egyenlő a halállal. Pedig a daganatos betegségek – az orvostudomány fejlődésének köszönhetően – ma már sok esetben krónikus állapotnak számítanak, és van esély a gyógyulásra, a túlélésre.

A gyógyszerek szedése, a műtétek és a különféle agresszív terápiák mellett ma már ugyanolyan fontos, hogy az érintettek lelki és mentális támogatást is kapjanak a küzdelem során. Magyarországon a legtöbb onkológiai osztályon dolgoznak onkopszichológusok, azonban számuk és kapacitásuk korlátozott. Egyesek azonban nem azért nem kérnek segítséget, mert nincs rá lehetőség. „Hiába elérhető a szakember, ha az érintett úgy érzi, ciki pszichológushoz fordulni, vagy attól tart, hogy bolondnak nézik emiatt. Ez a gondolkodásmód sajnos még mindig jelen van” – mondja dr. Vizin Gabriella.

Ha úgy gondol a betegségére, mint valami sorsszerű dologra, amin nem tud változtatni, akkor könnyen feladhatja a küzdelmet

Dr. Vizin Gabriella említ egy általuk végzett kutatást is, amiben fiatal, mellrákkal küzdő nők vettek részt. A kutatók arra voltak kíváncsiak, mi befolyásolja leginkább az érintettek hozzáállását a kezelésekhez. A szakember szerint a felmérés eredményei azt mutatták: a betegséggel kapcsolatos stigmatizáció sokkal erősebben hat az érintettek döntéseire, mint például a depresszió.  

„Ennek a korosztálynak az esetében ez különösen érthető, hiszen sokaknál a mellüket teljesen vagy részlegesen eltávolítják, ami egy nagyon nehéz, a nőiességgel szorosan összefüggő, fájdalmas élmény” – mondja dr. Vizin Gabriella.

Nem mindegy az sem, ki hogyan tekint az állapotára, a betegségére: problémaként, amit nagy nehézségek árán is meg kell próbálni leküzdeni, vagy inkább olyasmiként, amire nincs befolyása. „Ha valaki úgy gondol a betegségére, mint valami rajta kívül álló, sorsszerű dologra, amin nem tud változtatni, akkor könnyen feladhatja a küzdelmet.

Nem mindegy, hogy valaki elhiszi-e magáról, hogy képes hatni bizonyos dolgokra. Való igaz, hogy a kemoterápia hatására nincs befolyása, de arra igen, hogy eljár-e a kezelésekre. A csoportban azt is megmutatjuk, hol van még kontroll az életében, mik azok a pontok, ahol visszaveheti az irányítást” – magyarázza dr. Vizin Gabriella.

A szakember szerint a tettrekészség mellett a csoportokban segítenek különféle módszerek elsajátításában, amik segítenek megbirkózni a lelki nehézségekkel, a veszteségekkel. „Eszközöket adunk a kezükbe, amikkel újra tudják keretezni a katasztrofizáló gondolatokat. Emellett a programban kognitív viselkedésterápiás, valamint mindfulness- és önegyüttérzés-gyakorlatokkal is dolgozunk.”

A KLOÉ program megvalósítói 2018 és 2021 között öt csoportfoglalkozást vittek végig. „A résztvevők visszajelzései minden esetben pozitívak voltak. A program elején és végén kitöltött pszichológiai tesztek egyértelműen azt mutatták, hogy a KLOÉ hatására sokan megtanultak kedvesebben, elfogadóbban viszonyulni önmagukhoz, valamint csökkent a depresszió és a szorongás szintje is” – teszi hozzá dr. Vizin Gabriella.

A mellrák igen komplex betegség. Egy korábbi cikkünkben három fiatal érintett mesélt arról, hogyan vették észre a betegséget, milyen kezeléseket kaptak, és hogyan érintette őket testileg, lelkileg a diagnózis, majd az azt követő terápiák. 

Kaiser Orsolya