Steiner Kristóf: Akkor én most merek megöregedni, lesz, ami lesz!

–

Mi értelme a retusnak, ha a manipuláció miatt nemcsak azok lepődnek majd meg, akik élőben látnak, mondván: „fáradtnak tűnsz, vigyázz, mert kiégsz!”, hanem én magam is a hamis képeim alapján azonosítom magam, így aztán minden tükörbe nézéskor meglep, hogy „ma milyen elnyűtt a fejem”, vagy „milyen kis puhos lettem”, miközben az üvegbőrű, szuper vékony Kristóf csak a képeken létezett. Akkor döntöttem úgy, hogy változtatnom kell az attitűdömön, amikor már rendszeres rémálmok gyötörtek, hogy kihullik az összes hajam, és mindennap nézegettem, mennyivel laposabbak a fürtjeim, mint pár éve, majd felfedeztem: a mások által készített képeken régen is pont annyi hajam volt, mint most. 

Egy kép, egy fordulópont

Az előző évem sok szempontból szólt a személyiségem, egyéniségem, autentikus énem mélyebb megismeréséről. Egy éve ilyenkor olyan mélyponton voltam, hogy nemcsak a szeretteimmel és a családommal való kapcsolatom, de még az önmagammal való viszonyom is veszélybe került.

Aztán fél évvel ezelőtt végre találtam egy terapeutát, akivel minden szinten elkezdtük lebontani a feleslegeset, és felépíteni a fontosat.

Nüansznyi részlet a fejlődésben, de azért az is ennek köszönhető, hogy az utolsó alkalom, amikor hozzányúltam egy fotómhoz, tavaly novemberben volt, mikor a Creator Awards-gálán megkaptam Az év food bloggere-díjat, és a fotósfal előtt készült egy közös képünk Fancsikai Eszterrel.

Nagyon szerettem volna megosztani, mert baromira bírom őt, és olyan ritkán találkozunk, de egyszerűen nem vitt rá a lélek: akkor még, a terápiás időszak kezdetén, a várva várt, két hónapos mexikói „rehab”-om előtt úgy éreztem, látványosan ramatyul festek. Már bele is nyugodtam, hogy sajnos nem tudom majd kirakni a fotót, amikor Eszter elkérte tőlem, én pedig, mintha az életem múlna rajta, azonnal retusálni kezdtem. Mire kész lettem, át is dobtam neki, és mire átdobtam, ő vissza is írt: „Nem kell, nem kell, közben átküldte a fotós.” Én pedig abban voltam, hogy ez a nő, akivel annyira szeretjük egymást, meg mindazt, amit külön és együtt képviselünk, most „választani fog”, melyik képet ossza meg storyban. 

A belülről jövő átalakulás

És bármily nevetségesen vagy szánalmasan hangzik (nagyon), nekem akkor ez nagy ügy volt. Viszont szerencsére egy jel is arra vonatkozóan, hogy

itt az ideje eldönteni, hogy akkor én most merek megöregedni, lesz, ami lesz. Mert egyrészt hosszú távon úgysincs más választásom, és mert az egészséges önértékelésemet is ez szolgálja legjobban.

Az első hetekben egyszerűen nem készítettem képeket magamról. Aztán úgy a mexikói menedék felénél csináltam egy szelfit, amin egyértelműen látszottak a ráncaim, a pigmentfoltjaim, és nem variáltam a hajammal, hogy a teljesen ősz töve kevésbé legyen domináns, mint a még szőkés hajvégek – és nagy meglepetésemre tetszett, amit láttam.

„Szexi silver fox!”, írta egy barátnőm a képre reagálva, én pedig megfogadtam, hogy ahelyett, hogy mindent megtennék azért, hogy jobban emlékeztessem magam fiatalabbkori énemre, inkább igyekszem még többet tenni azért, hogy sokáig egészséges és fitt maradhassak. A sors iróniája, hogy amikor leálltam az alkohollal és a szívással (ezzel együtt pedig a dohánnyal is, amit igazából amúgy is csak a fű miatt „kellett” használnom), egyszeriben mindenki dicsérni kezdte a tisztább bőrömet és tekintetemet, és néhány hónap után a szemem alatti táskák is elkezdtek felszívódni, így az önmagammal való állandó elégedetlenkedés elvárásoktól mentes megnyugvássá kezdett válni. 

Azóta volt néhány profi fotózásunk is, amelyek régebben mindig azzal zárultak, hogy kissé lesütött szemmel elmondtam a fotósnak, mi mindent szedjen le az arcomról, most viszont már úgy végződnek, hogy elmondom: tisztelettel kérem, semmit se változtasson rajtam.

A retusmentesség iránti igény egyébként meglepő módon néha több fenntartással találkozik, mint korábban az az irányú igényem, hogy legyek ráncmentes a fotókon.

Természetesen ez azzal is jár, hogy a „megértél, mint a jó bor” kommentek mellett mindig lesznek olyanok is, akik szerint: „hú de megöregedtél, mintha valami betegség leette volna rólad a húst!” (igen, ezt szó szerint így kaptam meg) – de amióta én tudom, hogy nézek ki, ezek is kevésbé zavarnak.

Régi-új viszonyítási pontok

Nem hitegetem magam azzal, hogy mostantól életem végéig soha többé nem üt majd be a midlife-crisis, és akkor még nem is szóltam a késeiélet-krízisről (a late-life crisis még az életközepi válságnál is kevésbé szexi téma, így baromi kevesen beszélnek vagy írnak róla – ígérem, én fogok).

Pár hete voltam vérvételen, és én, aki általában egyenesen élvezi nézni, ahogy a nővér leveszi a vérét, életemben először majdnem elájultam, ahogy felismertem: a vénám, az ereim, inaim a karomon sokkal jobban emlékeztetnek az apukáméra, mint a sajátomra. Tudom, hogy egy ilyen megvilágosodás egy éve napokra padlóra küldött volna. Most meg ittam egy pohár vizet, hogy jobban legyek, és elhatároztam: megírom ezt a cikket. 

Azt persze nem ígérem meg, hogy mostantól fogva „a koromnak megfelelően” fogok viselkedni és öltözködni, ebben a stigmarendszerben ugyanis továbbra sem hiszek, és feltett szándékom idén is pont olyan, a bulvárlapok szerint „bizarr módon” táncolni a Budapest Pride afterpartyn a DJ-pult előtt, ahogyan otthon is teszem, amikor senki sem lát. Azt viszont biztosan tudom, hogy

sem a táncomat, sem a testemet nem fogom a tavalyihoz mérni – ahogyan a tükörképemet sem mérem már ahhoz, mennyire volt üde az arc, amely visszanézett rám egy évtizeddel ezelőtt. Ha viszonyítok, az arra vonatkozik majd: mennyit tudok magamról most.

És mennyi mindent fedezhetek még fel, nem csak magamról. Hanem mindarról, ami körülvesz, és a benne lévő helyemről. Folyamatosan igyekezvén megszabadulni mindentől, ami visszatart a kreativitásban, az álmodozásban, az álmok megvalósításában, és abban, hogy – ha már úgy alakult, hogy van, akit érdekel, mi van velem – mesterkélt vagy megtévesztő módon mutatom-e meg Steiner Kristófot. 

Most úgy érzem, az esik jól, ha kicsit kevesebbet „mutogatom”, de amikor igen, akkor pont olyannak, amilyen. Így a vele való találkozáskor sem nekem, sem másoknak nem lesz majd olyan, mintha volna egy vélt és egy valós változat.

Kiemelt kép: Nimrod Dagan

Steiner Kristóf