–

Jönnek öcsémék – traktálom a kollégákat már hetekkel húsvét előtt. Ilyen még nem volt, hogy nálunk húsvétolunk: ráadásul most már mi vagyunk a szülők generációja. Jönnek más rokonok, így összesen hat kisgyerek is: nyuszifészek-keresés, aztán bográcsozás a program. Öcsémék családostul most először aludnának nálunk – két éjszakát is.

Aztán ahogy kell, Murphy sem tudná szebben kitalálni, nagycsütörtök estére lebetegszem. Épp csak úgy, hogy takarítani, készülődni lehet mellette, de ebben azért már nem altatnám tesómékat a gyerekekkel. 

Egyeztetünk. Mennek a telefonok, végül abban maradunk, hogy meglátjuk, eleve úgy terveztünk, hogy ha az idő engedi, egész nap a kertben leszünk. És valóban, húsvét vasárnap gyönyörű tavasz virrad ránk, kis sonkázás után a nagyobb gyerekek olyan kedvesen segítik a kétéveseknek követni a nyuszi útját a fészekhez (kosárkába kell gyűjteni a nyuszi nyomait – tudom, ennyi csokit nem kéne, de nem bírtam ki), mintha egy régi gyereknevelési könyv idealizált illusztrációját nézném. Minden olyan természetesen jól alakul, hogy szinte kikezdi a valóságérzékelésemet. Így is lehet.

Öcsémék végül egy másik rokonnál alszanak, én pedig belül szomorkásan köszönök el tőlük – majd megpróbáljuk újra ezt a több napos ittlétet. Messze laknak, az ország túlfelén, és még egy kőhajításnyira, így sokkal ritkábban tudunk személyesen találkozni, mint szeretnénk. Ki gondolta volna annak idején, hogy ez egyszer majd így lesz…?

Hívj csak Káinnak

Ha ez egy rajzfilm lenne, most vágnánk arra a jelenetre, ahogy gyerekkorunkban vadul gyepáljuk egymást öcsémmel. Nem voltunk jó testvérek – az ismert és sokat emlegetett testvérek közötti rivalizálást, konfliktusokat meghaladóan nem.