Amit az idei Pride miatt tanultam, az szomorú felismerés a barátságról

–

Azt hittem, a Pride-ról fogok írni. Arról, hogy milyen volt a hangulat, a zene, a rengeteg ember, a színek, a nevetés. Arról, hogy milyen érzés részt venni egy olyan eseményen, amelyről mindenkinek van véleménye, de amely a valóságban sokkal egyszerűbb annál, mint aminek kívülről látszik.

Nem vagyok homoszexuális. Amikor ezt elmondom, sokan rögtön megkérdezik: „Akkor minek mentél ki a Pride-ra?” A válaszom egyszerű:

mert vannak dolgok, amelyek mellett akkor is ki lehet állni, ha nem érintenek közvetlenül.

Nem kell nőnek lenni ahhoz, hogy érdekeljenek a nők jogai. Nem kell menekültnek lenni ahhoz, hogy együttérezzünk azokkal, akik elvesztették az otthonukat, és nem kell melegnek lenni ahhoz, hogy azt gondoljuk, minden ember megérdemli a tiszteletet.

Szóval kimentem. Nem akartam feltűnni, provokálni, politikai nyilatkozatot tenni, egyszerűen csak helyesnek éreztem.

Aztán történt valami, amire egyáltalán nem számítottam: este kaptam egy üzenetet egy régi ismerőstől. Valakitől, akit hosszú ideje a barátomnak tartottam. Megkérdezte, mit csinálok, én megírtam neki, hogy a Pride-on vagyok. Erre közölte, hogy szerinte az egész gusztustalan, majd néhány üzenettel később azt is, hogy engem is elítél azért, mert ott voltam.

Emlékszem, hogy először csak mosolyogtam rajta. Azt gondoltam, ugyan már, az emberek nem értenek egyet mindenben. Ez természetes, de aztán továbbment a beszélgetés, nem jó irányba. Majd feltettem neki egy kérdést: „Akkor, gondolom, a barátságunknak is vége?” Ő pedig azóta sem válaszolt.

És itt történt valami furcsa. Nem lettem dühös, nem kezdtem vitatkozni. Nem akartam meggyőzni, csak ott ültem, és arra gondoltam: „Tényleg ennyit számítok?” Nem az bántott, hogy nem értett egyet velem. Emberek vagyunk, nem klónok. Nem kell ugyanazt gondolnunk mindenről.

Az viszont igazán megérintett, hogy meg sem próbált megérteni.

Nem kérdezte meg, miért mentem, vagy hogy, mit gondolok. Nem kérdezte meg, mit éltem át ott, csak eldöntötte, hogy mit jelentek én attól a pillanattól kezdve.

Az a furcsa, hogy amikor valakiben csalódsz, ritkán egyetlen mondat miatt történik. Inkább olyan, mintha hirtelen összeállna egy kirakós. Olyan apró dolgok, amiket korábban figyelmen kívül hagytál, egyszer csak értelmet nyernek. Utólag már látom azokat a megjegyzéseket, amelyeket régen viccnek könyveltem el, a félmondatokat, amelyeket akkor nem akartam komolyan venni, vagy azokat a pillanatokat, amikor valójában már megmutatta, hogy milyen ember. Csak én nem akartam észrevenni, mert szerettem volna azt hinni, hogy a barátom. Talán azért ütött akkorát, mert nem egy idegen véleménye volt, hanem annak az embernek a reakciója, akiről azt hittem, hogy ismerem. Aki mellett ott voltam nehéz helyzetekben, akinek meghallgattam a problémáit, akivel nevettem és emlékeket gyűjtöttem. És aki végül egyetlen dolog alapján volt kész újradefiniálni, hogy ki vagyok és mit jelentek számára.  

Nem a Pride változtatott meg engem, és őt sem, csak megmutatta azt, ami addig rejtve maradt.

És bár ezt a felismerést nem kértem, talán szükségem volt rá, mert vannak csalódások, amelyek nem elvesznek tőlünk valamit, hanem megszabadítanak minket egy illúziótól.

És őszintén? Még most is fáj egy kicsit.

Ugyan nem így terveztem, végül mégis kaptam valamit ettől a Pride-hétvégétől. Nem egy politikai tanulságot, egy társadalmi üzenetet, hanem egy nagyon személyes felismerést: vannak emberek, akiket szeretünk, tisztelünk és fontosnak tartunk, és vannak emberek, akik ugyanezt viszonozzák. Ám a kettő nem mindig ugyanaz a személy.

WMN szerkesztőség