A magyar nyelvet nem kell megmenteni, köszöni szépen, jól van – Nádasdy Ádám új könyvéről

–

Évtizedek óta lelkesen követem Nádasdy Ádám nyelvészeti írásait és előadásait. Amikor még nem létezett internet, kifejezetten miatta vásároltam különböző napilapokat. (Bizony, volt olyan idő, amikor hármat vagy akár négyet is vehettem volna, de finnyás voltam, és csak egyet, hétvégén olykor kettőt szereztem be.) Hetilapokat és irodalmi folyóiratokat is sűrűn olvastam akkoriban.

Felszabadító hatással volt rám minden, amit Nádasdy írt és gondolt a nyelvészet kapcsán. A komoly tanulmányokba beszúrt szellemes példamondataitól pedig mindig hangosan felröhögtem. Most sem történt ez másképp.

A Szmoking és bermuda – Nyelvészeti írások című könyvének anyaga az elmúlt harmincnégy évben megjelent értekezéseiből válogat.

A rendszerváltás után felpezsdült a kulturális élet, kiszabadulhatott a szellem a palackból, mindenki azt írt, amit akart. Nem kellett többé félni a retorzióktól. A nyelvvel sem volt miért óvatoskodni többé. Nádasdyra soha nem volt jellemző egyébként az óvatoskodás, minden korszakában önazonos volt, de nemigen léteztek korábban olyan független fórumok, ahol szabadon lehetett volna beszélni, kivéve persze a Beszélőt, ami a nyolcvanas évek elejétől szamizdatként jelent meg.

Nádasdy elméleti tudása megkérdőjelezhetetlen: volt gyerekszobája, von Haus aus, a szó átvitt és valós értelmében is. Családja kétnyelvű volt, a németet és a magyart ugyanúgy használták a hétköznapokban. A Hordtam az irhámat című könyvéről is ÍRTAM még tavaly, ebben bővebben is szó esik erről az időszakról.

A nyelv elviselhetetlen könnyűsége

Alapvetően olvasószerkesztőként dolgozom a WMN-nél, az a munkám, hogy a megjelent írásokban lehetőség szerint minél kevesebb helyesírási hiba legyen, figyeljek arra, hogy a mondatok mindenki számára érthetően közvetítsék az adott tartalmat, és az írásjelek is oda kerüljenek, ahol a szabályok szerint lenniük kell.

Szóval valamiképpen én is a nyelvvel foglalkozom, persze még csak hobbinyelvésznek sem merném nevezni magamat Nádasdy Ádámhoz képest, de tényleg érdekel a nyelv. Órákra belefeledkezem az etimológiai szótárba, a Magyar szókincstár az egyik legtöbbet forgatott kézikönyvem, beleborzongok egy-egy verssorba, lenyűgöz a gyereknyelv, és akkor is kiszúrom a sajtóhibákat, ha nincs dolgom a szöveggel.

Nyilván minél többet tudok róla, annál inkább látom, mennyire csekély ez az ismeret.

A szabályok arra vannak, hogy irányt mutassanak, ne pedig korlátozzák a nyelvhasználót

Amióta létezik internet, pláne kommentszekció, azóta egészen nyilvánvalóvá vált mindannyiunk számára, hogy mennyire intoleráns társadalomban élünk. Ez nemcsak a közéleti kérdésekkel kapcsolatban látható, hanem a nyelviekben is.

„[…] érdemes elgondolkodni, miért a nyelvhasználat maradt az utolsó virágzó területe az egymás sakkban tartásának és bírálgatásának, a »gutaütést tudok kapni, ha valaki…« viselkedésnek. Talán azért, mert tulajdonképpen nincs tétje, sem az egyén egészségét, sem a nemzet sorsát, sem a család jövőjét nem befolyásolja. Azért fontos, mert szimbolikus, és azért szimbolikus, mert súlytalan: olyan, mint hogy ki melyik focicsapatnak drukkol […]” – írja már a könyv elején a szerző.

A „nyelvtannácik” azonnal rárepülnek egy-egy vitás szóra, írásjelre, kifejezésre, mondatszerkezetre, és – többnyire valós tudás nélkül – sommás ítéletet fogalmaznak meg azzal szemben, aki leírta vagy kimondta azt, amit. Vitázni pedig mindenen lehet. A nyelven aztán kiváltképp. 

„A nyelv ösztönös tevékenység, nem függ sem a műveltségtől, sem az intelligenciától. Árpád apánk ugyanolyan jól tudott magyarul, mint mi, pedig sose hallott alanyról és állítmányról, és nyilvánvalóan analfabéta volt – írja Nádasdy a 163. oldalon, majd hozzáteszi: Nem a Tudományos Akadémia mondja meg a nyelvközösségnek, hogy milyen a magyar nyelv, hanem fordítva. A nyelvtan egyenlő magával a nyelvvel. A nyelvtan nem úgy jön létre, hogy valakik kitalálják a szabályokat, s a nyelvtanhoz próbálják idomítani. Úgy kell a nyelvtan szabályait kifürkészni, mint a természet törvényeit.”

Nádasdy Ádám pedig nem kevesebbet állít ebben a lenyűgöző munkában (legalábbis az én olvasatomban), mint azt, hogy mindenki úgy beszél és úgy ír, ahogy az neki jó. A lényeg az, hogy az információ, amit közölni akar, világossá váljon annak, akit megcéloz vele.

„A nyelvtudományban a helyességnek egyetlen definíciója van: ha megvalósul a közlés, a kommunikáció” 

– summázza az 55. oldalon

A szabályokra nincsenek értelmes válaszok

Viszonylag sokat böngészem az e-nyelv felületét, mert ott élő nyelvészek adnak válaszokat valós kérdésekre. Onnan tudom, hogy én is kérdeztem már, és válaszokat is kaptam. Feltűnően sokszor olvasható ezekben a válaszokban, hogy azért használunk így vagy úgy különböző nyelvi formákat, mert ez a szokás.

Igen, szokás, hogy a fitnesz szót így írjuk helyesen, míg a wellness ebben a formában terjedt el. Slussz-passz! Szóval ha leírom a fitnesz mintájára, hogy „velnesz”, akkor e pillanatban bunkónak számítok. Pedig én csak némi analógiát keresnék az átírás szabályaira, de hiába… logikát pedig sosem találtam benne: „[…] Az iskolai oktatásban, nagyon helyesen, a gyerekeknek a logikus gondolkozást igyekeznek megtanítani. Csak ennek nem a nyelvtanórán kellene történnie, mert nyelv és logika két örökké civódó istennő […]” – olvasható a kötet 157. oldalán, és ez számomra is nagyon megnyugtató gondolat.

A szokás nem más, mint illem. A nyelv is egyfajta illem. Erre utal Nádasdy könyvének címe is. Ha valaki bermudában megy egy estélyre, nem pedig szmokingban, azt lehet, hogy kinézik onnan. Pedig ugyanúgy ruhában van, nem okoz botrányt, hisz nem meztelenül jelent meg, de nem az alkalomhoz illően öltözött föl, ezt pedig nehezen tolerálja a többség.

„A nyelv művelése, ápolása nagyon fontos feladat. Ehhez türelemre, sok megfigyelésre és még több tanulásra van szükség. Ebben kell a nyelvésznek, nyelvművelőnek segítenie.

És igen, helye van az illemtannak, ahogyan a jó illemtanár is megtanítja: hova kell szmokingban és hova kell bermudában menni, és hogy a kettő nem ötvözendő. De rossz illemtanár az, aki mindig mindenhova a szmokingot ajánlja” – írja a szerző.

Mi van akkor, ha valaki süksüköl, vagy azt kérdezi, nem-e lehetne, esetleg azt a kifejezést használja, hogy kelletett. Netán entellektüel társaságban azt mondja, hogy médiák, a médiumok helyett? Nos, Nádasdy Ádám roppant megengedő és meggyőző, szerinte az épp elég egy nyelvhasználótól, ha megérti a másik, mit szeretne mondani neki. Márpedig ezeket a szavakat mindenki érti, aki beszél magyarul.

„Nem szabad hibásnak nevezni azt, ami neki természetes, saját kulturális közegében öröklött viselkedésmintái közé tartozik. Így beszél az édesanyja, attól tanulta. Ha kitartanék amellett, hogy hibásan ragozza az igéket, oda lyukadnék ki, hogy nem tud rendesen magyarul. Hogy rosszul beszéli az anyanyelvét. Ez pedig olyan abszurdum, mintha azt mondanám, hogy a hal rosszul lélegzik, mert nem jön föl levegőért” – írja a 21. oldalon egy villamoson hallott párbeszéd nyomán.

A nyelv nem szorul védelemre

Egy időben elképesztő, vérre menő viták zajlottak arról, hogy „márpedig meg kell védeni a mi édes anyanyelvünket”. Na de mitől is kellene megvédeni egy állandóan változó, lélegző, élő nyelvet, amit jelenleg nagyjából 12-13 millió ember beszél a világon? Azok a nyelvek vannak veszélyben, amelyeket kevesebb mint egymillió ember használ, de szerencsére mi ettől még nagyon messze vagyunk.

Ezek a viták sokkal inkább az eléggé félreértelmezett nemzeti identitásról szóltak, mintsem a nyelv iránti valódi aggodalomról. Nádasdy hosszan, nagy türelemmel és érvényes érvekkel állt bele annak idején ebbe a csetepatéba.

„Senkinek nincs joga kisajátítani a magyar nyelv szellemét – írja Nádasdy, később pedig kijelenti, hogy:

A nyelvromlás azért érdekes fogalom, mert a nyelvészet nem tud róla.

A nyelv rettenetes fontos, mégsem a nyelvet kell művelni, hanem az emberek fejét: a nyelvről való gondolkodást, a nyelvhasználatot. […] A nyelvművelés ne fegyelmezés legyen, ne gúnyos kiszerkesztés és kirekesztés legyen, hanem tanítás” – javasolja Nádasdy Ádám, aki ma is úgy tekint magára mint tanárra, noha már nem ad órákat, de a fél életét a katedrán töltötte. Ebben a rendkívül szórakoztató, ugyanakkor tudományosan megalapozott könyvben pedig átadja mindannyiunknak tudása legjavát.

Hosszú, boldog és meghitt kapcsolatba kerültem Nádasdy Ádám dög nehéz, de gyönyörű könyvével

Nagyon szeretem a borítón Saul Steinberg grafikáját: olyan, mintha maga Nádasdy Ádám állna a katedrán, és magyarázná el még egyszer a D betű jelentőségét.

Ez a fajsúlyos kötet egyfajta összegzése Nádasdy Ádám nyelvészeti munkáinak. Bár nagyon sok írást korábban is olvastam már a megjelenésük idején, de most így egybefűzve, még nyilvánvalóbb, mennyire mérvadó ez az életmű.

A kötetben természetesen sok az ismétlés, hisz legtöbbször ugyanazokat a kérdéseket tette föl magának a szerző, mégis ezerféle válasza született rájuk, és az is fontos, amit az előszóban írt: „az igazságokat sokszor kell ismételgetni”.

Nádasdy Ádám könyvét pedig nagyon sok embernek el kell olvasnia, nem azért, mert „nyelvében él a nemzet”, hanem azért, mert kitüntetett időt jelent: még egy nagyon fárasztó nap végén is a szellem szabadságát és a nyelv csodálatos rétegzettségének megismerését adja a hálás olvasónak.

Both Gabi