–

Egy évvel ezelőtt elfelejtettem anyám születésnapját. Anyám születésnapját sosem felejtem el.

Egy évvel ezelőtt anyám születésnapja szerdára esett. 1952. március 11-én kedd volt. Ma csütörtök van. Amikor olvasod, péntek.

Egy évvel ezelőtt, kedden, bent ült mindenki a tárgyalóban, és engem várt. Tizenhat ember, nők, férfiak, de főleg nők. A családom. A barátaim. A bajtársaim. A kötőszövetem.

Beléptem a szobába, végignéztem rajtuk, csöndben voltak, pedig ők nincsenek csöndben. Figyelték, ahogy átverekszem magam rajtuk a szoba túloldalára, az ablakhoz, mintha belőlük születnék.

Belőlük születtem. Vezetővé. Csak miattuk.

Mondjuk, nem volt más választásom, de hát születéskor sincs, az embernek át kell verekednie magát a szülőcsatornán, belecsúszni a világba magzatmázasan és ráncos-vörösen, ordítva, levegőért kapkodva és azon nyomban visszavágyva oda, ahonnan jött. Nincs mese, ha már megfogantál és kihordtak, hát születni kell. Hát élni kell.

Egy év. Ebben az egy évben megtanultam élni. Úgy tanultam meg élni, hogy közben kaszált körülöttünk a veszteség. Úgyhogy rögtön azt is meg kellett tanulnom, hogyan tudok bűntudat nélkül létezni. Nem bocsánatot kérni a puszta létért.

Emlékszem, egy éve kedden, nem maradt már nekem normális szék, úgyhogy a langymeleg radiátornak dőltem, „születésem” végére párhuzamos csíkokat vájt a fenekembe az öntöttvas. Beszélni kezdtem hozzájuk, és közben hallottam a saját hangomat. Másként szólt, mint amit addig ismertem belül. Erősebben, határozottabban.

Nem tudom, ki volt az az ember ott a vasradiátornak támaszkodva. Némán bemutatkoztam neki, és hagytam, hogy fölvegye az alakomat. Jó, akkor mostantól mi együtt fogunk élni, egymásban.

Amikor néhány nappal korábban a MoMKult színpadára léptem a WMN ötödik születésnapi estjén, és végignéztem a majd hétszáz emberen a nézőtéren, sehol nem volt még ez az ember. Álltam a fényben, szemben a közönséggel, majd fellökött az energiamező. Ünnepelni jöttek, köszönetet mondani, nekünk tapsolni. Nem tudtam megszólalni még. Pedig a színpadi csönd a világ legsűrűbben szövött csöndje. Nem „legbefolyásosabb cégvezető” voltam abban a pillanatban azon a színpadon, hanem egy tizenhat éves kislány, akinek ott remeg a torkában élete frissen elvesztett biztonsága. A családja széthullása. Aki érzi a nyálában a veszteség és csalódás keserű ízét, az elvesztett illúziók csípős szagát. Ahogy billen a döngölt családi padló, repedeznek a falak, recsegnek-ropognak a tető eresztékei. De mégis, mégis, nagyon halványan, élete tragédiájának kellős közepén, lát egy apró lángot. Egy hivatást, amit már akkor kiválasztott magamagának. De az is lehet, hogy az választotta őt. Mindegy, másfelé nem mehetett volna.

Nem mehettem volna másfelé, csak arra a színpadra, harminc évvel később. Azokkal az emberekkel.

„Jó estét kívánok, sziasztok!” – hallom a hangját a tizenhat évesnek egy évvel ezelőtt.

És közben látom, hogy az első sor szélén ülő harcostárs a telefonjához nyúl. Tíz másodperc alatt zajlik le az egész. A pittyenés, a zsebbe nyúlás, a kijelző aktiválása, az értesítés elolvasása, a szemek elkerekedése, majd felemelése. Egyenesen rám néz a telefonjából. Én közben visszanézek, de már beszélek, köszönök, köszöntök, mosolygok, konferálok, névsort olvasok, magam mellé hívok minden egyes embert, akinek valaha köze volt a WMN-hez, megtelik velünk a színpad, végignézek rajtuk, és nem hiszem el, hogy ez a csoda velem történik. Hálás vagyok, és felszabadult, hagyom, hogy a csoportképnél mindannyian elém álljanak, nem kell már nekem az első sorban lennem. 

Boldog vagyok. Itthon vagyok. Ez itt az új családom. Az újratapasztott padló. A megerősített gerendák.

Csak később, a műsor legvégén, egy pohár pezsgővel a kezemben tudom meg, hogy mi állt az sms-ben, ami abban a pillanatban érkezett, amikor kiléptem a színpadra. Az első magyar Covid-fertőzött híre. Nevetünk az egybeesésen, tényleg vicces.

Egy éve kedden a vasradiátoron ülve hazaküldöm őket. Féltés van bennem, és felelősségérzet. Bizonytalanság, de ez most más – mert közben ott a bizonyosság is. A remegő torkú tizenhat évest kézen fogja ez az új, furcsa ember. Gyere, megszülettünk. Új világ van. Menni kell… elöl.

2020. március 11. óta megtanultam élni. Velük, értük és miattuk. Meglátni és tényleg meghallani őket. Mindegyiküket, külön-külön. Észrevenni, ha fájok nekik, elsiratni a kudarcaikat, felfogni az örömüket, megünnepelni a létüket. Megfogni a kezüket, és vezetni. Tapogatózva, de mégiscsak mutatni az utat. Egy utat. Szerintem nekik fogalmuk sincs, hogy milyen fontosak nekem. Hogy életem igazán sötét perceiben ők biztosítják az oxigént.

Az elmúlt egy év legnagyobb sikere számomra az, hogy létezünk, és hogy a vezetőjükké válhattam. Hogy ismerhetem őket. Miután tavasszal megbillentünk, együtt, puszta kézzel tapasztottuk újra a padlót. Tíz ujjunkkal kapartuk hozzá a sarat, nem bántuk a vért és a beszakadó körmöt. Éjt nappallá téve küzdöttünk a talpon maradásért. Feladtuk jogos jussunk egy részét a túlélésért. Félretettük minden nézeteltérésünket, nem volt fontos korábbi cicaharc és egymásnak feszülés, nem volt fontos az én, csak a mi. Mindenkinek, kivétel nélkül. És ezt visszük magunkkal tovább, bármerre kanyarodik is a járványgörbe.

Veszteségben születtünk újjá, de azt hiszem, az élet legértékesebbje mindig gyászból születik.

„…mostantól minden más lesz, akkor is, ha kijövünk majd belőle. Mert kijövünk, ezt biztosan tudom. De előtte bele kell mennünk” – írtam egy évvel ezelőtt. És azt is, hogy „a levegőben már ott van, hogy az, amit eddig az életünknek éreztünk, mindjárt megváltozik”.

Igen, belementünk. Aztán kijöttünk. Letérdeltünk, átrajzoltuk magunkat, és megtaláltuk az újnormálist. És igen, megváltozott. Sosem lesz már a régi. Ennél nagyobb közhely nem létezik (talán csak az a mondat, hogy ez a legnagyobb közhely).

Mindenki mindent megírt már mindenről. Nincs új, nincs más. Tudjuk, érezzük. Közös a létünk, egyazon masszában morajlunk mindannyian. És közben… újjászülettünk. Soha nem látott veszteségek és bizonytalanságok között megtanultunk élni.

Az elmúlt tizenkét hónap életem legnehezebb éve volt, minden szempontból. Mégis, talán sosem éreztem még annyira, hogy élek, mint most.

Én ezt köszönöm neked, 2020. Jöhet a következő.

D. Tóth Kriszta