Iskola = a siker záloga?

Az elég jó iskolába való felvételt (sőt, ma már az elég jó óvodába való bekerülést) a szülők a jövőbeni siker zálogaként, minden követ megmozgatva, saját magukat – és gyakran a gyereküket – sem kímélve próbálják elérni. A „siker” az új Szent Grál. Mindenki akarja magának, mindenki akarja a gyerekének, versengve, másokat legyőzve, az eszközökben nem válogatva küzdünk érte.

Miközben egy múlt héten publikált nagy nemzetközi kutatás szerint úgy tűnik, hogy az általános és középiskolai eredmények semmilyen formában nem jelzik előre a felnőttkori sikerességet.

Azt írja a Time magazin, hogy nem attól függ, mennyire vagyunk elégedettek az életünkkel és a munkánkkal felnőttként, hogy milyen iskolát végeztünk.

Pontosabban: ugyanolyan jól tudják érezni magukat a bőrükben azok, akik egy „névtelen” iskolában végeztek, mint azok, akik beküzdötték magukat egy elitiskolába.

Nyilván ez a tételmondat sok mindentől függ. Elsősorban attól, hogy mitől „jó” egy jó iskola. Aztán persze attól is, hogy milyen gyerekről beszélünk – mert nem lehet eléggé hangsúlyozni, egy iskola elsősorban attól jó, ha megfelel adott gyerek szükségleteinek, habitusának, és megfelelően tudja támogatni a gyereket abban, hogy kibontakoztathassa a képességeit. Ezt pedig általában nem azok a mérőszámok mutatják, amik alapján az iskolákat rangsorolni szokták. 

De akkor mi a siker záloga?

A sikerhez vezető út nem olyan szűk, mint ahogy szülőként gondoljuk. Az a hit, hogy „elhiszem magamról, hogy elérhetem a céljaimat, hogy képes vagyok megvalósítani amit elképzeltem”, mindennél többet ér. Ha ugyanis a sikert azzal azonosítjuk, hogy felnőttként olyan életet élünk, amiben jól érezzük magunkat, akkor a siker elsősorban azon múlik, hogy tudom, ki vagyok, mire van szükségem, mi tesz elégedetté, és hiszem, hogy ezt képes vagyok elérni, ezért teszek is érte.

Ezért fontos, hogy azok a gyerekek is tudják, akiknek nem sikerült a kiszemelt „legjobb iskolába” való bekerülés, hogy ettől még nem lesznek kevésbé sikeresek az életben.

Ha azonban ezt az üzenetet nem kapják meg tőlünk, a szülőktől, felnőttektől, akkor könnyen azt szűrhetik le maguknak, hogy ők „nem elég jók”, meg hogy „ugyan, miért kellene legközelebb megpróbálniuk megugrani egy akadályt, hiszen most sem sikerült”… Ez a motivációvesztés viszont egy igazi csapda.

Ha ugyanis a tanárokat, vagy még inkább iskolaigazgatókat, kérdezünk arról, hogy miért nem mondják el a gyerekeknek, hogy a felvételin igazából sokkal kevesebb múlik, azt a választ kapjuk, hogy a szülők miatt van az egész, akik attól félnek, hogy ha a gyerekük ezt hallaná, akkor nem teljesítene megfelelően, nem tanulna keményen, és  végső soron kudarcra lenne ítélve. Tulajdonképpen a szülők sikervágya hajszolja bele a gyerekeket ebbe a rendszerbe, és az a tévhit, hogy egy egész élet sikerességét vagy sikertelenségét dönti el, hogy valaki hat-, tizenkettő- vagy tizennégy évesen abban a kétszer 45 percben hogyan teljesített a teszteken.

A felvételi jelenlegi rendszerébe kevesek sikere, és sokak kudarca van kódolva.

Arról nem is beszélve, hogy a szorongás, a feszültség, a félelem, az elvárások is hónapokon keresztül befolyásolják a család életét. Miközben az új iskolába való bekerülést követően akár már fél évvel is nagyon gyakran az derül ki a szülők számára, hogy a gyerekük végül is nagyon jó helyen van abban az iskolában, amelyikbe bejutott (még ha a sokadik helyen megjelöltről van is szó).

Ha a gyerekekkel őszintén beszélnénk arról, hogy mi múlik a felvételin (és mi biztosan nem), az nem csökkentené a motivációjukat, hanem épp ellenkezőleg: lehetőséget teremtene számukra, hogy más életutakban is gondolkozzanak, ne csak a klasszikusban. Hogy elvonatkoztassanak az „akkor vagy jó, ha jó iskolába kerültél” csapdájától, és maguk jelöljék ki maguknak, hogy mit tekintenek sikernek, és ők határozzák meg, miben akarnak jól teljesíteni.

A felvételi jelenlegi, végtelenül sablonos rendszere nem engedi meg, hogy a kevésbé preferált tantárgyakban vagy a készségtárgyakban tehetséges gyerekek is sikerként éljék meg a felvételit.

Pedig mi motiválná jobban a gyerekeket, mint az a tudat, hogy választhatnak maguknak olyan jövőt, amit a saját értékeik, képességük és tehetségük alapján határoznak meg?!

Felnőttként megtanuljuk, hogy azért tudunk keményen dolgozni, amiben hiszünk, és amit magunkénak érzünk. Ez lesz a sikerünk. Miért ne engedhetnénk meg a gyerekeinknek is ezt?

Szülőként segíthetjük őket abban, hogy helyén kezeljék a felvételi eredményét, és tisztában legyenek vele: a jövőbeni boldogságuk és sikereik nem azon múlnak, hogy szeptemberben melyik iskola kapuján fognak majd izgalomtól dobogó szívvel belépni.

Dr. Gyurkó Szilvia