Szécsi Noémi: Messze vagyunk attól, hogy a biztonságos szülés emberi jog legyen

–

A klímaválság és az agyonpolarizált társadalmak erős kihívást jelentenek mindannyiunk számára, de az olvasás és a közös gondolkodás lehetőséget ad arra, hogy ne lássuk annyira sötéten a jövőt. A Könyves Magazin által megrendezett Futurotheca most szombaton (2015. 11. 15.) egyetlen napba sűrítve, négy szekcióban, számtalan nézőpontot mutat meg az érdeklődőknek a BMC-ben. A négy szekció: „Ezt senki nem mondta, Öko&Ego, Technológia, Üzlet/Ember”. Ahogy a szervezők is írták: 

„A Futurotheca – A jövő könyvtára olyan témákat, szerzőket és könyveket emel a fesztivál középpontjába, amelyek megismerésével olvasóként alakíthatjuk a jövőnket.”

Szécsi Noémi több mint tíz éve kutatja szenvedélyesen a nők történetét, 2015-ben jelent meg Géra Eleonórával együtt jegyzett művelődéstörténeti kötete, A budapesti úrinő magánélete (1860–1914). Szécsi azóta sem pihenteti a témát: a Lányok és asszonyok aranykönyve – Szépség, egészség, termékenység és szexualitás a 19–20. század fordulóján már a negyedik újranyomását is megérte a 2019-es első kiadás után. A Régen minden lánynak jutott férj – A nők neveltetése és szereplehetőségei a 19-20. század fordulóján című kötete pedig tavaly óta olvasható.

Szombaton az „Ezt senki nem mondta”-szekció egyik előadója lesz, ennek apropóján kérdeztük:

Both Gabi/WMN: Jelentős szépírói és gyerekirodalmi munkáid mellett, évtizedek óta kultúrtörténeti témákat is kutatsz: egyre átfogóbb képet kapunk a könyveidből a nőtörténetről, amelyekben mindig a legnagyobb tabukat vizsgálod meg a menstruációtól a szülésen és a magzatelhajtáson át a szűzkultuszban nevelkedett lányok szexuális életéig. Miért olyan fontos számodra, hogy ezek a kevésbé ismert adatok olvasmányos formában is megjelenjenek?

Szécsi Noémi: Nyilvánvalóan azért, hogy szélesebb olvasói réteget érjenek el és ezáltal a köztudatba is beivódjon a tudás a nők történetével kapcsolatban, amely a testük és társadalmi helyzetük sajátosságai miatt számos ponton eltér a férfiak által megírt történelemtől.

Magyarországon annak ellenére foglalkozik egyre több kutató a társadalmi nemek szempontjaival, hogy a gender szitokszóvá vált az elmúlt években. Amit én csinálok, az ennek a tudományos szempontnak az ismeretterjesztés szintjén való kiterjesztése.

B. G./WMN: Magyarországon jelenleg elképesztő állapotok uralkodnak a szülészeteken, ahogy az egészségügy egészében is. Gyakorlatilag intézményesült a szülészeti erőszak, annak ellenére, hogy a kormányzati kommunikáció folyamatosan azzal riogat bennünket, hogy „fogy a magyar”, és a nőket egyfajta szerepben szeretné csak látni, ez pedig az anyaság. A kutatásaid alapján milyen változásokat látsz az elmúlt két évszázadban a szülés/születés intézményeivel kapcsolatban?

Sz. N.: Amikor az ember megérkezik a budapesti reptérre és minden nyelven azt látja, hogy Magyarország „családbarát”, akkor szoktam mindig érezni egy kis rándulást, és elsősorban pont a szülészetek állapota miatt. Ez valóban a férfiszempontú népesedéspolitika eklatáns példája, hogy úgy buzdítják szülésre a nőket, hogy a terhesgondozás és szülés háttere számtalanszor szorongást keltő állapotokat mutat. Ami ma azért elkeserítő, mert az orvostudomány jelenlegi szintjén nem kellene szorongáskeltőnek lennie a helyzetnek.

Dr. Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő korában nem volt ultrahang, semmilyen módon nem detektálhatták a terhesség folyamatát, a nők rendszerint a saját otthonukban szültek, bába segítsége mellett. Orvos csak nagyon jómódú nők esetében volt odarendelve, kórházban pedig azok szültek, akiknek nem volt erre alkalmas szobájuk (cselédek, munkásnők). Vagy akkor hívták ki a doktort, ha a bába úgy látta, saját felelősségére már kockázatosnak ítéli a szülés kimenetelét (a 19. század végén bizonyos helyzetekben kötelesek voltak orvost hívni).

Az intézményi szülés a 20. század elején lett divatos, amikor az orvostudomány elérte azt a szintet, hogy egy külső intézményt biztonságosabbnak ítéltek a nők, mint a saját otthonukat.

A bábák lassacskán kiszorultak a szülésből, és a Rákosi-korszak be is tiltotta az otthonszülést, ugyanakkor szülőotthonok működtek kisebb településeken is egy kijáró orvossal, szülésznővel, pár ággyal. Ma léteznek drága magánintézmények, elsorvasztott állami szülészeti osztályok, ahol már alig születnek hétvégén gyerekek, mert a nők szülése az orvosok adott munkaidejéhez ütemeződik, de általában véve az a leginkább szembetűnő, hogy az anyagi és osztálykülönbségek ugyanolyan élesen kiütköznek, mint 100-150 évvel ezelőtt.

B. G./WMN: Ugyanakkor sajnos ma már a „fizetős” szülés sem garancia arra, hogy ne érje abúzus a nőket, pontosabban a családokat szülés közben. A szüléssel kapcsolatos gondolkodásunkat kellene valójában megváltoztatni ahhoz, hogy a gyakorlatban is átfogó változások történhessenek, de a tendenciák sajnos nem ezt mutatják.

Sz. N.: Mi 21. századi emberként a lét sok felkavaró rituáléját kizártuk az életünkből vagy sterilizáltuk, de maradt néhány. Mikor az élet és a halál közötti kapuban állunk, tehát, mondjuk, egy idős ember élettől való megválását kísérjük végig, vagy benne vagyunk a terhesség és a szülés folyamatában, akkor tényleg bármikor elveszíthetjük a biztos kapaszkodókat. Vannak, akik számára a medikalizált körülmények jelentik a biztonságot, másoknak ez elszemélyteleníti az élményt, tehát mondhatja valaki azt, hogy neki az egy ideális állapotként tűnik fel, hogy a saját hálószobájában egy általa jól ismert bábaasszony segítsége mellett világra hozhatta a csecsemőjét. Másvalakinek meg az megnyugtató, hogy látja a monitoron a magzat szívverését, és ütemezett császármetszéssel szül, hogy bizonyos orvosi kockázatokat elkerüljenek.

A választás lehetőségének biztosítása és az, hogy a biztonságos szülés emberi jog legyen – azt hiszem, ezek a feltételei annak, hogy ne rettegjenek a fiatal nők a szüléstől. Ettől elég messze vagyunk.

B. G./WMN: A te előadásod a Futurothecán a múltat járja körül, de talán a jövőbe is utat mutat. Mi lesz a középpontjában? 

Sz. N.: Arról szeretnék beszélni, hogy mennyiben változtak a testi és lelki terhek az anyasággal kapcsolatban. Kik segítenek a hordozásukban, mert azt mindenképpen leszögezhetjük, hogy a gyermekek létének biztosítása nem kizárólagosan az anyák feladata, még ha első pillantásra úgy is hat.

Kik álltak az anya mellett a 19. század végén, és bővült-e azok száma, akikkel a felelősségben osztozik a 21. századra? Milyen tekintetben lett nehezebb és milyen tekintetben könnyebb?

Hiszen például a koraszülöttek ma már életben maradnak, a babát nem viszi el a himlőjárvány, de mégis vannak dolgok, amelyek miatt a mai anyák aggódhatnak. Mindenképpen ide kell sorolnom a – növekvő számú vagy növekvő számban diagnosztizált? – neurodivergens gyerekek nevelését és oktatásba való integrálását, ami az egyik nagy 21. századi probléma.

B. G./WMN: A magyar oktatás sajnos pont olyan, ha nem rosszabb állapotban van, mint az egészségügy vagy a szülészet. A jövőbeli kutatásaidban is helyet kap majd esetleg ez a fontos kérdés? 

Sz. N.: Azt hiszem, ezzel értünk vissza az interjú kiindulópontjára: családbarát politika és gyermekvédelem csak akkor (lett volna) lehetséges, ha mértektelenül borítunk pénzt a fenti két ágazatba.

Mert ezek jelentik a jövő zálogát, akárhogy nézzük a dolgot.

A múlt rejt érdekes és sikeres kezdeményezéseket ezzel kapcsolatban, meg persze súlyos kisiklásokat is: ezért fontos ismerni és kutatni a régi történeteket.

Both Gabi