„Angolul” unalmas, „magyarul” érzelmes vagyok – Más ember leszel egy másik kultúrában? Szerintem igen!

–

Amikor Amerikába költöztem, a kultúrsokk részeként hamar fejbe vágott valami: a humorom szinte elpárolgott amerikai közegben. A pár héttel korábbi vicces önmagamat keresve sem találtam; mintha a határnál leraktam, és belebújtam volna egy esetlenné tévő varázsköpenybe. Az addig jól működő öniróniám nemhogy nem jött át, de viccelődő próbálkozásaim balul sültek el.

Innen indult egy éveken át elhúzódó frusztrációm: az, hogy angolul unalmas vagyok. Ezzel egészen addig zaklattam a férjemet, amíg elküldött egy nyilvános beszédet gyakorló tanfolyamra, ami tüneti kezelésként működött ugyan, de a problémámra a feloldást csak évekkel később találtam meg.

A kultúrsokk persze ezzel még nem ért véget. Az első washingtoni munkahelyemen szembetűnő volt, hogy mindenki mindig fantasztikusan érezte magát; ebben a közegben én az általában pozitív, de kissé melankóliára hajló személyiségemmel olyannak hatottam, mint akiből dől a panasz. Eleinte azt is elkerekedő szemmel figyeltem, milyen elánnal fejezik ki az amerikaiak a pozitív érzéseiket: a lányok visongva örülnek egymásnak, egy-egy munkahelyi siker kapcsán hatalmas az ováció, és egyáltalán sokkal erőteljesebb az öröm kifejezése és a lelkesedés kimutatása.

Amikor évekkel később én is hatalmas üdvrivalgással örültem meg egy ismerősömnek, az eset szemtanúja, a legjobb barátnőm „hú, de amerikai lettél” kijelentése világított rá arra, hogy metamorfózisom sarkalatos pontjához értem: hozzácsiszolódásom az amerikai kultúrához megkezdődött. A folyamatnak persze nagyon sok és egyre mélyebbre nyúló aspektusai zajlottak le idővel, és ezek formálták az értékrendszeremet és hozzáállásomat a szabálykövetéstől kezdve az iskolai oktatással kapcsolatos elvárásaimig nagyon sok mindenhez.

Két kultúra közt

Beszélgetésünkkor Rita elmondta, hogy

a szakirodalom azt tekinti kétkultúrájúnak, aki két kultúrában vesz részt, ismeri és sajátjának tekinti az érintett kultúrák által megkívánt viselkedésmódokat és értékeket, továbbá képes saját viselkedésének bizonyos elemeit az aktuális kultúra elvárásaihoz igazítani.

A lányom két kultúrába csöppent bele, ahogy megszületett. Nyolcévesen biztonsággal mozog mindkettőben, de érezhetően az angol nyelv a domináns számára, és az amerikai kultúra a referenciaközege. Az iskolájában az amerikai társadalomra jellemző alacsony hatalmi távolság a gyerekek és a pedagógusok viszonyát is meghatározza, így olyan természetességgel ad pacsit az igazgatójának vagy küld neki e-mailt, mintha a barátja lenne. Hasonló hozzáállással áll a felnőttekhez itthon is, aminek láttán saját kulturális hagyatékommal és a nyolcvanas években szocializált énemmel azért néha automatikusan elönt az aggodalom, hogy tiszteletlennek tűnhet. 

 

„Egy kétkultúrájú személy nem két egykultúrájú ember egy testben”

Bár a kétnyelvűség és a kétkultúrájúság között több ponton is találhatunk párhuzamot, a kettő között van egy nagyon fontos különbség: míg egy kétnyelvűnek sikerül beszéd közben az egyik nyelvét „kizárnia”, addig egy kétkultúrájú személy viselkedésének bizonyos elemei nem alkalmazkodnak a környezethez. Leegyszerűsítve: a kultúrát nem lehet olyan mértékben ki- és bekapcsolni, mint a nyelvet. A kulturális kötődésnek a rugalmas, alkalmazkodóképes elemei mellett létezik egy statikus része is, egy olyan „speciális ötvözet”, amelyben a két kultúra elemei összeforrtak, ezért nem különíthetők el egymástól. Idetartoznak többek között az üdvözlési szokások, a mimika, a testbeszéd.

Ezzel magyarázható az a mosolyt fakasztó jelenet, amikor Rita hároméves lánya sorra kezet fogott valamennyi fodrásznővel egy balatoni szalonban. A Svájcban élő kislány az ottani szokások szerint cselekedett: kézfogással köszöntött mindenkit a német etikett szerint. A szülők a fontos udvariassági formulák és varázsszavak, a „köszönöm” és a „kérem” után ezt tanítják meg leghamarabb a gyerekeknek, ezért már a bölcsődékben is így köszöntik egymást a gyerekek és az óvónők.

Egy másik alkalommal egy közeli családi barátnak nyújtott kezet a kislány, aki a „Miért vagy ilyen hivatalos velem, Anna? Nem emlékszel rám?” kérdéssel reagált. A kislány meg is magyarázta a svájci szokást: „Nagyon jól emlékszem Ica nénire, csak köszönni akartam.”

A helyzet báját az is adta, hogy a kislány tökéletesen és akcentus nélkül beszélt magyarul, így a környezet a magyar viselkedési formát várta el tőle. Az üdvözlés pedig egyébként is sikamlós terület: én eleinte szimplán meglapogattam a köszöntésként engem megölelő amerikaiak hátát, és nem egyszer az automatikussá vált magyar üdvözlés, a puszival kombinált köszönésem miatt összekoccant a fejem az ismerősökkel.

De mit mond a tudomány?

Kutatók szerint a személyiség nem változik a kultúraváltással. Rita azonban érdekes kísérletet említett, amelyben

a kísérletvezető kétnyelvű és kétkultúrájú, az Egyesült Államokban felnőtt japánokat kért meg, hogy fejezzenek be egy-egy mondatot. A résztvevők az „amikor a saját vágyaim szembemennek a családom elképzeléseivel…” kezdetű mondatot japánul úgy fejezték be, hogy „…nagy szomorúság számomra”, míg angolul az „…azt csinálok, amit akarok” befejezést adták.

A kutatók megfigyelték, hogy a válaszadók a közösséghez tartozásról és annak fontosságáról tettek tanúbizonyságot japánul, míg angolul egyéni vágyaik kerültek előtérbe. Hasonló kísérletben egy többféleképpen értelmezhető képről kellett történetet alkotniuk a francia–angol kétnyelvű kísérleti alanyoknak. Az egyik válaszadó francia története szerint a férfi azért távozik az éj leple alatt, hogy elhagyja a feleségét egy másik nőért, majd hat héttel később ugyanaz a személy ugyanarról a képről angolul azt mondta, hogy a férfi esti iskolába indul, hogy jobb bevételt biztosítson családjának. De hasonló eredményre jutottak mexikói–amerikaiak esetében is: a válaszok az amerikai és a mexikói társadalom női szerepekkel kapcsolatos elvárásait tükrözték. Rita elmagyarázta, hogy amikor a kétnyelvűek az egyik nyelvüket használják, akkor az adott nyelvhez tartozó kultúraspecifikus viselkedés aktiválódik bennük. Amikor egy kétnyelvű egyén a másik nyelvére vált át, akkor értelemszerűen megváltozik a kulturális referenciarendszere is. Ezzel magyarázhatók a japán kísérleti alanyok eltérő válaszai. Rita szülőknek tartott egyik előadásán egy anyuka azt mesélte holland–magyar gyerekeiről:

„Ha megkérdezem a gyerekeimtől magyarul, hogy hogyan jön a Mikulás, akkor elmesélik, hogy rénszarvas húzza a szánját a hófellegekben a kéményen át be a szobába. Ha ugyanezt hollandul kérdezi valaki tőlük, akkor pedig lazán rávágják, hogy Spanyolországból érkezik hajóval.”

Kétkultúrájú személyek számára nagy kérdés a hovatartozás

Mesut Özil török származású német focista mondta, hogy „Törökországban németek, míg Németországban törökök vagyunk”. (Más kérdés, hogy Özil két identitása olykor nehezen fér meg egymás mellett: Erdoğan iránti szimpátiája Németországban nem kis felháborodást kelt – a szerk.) A lányom is kapott már olyan reakciót egy angolosan mondott oké után, hogy „itt az amerikai gyerek”.

  

Hasonló élményekről számolt be Milyen lehet csak egyvalamilyennek lenni? című TED-beszédében Borbély Alexandra: a Felvidéken felnövő színésznőt Magyarországon szlováknak, míg Szlovákiában magyarnak tartották. Rita szerint a sehova nem tartozás frusztrációját a szerencsések azzal oldják fel, hogy sikerül mindkét kulturális hovatartozásukat vállalniuk. „Ilyenkor az egyén a két kultúra számos eleméből építkezik; ennek során, egy saját készítésű recepthez hasonlóan, maga válogatja össze identitásának hozzávalóit.”

Özil ezt így fogalmazta meg: „Két szívem van: egy német és egy török.”

És hogy már miért nem érzem magam unalmasnak „angolul”? Tizenhárom év alatt hozzácsiszolódtam annyira az amerikai kultúrához, hogy az egykor mélyre süllyesztett humoromat is sikerült átültetnem. Hozzáigazítottam a kulturális közeghez, s a folyamat közben észrevétlenül az én személyiségembe is nagyon sok minden beépült egy másik kultúrából: kétkultúrájú lettem.

Trembácz Éva Zsuzsanna

Szerzőnk írásait Facebook-oldalán és honlapján is olvashatod.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/Westend61