–

A vécén ülök, kezemben az anyu neszesszeréből kicsempészett szemöldökcsipesz. A combomra hajolok, az arcom egészen közel ér a térdemhez – jól látok a lábszáramon minden szőrszálat. Egyesével fogok rájuk, hirtelen mozdulattal tépem ki a világosbarna, puha pihéket. Eszembe sem jut, hogy szóljak: zavar. Kérhetnék segítséget is, és lenne olyan megoldás, amihez nem kell a vécén görnyednem hosszan. Inkább újra a csipeszre szorítok, gyorsan és nagyot rántok rajta.

Majdnem hat év van köztünk, sokkal nagyobb nálam. Erősebb is.

Hiába próbálok visszaütni, megvédeni magam, ha sikerül is elérnem, ő szinte meg sem érzi. Mindig ez van, ha megharagszik rám, de így legalább foglalkozik velem, nem igaz?

Megkapaszkodik kétoldalt az ajtófélfában, úgy rúg egyet felém. Nem kell nagy lendület, anélkül is eléri a hasam, hogy magasra emelné a lábát. Lépek néhányat hátra, ahogy elvesztem az egyensúlyomat – és közben tanulom, hogy fáj.

Van egy titkos fiókom. Nem mesélek róla senkinek, csak én tudom, mi van benne. Nem tudom, hova máshova tehetném, úgyhogy csak gyűlnek benne a hajszálak, rövidebbek-hosszabbak, vastagabbak és vékonyabbak. A kedvenceim azok, amiknek egyenletlen, már-már göröngyös a felülete. Anyu, amikor rajtakap, rám szól, hogy ne húzogassam, mert ki fog hullani, úgyhogy jobban figyelek, előtte nem csinálom. Akkor visz el bőrgyógyászhoz, amikor már érményi a kopasz folt a fejemen, de az orvos pár perc után kiküld a váróba, hogy négyszemközt beszélhessenek.

Nem talált egészségügyi problémát, mondja, szerinte lelki oka van, én pedig bízom benne, hogy az, ha elcsúfítom, ha csonkítom magam, segít. Hogy a hajammal együtt megszabadulok a bántástól, és minél csúnyább leszek, annál inkább biztonságban vagyok.

A fejemet az ágy szélének támasztom, mellig felhúzott pólóval fekszem a földön. Körülöttem az osztálytársaim állnak, kíváncsian fürkészik a testem, mellettem az osztályfőnökünk térdel. Óvatosan törli át a bordámon a sebet, majd ragasztja vissza a kötést minden este. A varratszedés csak egy hét múlva lesz, addig óvatosan zuhanyzom, ígérem meg indulás előtt a szüleimnek. Ez az első osztálykirándulásunk felső tagozatosként, olyan nincs, hogy otthon maradjak. A hegem viszont marad, minden gyógyító kenés és gondoskodó érintés ellenére, örökre. Én pedig jobb híján megszokom, hogy már sosem leszek tökéletes, az anyajegyem helyét pedig egy forradás jelzi csak a bőrömön.

Csabi szerint szempillától lefele egy valamirevaló nőn már nincs szőr. Az anyja nem szól, és hiába fürkészem a szemét, nem jövök rá, hogy mit gondol erről – csak most találkoztunk először. Én mégis igyekszem megfelelni, a rendszer viszont közel sem tökéletes, és abban sincs sok köszönet, ha Csabi észreveszi, hogy nem mindenütt selymes a bőröm.

Úgyhogy vadul szőrtelenítek mindenhol, a szempillámtól lefelé lesem a kósza szálakat, de a szemöldököm se nőjön vissza, vagy legalább ne akkor, amikor ő is látja.

Hét év van köztünk, én még szinte gyerek vagyok, úgyhogy elhiszem, amit mond, és szégyellem, amikor lebasz, hogy a szám feletti pihéket csak szőkíttetem. Mégis mit képzeltem, tudhatnám, hogy attól nem tűnnek el. Az egyre irreálisabb igények téglánként húzzák fel az áthatolhatatlannak tűnő falat a testem és a lelkem közé.

Kihordok, majd megszülök egy gyereket. Gyönyörű és egészséges, akiért tíz körömmel ásom ki magam a gödörből, aki miatt többé nem akarok meghalni. Az alig hat kiló plusz gyorsan eltűnik, a hasam két nap alatt visszaugrik, a melleim nem lógnak, a bőröm sem repedt. Én mégis elsírom magam, ahogy zuhanyzás közben a szemközti falon lógó tükörbe pillantok. Annyira igyekszem megfelelni az elvárásoknak, hogy már nem az enyém a test, idegennek érzem.

Úgy fél éve vagyunk együtt, amikor Ádám először üt meg. Nem a kezével, egy cipőt vág az arcomnak olyan erővel, hogy másnap a sötétlila monokli alja kitűnik a napszemüvegem alól. Csak akkor veszem észre, hogy az orrom is elgörbült, amikor napokkal később lelohad a duzzanat.

Több orvost is felkeresek, fül-orr-gégészt, plasztikai sebészt, és bár Ádám megígéri, hogy bármit is szeretnék, kifizeti, be kell látnom, hogy a legjobb doki sem tudná visszaszabni az eredeti formáját – egy újabb újat meg nem akarok megszokni.

Ahogy gyűlnek a véraláfutások, karmolások és ütésnyomok a testemen, ahogy több és több zárójelentés lapul a fiókomban, úgy fogyok egyre. Negyvenkét kilóig.

A testem egy része feladja. Érthető, én is fáradok. Hetekig tartó vizsgálat után derül csak ki, hogy bár szervi oka nincs, a méhem gyulladásban van, műteni kell. Még sosem altattak, a félelem és a kiszolgáltatottság érzése keveredik bennem. A beavatkozás gyors, alig negyedóra, az orvos szerint minden rendben ment. Én csak otthon veszem észre az arcomat díszítő sárgáslila foltot – azt pedig, hogy a tizenöt perc alatt, amíg nem voltam magamnál, mi történt velem, sosem tudom meg.

Idővel gyógyulni kezdek. Testileg és lelkileg is. Szeretném hinni, hogy boldog vagyok, hogy véget értek a megpróbáltatások, és nincs már dolgom bántással. Amikor azonban mégis megkapom, hogy szar vagyok, szar anya, szar társ, az ismerős fájdalom után nyúlok, ahhoz, amiről tudom, hogy elnyomja a lelki kínokat.

A saját testem ellen fordulok, magamat kezdem bántani. Ez hamarabb múlik el, gondolom, mint ahogy a kínzó szavakat elfelejteném.

Évek múltán derül csak ki, hogy igazam volt, a mondatok időnként még most is a fülemben csengenek.

Elkezdek lezárni mindent, ami nem szolgál. Berögzült szokásokat, kapcsolatokat hagyok magam mögött, közben újakat erősítek meg. És erősödik a testem is: először csak heti egy, majd kettő, végül három edzés, nincs kifogás. Amikor mégis kimarad, hiányzik. Már nem opció, hogy nem eszem egész nap, ha nincs jól a lelkem – ráadásul egyre kevesebbszer fordul elő az is, hogy ne lenne jól. 

Állok a tükör előtt, a meztelen testemet nézem. Szokom az újat, hogy még sosem volt ekkora, nem volt ilyen nehéz. Zavarhatna ez, ahogy zavarhatna a sok halványulni többé nem akaró heg, az orromon a megmásíthatatlan ív, vagy a repedések a bőrömön. Az évek során azonban inkább összenőttünk, egyek lettünk. Már nem mások kénye szerint alakítom, és nem akarom bántani többet én sem. Kemény leckék voltak, de megtanultam, hogy ez a test a részem, és látom, hogy mennyi mindent köszönhetek neki.

Hogy minden sérülés ellenére megtartott mindig, hogy nem adta fel, hogy amikor én igen, ő mégsem fordult ellenem.

Építem újjá, amíg csak kell, mindent, amit évtizedes munkával leromboltunk. 

Egy kapszulányi kaki jelentheti a megoldást: ez a széklettranszplantáció

KI VELE! – 2024. május 22. – DD

Vigyázok rá.

Hálás vagyok érte.

Szeretem.

Május 27-én hétfőn a Ki vele! következő epizódjában a szépségről, testről, evésről és testképről beszélgetünk Cinthya Dictator fotóssal, Fajgerné Dudás Andrea képzőművésszel, D. Tóth Krisztával és Dr. Schwab Richárd gasztroenterológussal. A beszélgetés moderátora Krajnyik Cintia, és hétfő este 21 órától tudjátok megnézni a Viasat3 csatornán.

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van.

Mózes Zsófi