Pléh Csaba: Nem hiszek abban, hogy az internet hatására elbutulunk

–

Takács Dalma/WMN: Ez az interjú is a világ egyik legnehezebb nyelvén készül. De mi indokolja azt, hogy egy nyelv összetettebb legyen, mint a többi?

Pléh Csaba: A tudomány jelenlegi állása szerint ez nem biztos, hogy igaz. Idestova 150 éve vitatkoznak a nyelvészek, hogy valóban vannak-e könnyű és nehéz, vagy egyszerű és bonyolult nyelvek.

T. D./WMN: Ez kérdés?

P. Cs.: Igen, erről sok vita folyik. Az antirasszista attitűd gondolatmenetének vonalán a XIX. század közepétől kialakult egy olyan felfogás, mely szerint valójában egy nyelv sem nehezebb, mint a másik. Az élet első négy-öt évében, a nyelvre legérzékenyebb korszakban, a gyerekek minden nyelvet könnyedén elsajátítanak és elhelyeznek a fejükben. Ezt ma már egy kicsit összetettebben látjuk. Hogyha megnézzük, hogy azonos tartalmú szöveg, például a Biblia hogyan néz ki magyarul, angolul, franciául, spanyolul, különböző észak-amerikai meg dél-amerikai indián nyelveken, kiderül, hogy míg a magyarban sokkal hosszabbak a szavak, addig az angolban meg a mondattan a bonyolultabb.

A magyar nagyon sok nyelvtani szerepviszonyt tömörít egy-egy szóba – nézze meg például azt a szót, hogy barátságaimban. Adott egy szótő, és arra jönnek rá ragok, jelek, képzők, amiket mind értelmeznie kell a beszélőnek. Ezzel szemben az angolban ez három szó: in my friendships.

Na most, kiderült, hogy azoknak a nyelveknek, amelyekben nagyon sok a hosszú szó, jóval kevesebb beszélőjük van. A magyar például ezekben a számításokban közepes beszélőszámú nyelvnek számít – nem olyan kicsi, mint elsőre gondolnánk.

T. D./WMN: De ez összefügg az ország méretével is, nem?

P. Cs.: Részben igen, de itt most a beszélők számáról van szó. Az angol nyelv beszélői nemcsak az Egyesült Királyságban, az Egyesült Államokban meg Ausztráliában vannak, hanem nagyon sok területen. És hogyha megnézzük, mondjuk, az Egyesült Államokat, a beszélők körülbelül ötöde második nyelvként, az érzékeny periódus elmúltával, felnőttként tanulta meg az angolt. Úgy tűnik, hogy azokban a nyelvközösségekben van a legtöbb bevándorló, amelyeknek az alaktana viszonylag egyszerű.

Tehát visszakapcsolva az eredeti kérdésére, azt látjuk, hogy a kora gyerekkorban minden nyelv azonos szinten bonyolult.

Nekünk, felnőtteknek azonban valóban vannak könnyű és nehéz nyelvek, és nagyobb kihívást jelent azok megtanulása, ahol összetettebb az alaktani szerkezet. Ezt megfigyelhetjük például a Magyarországon élő kínaiaknál is, akik lerövidítik a szavakat – nem azt kérdezik, hogy „kérsz kenyeret”?, hanem azt, hogy „kér kenyér?”. Az egyszerű alaktannal működő nyelvek sokkal könnyebben váltak birodalmi nyelvekké, és sokkal több beszélőjük is van.

T. D./WMN: És vajon a tyúk vagy a tojás volt előbb?

P. Cs.: Ez egy jogos kérdés, hiszen a birodalmak kialakulása során egyszerűsödtek a nyelvek, és ahogy a latin, úgy az angol alaktana is egyre szikárabbá vált. Hangsúlyozom: nem szegényesebbé, csak szikárabbá.

Hiszen egyre többen beszélik, egyre többen sajátították el, így adta magát, hogy egyre könnyebbé váljon a nyelv.

Az egyszerűsítés akkor kezdett el lassulni, amikor általánossá vált az írásbeliség. Visszatérve a könnyű vagy nehéz dilemmára, azt látjuk, hogy azokban a nyelvekben, ahol nem bonyolult az alaktan, ott bonyolult a mondattan.

Tehát a különbségek kifejezésének eszköztára körülbelül egyetemes a nyelvek között.

T. D./WMN: És mit mond el egy adott népről az, hogy milyen a nyelve?

P. Cs.: Ez is vita tárgyát képezi, de én nem erősítem azt a tábort, amelynek tagjai hisznek ebben. A különböző nyelvek megértéséhez eltérő nyelvfeldolgozási eljárások mennek végbe az agyban – ezt vizsgáltuk itt a CEU-n is Gergely György kollégámmal úgy 40 évvel ezelőtt.

De itt igazán apró eltérésekről van szó, olyanokról, melyeket a hétköznapi ember alapvetően nem vesz észre. Mi, pszichológusok munkaemlékezetnek nevezzük azt a nagyon rövid, másodperces időlejáratú folyamatot, melynek segítségével az emlékezeti tárban össze kell kapcsolnunk a szavakat, hogy megértsük a jelentésüket. És a magyarban rövidebb nyelvi sávban működnek az emlékezeti folyamatok, mint az angolban a mondattan és a szóalaktan eltérései miatt.

Ha azt mondom, hogy „The girl kisses the boy” vagy azt, hogy „The girl was kissed by the boy”, akkor voltaképpen a mondat végére dől el, hogy ki adta a puszit a másiknak, míg a magyarban ha csak annyi hangzik el, hogy „A lány megcsókolta”, már tudjuk, hogy itt a lány a cselekvő – tehát nem kell emlékezni rá, hogy pontosan ki és kit, mert ezt a tartalmat magába sűríti a mondat. 

A nyelvi feldolgozás szempontjából az „emlékezés” kérdése egy másodpercen belüli gyors integrációs folyamatot jelent. Olyasmi ez, mint a számítógép vagy az okostelefon emlékezete – és a kérdés szempontjából nem releváns, csak nyelvészként érdekes.

Hozzáteszem:

vannak olyan nyelvészek – én nem tartozom közéjük –, akik azt mondják, hogy ezeken a feldolgozási eltéréseken túl a nyelvek különbségei világképi különbségeket is hordoznak. De ez az elmélet többször megdőlt már.

Hadd mondjak egy szélsőséges példát.

Az élő indoeurópai nyelvek jó részében megkülönböztetjük egymástól az élő és élettelen kategóriáját szótárilag. Míg a magyarban a bőr szó egyaránt utal élő és élettelen kategóriára is – tehát például bőrtáska, vagy a lány bőre –, addig az angolban külön szó van a kettőre: skin és leather. És ez így van a hússal is: míg mi húsnak nevezzük azt is, ami a testünkben van, és azt is, amit megeszünk, az angol flesht és meatet használ. Nos, elsőre azt gondolhatnánk ez alapján, hogy a magyar ember számára az élő–élettelen közti különbség nem fontos, azonban ez nem igaz. Számos vizsgálatban kimutattuk, hogy az élő–élettelen mint gondolkodási kategória ugyanúgy megvan azokban a nyelvekben, amelyek ezt nyelvtani kategóriává teszik, és azokban is, amik nem. A kutatások alapján egy egyéves gyerek már figyel a ragokra, meg tudja különböztetni, mi a cselekvő – tehát élő –, és a passzív, tehát élettelen.

T. D./WMN: Vannak olyan népcsoportok is, amelyeknek a nyelvéből az derül ki, hogy az időt vagy a teret máshogy érzékelik. Hogy úgy képzelik, a jövő mögöttünk van, a múlt előttünk. Laikusként erről azt gondolnám, hogy mégiscsak nagy különbség van aközött, ahogy a világot látjuk.

P. Cs.: Igen, de ez nemcsak a nyelv miatt van így, hanem sok dolog kölcsönhatása. Mondok egy magyar kutatási példát. Ivády Rozáliával és Felhősi Gabriellával végeztünk nagyon sok kutatást a téri tájékozódás és a nyelv kapcsolatáról. Van egy híres elmélet, ami egy Levinson nevű holland kutatóhoz kapcsolódik. Ő azt mondta, hogy a különböző nyelvek eltérő térorientációt használnak. Vannak olyan nyelvek, amelyek égtájak szerint tájékozódnak: például Mexikóban, a Yucatán-félszigeten a celtál nyelv ilyen.

T. D./WMN: Mármint nem azt mondják, hogy előttem van a laptop, hanem azt, hogy tőlem északra van a laptop?

P. Cs.: Igen, de nem ezt az elvont szót használja, hogy észak. A celtálok egy nagy hegy alatti síkságban élnek, és a hegy északon zárja le a völgyet. Náluk az előre úgy hangzik, hogy „hegy felőli”, a délre pedig úgy, hogy „heggyel szembeni”. A kelet pedig az ő nyelvükben „jobbkezi”.

Ezzel szemben a magyarban egocentrikus orientációt használunk, tehát magunkhoz viszonyítunk, és azt mondjuk: előttem, mögöttem, hátam mögött és így tovább.

Mondok egy roppant egyszerű vizsgálatot. Képzelje el, hogy ideteszek maga elé két ceruzát. Az egyik ceruza balra néz, a másik ceruza jobbra, utána becsukja a szemét, átültetjük az asztal túloldalára, és megkérjük, hogy állítsa be ugyanúgy a ceruzákat, ahogy voltak. Ha az asztal túloldaláról állítja be, akkor a ceruzákat állíthatja a szoba falához képest, és saját magához képest, ugye? Na, a kutatások alapján a celtál beszélők a szoba falához képest állítják, a hollandok viszont saját magukhoz viszonyítva.

Minek köszönhető ez? A témában nagyon sok vizsgálatot végeztünk magyar kisgyerekektől kezdve egyetemistákig, és azt találtuk, hogy a nyelvi tényezők, a környezeti tényezők és a fejlődési folyamatok egyformán befolyásolnak bennünket.

A magyar gyerekek 3-5 éves koruk körül magukhoz képest állítják be ezeket a ceruzákat, 5-6 éves kortól kezdve viszont már a szoba falához viszonyítanak.

Olyan, mintha kezdetben a nyelv lenne döntő, amely itt énközpontú, később viszont az, hogy tagolt környezetben élünk, ahol nagyon fontos, hogy merre van az ablak, merre az ajtó. Emellett azt is kimutattuk, hogy azok a gyerekek, akik aktívan sportolnak, sokkal inkább a saját testükhöz viszonyítva gondolkodnak.

Egy szó, mint száz: a nyelv fontos tényező, de önmagában nem ad magyarázatot a gondolkodási stílusra. Azt a kultúra tárgyi környezete és az iskolázás is befolyásolja.

T. D./WMN: Milyen példa van még arra, hogy különböző nemzetek ennyire más módon kommunikáljanak ugyanarról a dologról?

P. Cs.: Vannak olyan nyelvek, amelyek nem ismerik a kromatikus színelnevezéseket – tehát az alapszínek nevét. A dani nyelvben – ez egy guineai újnyelv – csak két színelnevezés van, ami annyit tesz: sötét és világos. Olyan, mintha ők fekete-fehér filmet néznének. De vajon tényleg így van? Egy vizsgálat során 4-5 éves dani gyerekeknek tanítottak színneveket, és noha ezek értelmetlenek voltak számukra, mert az ő nyelvükben nem léteznek, az bebizonyosodott, hogy a színlátásuk szerveződése hasonló a mienkhez. Azokra az árnyalatokra tanultak könnyebben neveket, amelyek nekünk is jellegzetesek – például a pirosra. Tehát: bár nem része a nyelvüknek a színkifejezés, attól még ők is ugyanúgy látják az árnyalatokat, mint mi.

És hogy mi az oka annak, hogy nincsenek szavaik a színekre? Roppant egyszerű: hogy nem találták még fel a szövés-fonást.

Úgy tűnik, hogy az emberi kultúrák fejlődése során a szövés és fonás terjesztette el a színkifejezéseket. Ugyanis, ahol nem végezték ezt a tevékenységet, ott nem nagyon volt szükség színkifejezésekre.

T. D./WMN: De hát egy csomó minden más van, ami indokolhatná, nem? Például a gyümölcsök színe, ami mutatja, elég érett-e a termés, ehető-e már.

P. Cs.: A felvetés jó, de nem, nincs így. A majomrokonainkat tekintve igaz az, hogy azok az állatok, amik jobban látnak színeket, sokkal több gyümölcsöt esznek, mint színvak társaik. Aki nem tudja megkülönböztetni az érett gyümölcsöt a levelektől, annak sokkal nagyobb emésztőrendszerre van szüksége, hogy a levelekből hasznos anyagokat nyerjen ki. Tehát úgy tűnik, hogy az emberré válás során a majmok, főemlősök vonalán a színlátás egyre jobban kifejlődött. És nem csak nekünk lett nagyon jó a színlátásunk, bizonyos rovaroknak és bizonyos madaraknak szintén megadatott ez a képesség, hiszen a táplálékszerzésben náluk is fontos jelentősége van.

Viszont attól még, hogy a gyümölcsök színét érzékelik, nem kell beszélniük róla! Azért kapcsolódik a színelnevezés a szövés-fonáshoz, mert ott van egy tervezési folyamat, amiben meg kellett nevezni színeket, ki kellett választani a lógó madzagok közül azt, amelyiket használni akartuk. Így pedig egy sokkal reflektívebb tevékenység tárgyává válik a szín.

Hozzáteszem: itt is vannak azért nagy kulturális eltérések, valamint nemek közti eltérések, főleg, ha egymáshoz relatíve hasonló színeket rakunk egymás mellé.

T. D./WMN: Úgy érti, igaz az a legenda, hogy míg a nők korallt, lazacszínt, burgundit is látnak, a férfiaknál csak kék, zöld, piros alapszínek vannak?

P. Cs.: Így van. Ez többé-kevésbé igaz. 

T. D./WMN: Visszatérve a különböző népcsoportokhoz: ha a színekről máshogy kommunikálunk, mert más kulturális hatások értek bennünket, felmerül a kérdés bennem, hogy igaz-e ez más dolgokra is. Például az ízekre.

P. Cs.: Igen, az ízérzékelés is idetartozik. Az ízérzékelés egy nagyon furcsa dolog, hiszen nagyon alapvetően befolyásolja a táplálkozásunkat.

Sokat vitatkozunk azon, hogy ha valaki kávészakember vagy borász, ő csak jobban tud beszélni róla, vagy tényleg más ízeket is érez. Én abba a táborba tartozom, amelynek tagjai szerint tényleg más ízeket érez.

Egyszerűen azért, mert sokkal többször kellett a szakmája révén szembeállítani nagyon hasonlókat, így a megkülönböztetés finomsága a tapasztalás hatására megnő.

És ugyanakkor a nyelvünk szegényes. Gondolja csak végig: ha elmegy egy borkóstolóra, a borász hasonlatokban beszél. Azt mondja, hogy a bor gyümölcsszerű – hiszen nincsenek kifejezéseink, amelyek közvetlenül azokra a különbségekre utalnának, mint ahogy a színek világában megkülönböztetjük a lilát és a bordót. 

T. D./WMN: A történelmünk mennyire befolyásolja azt, amilyen szavaink, kifejezéseink kialakulnak?

P. Cs.: Biztos, hogy például az írásbeliség elterjedése, az írás-olvasás kultúrája nagymértékben befolyásolja a hallott nyelv feldolgozását is.

Tehát sokkal elemzőbben értjük meg a dolgokat annak következtében, hogy leírjuk azokat. Kíváncsi vagyok, hogyan fog megváltozni mind a beszéd, mind pedig a nyelvfeldolgozás annak hatására, hogy a mai fiatalok újfajta olvasási szokásokat hoztak be.

Én nem gondolnám, hogy kevesebbet olvasnak, egyszerűen csak máshogy olvasnak. A könyvek helyett a képernyős felületek vannak előtérben, az olvasás célja pedig elsősorban gyakorlati. Nem mélyednek el egy-egy szövegben, sokkal inkább csak a kulcsszavakat keresik.

Érdekes lesz megnézni, hogy 10-15 év múlva ez a hangzó nyelv feldolgozását is befolyásolja-e, és vezet-e majd nyelvtani leegyszerűsítésekhez. Nem tudom a választ, de lehet, hogy így lesz. 

T. D./WMN: Ha egy Z, esetleg alfa generációssal beszélgetek, azt veszem észre, hogy rengeteg angol kifejezést használnak a magyar szavak helyett. A pesszimistábbak azt mondják, a nyelvünk erodálódik, sokak szerint szimplán csak változik. Ön szerint milyen hatással lesz a nyelvre az angol ilyen szintű beszivárgása?

P. Cs.: Amit egyelőre látok, az az, hogy egyre kevesebb hosszú szót használunk. Szerintem 10-15 éven belül nagyon sok összehasonlító vizsgálat készül majd – és ez egy izgalmas dolog lesz. A magyar úgynevezett agglutináló, azaz ragasztó nyelv, ahol a ragok jó része úgy keletkezett, hogy eredetileg önálló tartalommal bíró szavak rövidültek le és kerültek a szótő végére. Ami ma a szó végén -ba/-be, az valaha „béle” és „bele” volt.

Ugye a Tihanyi alapítólevélben még tetten érhetjük ezt: Feheruuaru rea meneh hodu utu rea – azaz a Fehérvárra menő útra. Ugye? Ott még hat külön szó volt, ami most már csak három.

Ez a fajta rövidülés és tömörülés most is zajlik, a nyelvünk továbbra is alakul. Lehet, hogy hasonló folyamatok az elkövetkező 50-60 évben is végbemennek majd.

T. D./WMN: És kell attól félni, hogy ez az újfajta olvasási és nyelvhasználati metodika a gondolkodási struktúráinkat is leegyszerűsíti? Hogy hatására nem edződik majd az agyunk? 

P. Cs.: Én nem hiszek abban, hogy az internet hatására elbutulunk. Inkább a szövegszerkesztés lesz az, ami majd leegyszerűsödik. És ennek vannak pozitív oldalai is. Nézze csak meg az olyan internetes műfajokat, mint a TED-talk. Amikor az eredetileg 45–80 perces előadásokat lerövidítették maximum 20 percre, kiderült, hogy ugyanaz elmondható tömörebben és rövidebben is.

Most ugyanígy el tudunk mondani egymásnak mindent plakát- és poszterszerűen is.

Szerintem nem a gondolkodás elemi szerveződései egyszerűsödnek le, hanem az, ahogy egymás számára megjelenítjük a mondanivalónkat.

Az internetes kultúra következtében sokkal nagyobb szerepe lesz a hatásosabb szónoki megformálásnak. Nem a mondatok szintjén fog változni a nyelv, hanem inkább abban a tekintetben, hogy mennyire emeljük ki a lényeget és mennyire tudjuk strukturálni beszélt és írott szövegekben azt, amit mondani akarunk a többiek számára. Szerintem ettől csak hatékonyabbak leszünk.

Fotók: Chripkó Lili / WMN

Takács Dalma