– 

A múlt héten, szombat reggel egy 14 évessel beszélgettem. Fél nyolckor álmosan ült a kanapén, a reggelijét majszolta, és azt mesélte, hogy a telefonján beállította, mennyi van még hátra a felvételiig, mert már csak úgy bírja ki, ha számolja a napokat. Egész héten tanul az iskolában, dolgozatokat ír, délutánonként ismétli a korábbi évek anyagait, aztán szombaton elmegy a felvételi előkészítőre. A szívem szakadt meg érte. Hétvégén is ugyanolyan korán kell kelnie, mint iskolanapokon, és szép lassan minden érdeklődését elveszíti minden tantárgy iránt, akkora rajta a nyomás. Pedig okos, a világ dolgai iránt nyitott tizenéves – csak éppen hétvégén nem azt csinálja, ami a „dolga lenne”. Ahelyett hogy pihenne, olvasgatna, a barátaival találkozna vagy sportolna (mint a lakásban tartózkodó szintén 14 éves barátnője, aki épp akkor fordult a másik oldalára és aludt tovább, amikor a barátnőjétől elbúcsúztam az ajtóban), ő a gimnáziumi felvételijére készül.

Mondjuk ki, hogy a jelenlegi középiskolai felvételi rendszer súlyosan szembemegy a tizenéves gyerekek alapvető szükségleteivel és érdekeivel.

Mondjuk ki, hogy a jelenlegi rendszerben a szülők elvárása sokszor arra irányul, hogy a gyerekük 12-14 évesen tulajdonképpen az egyetemi felvételijét írja meg. Hiszen ha jó helyre kerül, onnan egyenes út vezet a kiszemelt felsőoktatási intézménybe.

Mondjuk ki, hogy az iskolák nem arra kíváncsiak, mit tudnak a gyerekek – hiszen az alapján nem lehetne elég gyereket kiszűrni – hanem arra mennek rá, amivel a figyelmetlen, kapkodó, gyakorlatlan – vagy éppen csak adott kérdésben nem feltétlenül járatos –gyereket „le lehet buktatni”. A felvételit egy 12-14 éves gyerek nem tudja IQ-ból megírni, tehát nyilván valami nagyon mást mér a felvételi kérdéssora: mondjuk, például azt, hogy adott gyerek szülei ki tudták-e fizetni az előkészítőt. Vagy azt, hogy az adott kiskorút mennyire gyűri maga alá a vizsgadrukk, illetve a kamaszkor (aminek nyilvánvalóan nem a koncentrált figyelem és az összeszedettség a legdominánsabb jellemzője).

Mondjuk ki, hogy az iskolai felvételik rendszere súlyosan diszkriminál, és nem mér egyenlő mércével. Azok a szülők, akik nem tudnak különórát, korrepetálást, mentorálást, előkészítőt biztosítani a gyereküknek, vagy akik nem tudják a kapcsolati hálójukat megmozgatni annak érdekében, hogy egy kicsit „lejtsen a pálya”, komoly hátrányba kerülnek.

Mondjuk ki, hogy a sikeres felvételihez legalább olyan nagy szükség van arra, hogy a gyerek jól kezelje a stresszt, mint arra, hogy értse a Pitagorasz-tételt – azonban míg utóbbival legalább 12 órányi tanóra keretében foglalkoznak az iskolában, előbbire általában semennyi figyelem sem esik.

Mondjuk ki, hogy vannak szülők, akik a 12 éves gyerekükkel azért csináltatják végig a felvételit, hogy „szokja a nyomást”, és „nézzük meg, mire képes”.

Mondjuk ki, hogy ez már hosszú ideje így megy, és a korábbi generációk is túlélték. Aránylag kevesen haltak még bele a felvételi procedúrájába, viszont elég sokan érettségiznek minden évben, tehát alapvetően egy működő rendszerről van szó.

Mondjuk ki, hogy ez egy marhaság. Mert attól, hogy valami túlélhető, még nem jó.

Hogy azért, mert korábban mások is megszenvedték a formális, – az egyéni készségeket és képességeket figyelmen kívül hagyó, ám a felkészítés totális hiányában is teljesített – megmérettetést, még nem feltétlenül kellene ebbe újabb és újabb generációkat belekényszeríteni.

Szülőként nagyon kevésszer vagyunk döntéshelyzetben, amikor a gyerekünk iskolai előmeneteléről van szó, a középiskolai felvételi viszont valami olyan, ahol

a szülő igenis sokat tehet azért, hogy egy alapvetően hideg és számító rendszerbe behozzon egy nagyon fontos szempontot: a saját gyereke érdekét.

Úgyhogy gyermekjogokkal (tehát az alapvető gyermeki szükségletekkel és a gyerek legjobb érdekével foglalkozó szakemberként) hadd fogalmazzak meg néhány kérést – annak a kislánynak a nevében is, aki szombaton reggel a lovarda helyett felvételi előkészítőre ment:

1.
A felvételi önmagában is kihívás. Ne stresszeld tovább!

2.
Engedd pihenni, játszani is! A lányod, fiad elsősorban gyerek, és csak utána „felvételit író gyerek”.

3.
A stressz kezelését lehet tanulni, lehet benne segíteni neki. A felvételi megíratása – csak azért, hogy a gyerek szokja a terhelést – nem ennek az eszköze. Ha nem tervezitek, hogy a gyerek iskolát váltson 12 évesen, akkor ne írjon felvételit.

4.
A felvételi nem rólad (a szülőről) szól, hanem a gyerekről. Sokszor jót tesz, ha hátrébb lépsz egyet.

5.
Tegyél meg mindent annak érdekében, hogy a gyerekednek legyenek tanult technikái arra, hogyan nyugtathatja meg magát, amikor izgul.

+1

De talán ami a legfontosabb: a felvételi jelentős esemény, ám nem ezen múlik sem a sikeres életpálya, sem pedig a boldog felnőttkor.

Dr. Gyurkó Szilvia

 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Africa Studio