„Jó társaságban vagyok” – mondta Esterházy Péter a magyar nyelvről

–

„Ha választanod kellene, inkább a látás képességét veszítenéd el vagy a nyelvhasználatét?” – teszi fel a kérdést a Psychology Today cikke, amely a nyelv és a gondolkodás kapcsolatát vizsgálja. A feltevés természetesen nem azt sugallja, hogy látás nélkül esetleg egyszerűbb volna élni, hanem arra próbál rámutatni, mennyire természetes az ember számára a nyelvhasználat képessége.

A nyelv jelentőségét talán akkor értjük meg igazán, amikor olyan kultúrába kerülünk, ahol nem tudunk kommunikálni: hiszen bár adott számunkra a beszéd képessége, nem tudjuk a helyi nyelvet. 

Ha azt mondom, a világon több mint hatezer nyelv létezik, de a becslések szerint kéthetente kihal egy, talán könnyebb hálát érezni azért, hogy a magyar nyelvet még van módunk életben tartani.

„Annyi balszerencse közt, oly sok viszály után” – írta Vörösmarty a népről, amelynek nyelvére is ugyanúgy igazak ezek a sorok. A Szózat már megszületett, amikor 1844-ben törvénybe iktatták a magyar nyelvet mint államnyelvet – erre emlékezünk november 13-án.

Anyanyelvünkhöz való viszonyunkat számos tényező határozza meg, de az biztos: ezek mindegyikéhez milliónyi érzelem kapcsolódik.

Ki és hogyan beszél hozzánk először a Földön? Milyen szavakkal illetnek minket, és a körülöttünk lévő világot a kezdetektől?Könnyebben vagy nehezebben birkózunk meg a saját anyanyelvünk kihívásaival? Segítenek nekünk, hogy minél több árnyalatát megismerjük a nyelvnek, vagy némaságba burkolóznak körülöttünk? Hagyják, hogy kedvünkre használjuk és hibázzunk néha, vagy folyamatosan javítanak? Kisebbségben élünk valahol, és csak sugdolózva használhatjuk az anyanyelvünket? Több nyelvet beszélünk, és kényelmesen váltunk közöttük?

Sok kérdés, sokféle érzelem. Vajon végig szoktuk-e gondolni olykor, mit jelent számunkra az anyanyelvünk?

A nyelv cinkostárs is lehet

Talán pátoszosnak hat a kérdés, pedig egy normális világban semmilyen hasonló felhangja nem lenne a felvetésnek.

Az anyanyelvünket lehet csendben szeretni, lehet hangosan kiállni mellette, lehet hivatásból vagy épp lelkesedésből ápolni. Sőt, lehet nem szeretni, haragudni rá, vagy épp küzdeni vele. A lényeg: mindegyiket tudjuk úgy tenni, hogy közben nem bántunk és nem minősítünk vele másokat.

„Jó társaságban vagyok” – mondta Esterházy Péter a magyar nyelvről, és azt hiszem, számomra máig ez a legérzékletesebb és legegyszerűbb megfogalmazás a téma kapcsán.

Természetesen nem emlékszem az anyanyelvemmel való első találkozásra, de hogy a viszonyom vele kezdetektől szoros, sokrétű, egyszerre játékos és mély, azt biztosan tudom. Egészen hamar ráébredtem, hogy a nyelv és a benne élő szavak nemcsak barátaim, de cinkosaim is egyben.

Erre pedig egy óvodáskori családi történet is bizonyíték. A sokadik stikli után ugyanis apukám leültetett, és azt mondta: „Addig nem állsz fel innen, amíg nem mondod, hogy BOCS!” Erre én nevetve ránéztem, és azt kiáltottam: „Medve!”

Milyen jól jön néha egy szinonima! Az egész család röhögött, és talán hagytak is elfutni, pedig a szüleim egyébként mindig elég következetesek voltak. Mit tudtam még ekkor arról, hogyan játszott Kosztolányi vagy Karinthy a nyelvvel?

Mégis sokszor jutott eszembe később, hogy bárcsak bennünk is megőrződhetne a gyerek felszabadultsága, amikor az anyanyelvünket használjuk.

Ó, az a varázslatos nyelvészet…

A nyelvvel való barátságomat az iskolás években a könyvek mélyítették tovább: tény, sokkal könnyebb dolgunk volt megtanulni az olvasás lassú, de mégis sodró ritmusát, mint ma lenne. Ha unatkoztunk, de már háromszor körbefutottuk az udvart, és minden játékot végigpróbáltunk: olvastunk.

De ami még fontosabb: láttuk, hogy a szüleink is olvasnak.

Néha újságírónak készülő kamaszok vagy kisiskolások megkérdezik tőlem, merre induljanak, ha ezt a szakmát szeretnék tanulni. Mit csináljanak tíz-, tizenöt-, tizenhét évesen, ha jól akarnak írni? A világ legegyszerűbb válaszát tudom adni: olvassanak! 

Az egyetemre elsősorban az irodalom miatt érkeztem, mégis az anyanyelvem egy teljesen más vonatkozása kezdett elvarázsolni már az első hónapokban. Beszippantott a nyelvészet!

És ha a szófajtan vagy a mondattan iránti rajongásomat kevéssé is értitek, a pszicholingvisztika felé érzett lelkesedésemmel talán többen tudnak azonosulni.

Mi a pszicholingvisztika? Röviden: a nyelv és a gondolkodás kapcsolatát vizsgáló tudomány, amely olyan izgalmas területeket rejt (csak néhány az ezerből), mint a gyereknyelv, a különböző egészségügyi problémák és a nyelvhasználat összefüggései, a többnyelvűség kérdései, vagy akár az egyes beszédhibák háttere.

Azokban az években a szakdolgozataim kapcsán sokat jártam bölcsődékbe és óvodákba, hogy a gyereknyelv különböző aspektusait figyeljem meg. Nagyon mélyen belém ivódott a felismerés: az anyanyelvünk már akkor ezerféle dolgot mesél rólunk, amikor mi magunk még éppen csak kezdjük megismerni őt.

Aztán megszülettek a gyerekeim….

…és három gyerekkel háromféle közös szótárt írtunk.

A kezdeti szimbiózis ugyanis nemcsak a fizikai együtt rezdülésben jelentkezik: kreált szavak és szótagok tömkelege születik meg, amiket eleinte csak ketten-hárman értünk. Úgy tanítjuk aztán tovább mi, anyák, apák a család többi tagjának.

Bár temperamentumos família lévén az első szavak között nálunk mindig feltűnt a „Nem!” – sőt, a legkisebbnél szorult helyzete kapcsán az „Addoda!” is (így, egyben) –, azért egyesével is őrzök kifejezéseket a saját titkos nyelvek szóanyagából.

A szótagok és varázsszavak időszaka után pedig elérkezett az egyik kedvenc periódusom: a félreértések aranykora. Amikor a nyelvi képesség alapjaiban már adott, de a világ még annyira nem ismerős, hogy nehéz kifejezni. Itt jön el a gyerekszáj kánaánja – ezeket pedig tényleg érdemes feljegyezni.

Sosem felejtem el például, amikor a fiam négyévesen hazaért az óvodából, és felháborodva mesélte az élményeit az anyák napi dal tanulása kapcsán. Történt ugyanis, hogy az óvónéni a keresztanya megfelelőjeként – az errefelé régen is használatos „keri”, azaz nyelvjárási alakban „köri” formát – énekelte.

A fiam mérgesen magyarázta, hogy nem érti: „az egyik virág anyáé, másik virág mamáé, a harmadik körié” – hogyan keveredhetett bele egy fűszer (curry), amit a nagyi konyhájában szagolgatott előző héten.

De ugyanilyen kedves emlékem, amikor a Jobbágyősök utca elnevezésű úton sétálva a kisebbik fiam megkérdezte: „Akkor a másik oldal a Balágyősök?” Vagy amikor a kislányom rettegve kiabált le a mászóka tetejéről: „Szedjetek le innen! Honvágyam van!” – a tériszony szó ugyanis még nem szerepelt a szótárában.

A nyelv egy közös otthon

Ahogy a szokásokban, zenei ízlésben, öltözködésben, úgy a nyelvhasználatban is gyakori, hogy ferde szemmel nézünk a következő generációkra. Miközben el kell fogadni, hogy csak az a nyelv marad életben, amely képes a változásra.

Ahogy egy korábbi cikkemben dr. Raátz Judit, a Nyelvtudományi Intézet tudományos főmunkatársa fogalmazott: a nyelvre hajlamosak vagyunk úgy gondolni, mint egy véges, befejezett rendszerre, amelyet kívül-belül ismerünk, miközben az rugalmas, és számos hatást visel magán.

Ennek ellenére a nyelvápolásra szükség van – még akkor is, ha sokan feleslegesnek vélik.

„Az anyanyelvápolás lényege sokkal inkább az igényes nyelvhasználat, a nyelvi illem ismerete, és annak a képességnek a megőrzése, hogy ki tudom magam fejezni. Tudok úgy információt átadni, hogy azt a másik megértse” – mondta a szakember, hozzátéve, hogy a nyelvápolás sohasem járhat együtt mások megbélyegzésével.

Szóval miközben beszélünk és beszélgetünk, írunk és olvasunk, teljesen érvényes és természetes módon ma már a szókészletünk alapvető részeként emojikat, angol szavakat és hashtageket használunk – azért néha nézzünk rá egy-egy új nézőpontból az anyanyelvünkre!

Például ezekre gondolok:

Hat a személyiségünkre vagy a megítélésünkre a hangunk?

Hogyan befolyásolja a gondolkodásunkat az anyanyelvünk?

Mit jelent pontosan a megkésett beszédfejlődés, és mit tudunk tenni vele?

Mit fed az otthoni dialektus, azaz a családnyelv?

Hogyan működik az ikrek titkos nyelve?

Meg kell menteni a magyar nyelvet vagy sem?

Milyen kihívásokat és feladatokat rejt a többnyelvűség?

Látjátok, a magyar nyelv nagy rajongóiként mi itt vagyunk és próbálunk segíteni a sokféleség és a sokrétegűség megismerésében.

Hiszen egy káosszal teli, zavaros és bizonytalan világban egy biztos: a magyar nyelv még mindig a közös otthonunk. 

Széles-Horváth Anna