A magyar filmgyártás még mindig nem bővelkedik thrillerekben – pedig elnézve a külföldi streamingoldalak kínálatát, igény az volna rá. Az elmúlt években születtek jobban és kevésbé jól sikerült alkotások (például A játszma, Mesterjátszma, Az unoka), amelyek ezt a hiányosságot igyekeztek pótolni, az Itt érzem magam otthon viszont magasan kiemelkedik ezek közül. Bár az alapsztori a horrorfilmek világát idézi, a borzongás okai sokszor inkább a felbukkanó társadalmi reflexiók és allegóriák, amelyek nyomán nem győzünk vakarózni.

Különböző, ismerős megküzdések

A történet szerint Szabó Ritát (Lovas Rozi) – akinek korábbi életéről azon kívül, hogy egy cipőboltban dolgozik, semmit nem tudunk meg – egy este elrabolja két símaszkos fickó, majd egy üres szobában ébred megkötözve. Hiába várjuk az ilyenkor szokásos váltságdíj-szálat, az emberkereskedőket vagy a sorozatgyilkosokat, helyettük csak egy bizarr családi tablót kapunk, amelyben mindenkinek megvan a maga helye és szerepe. Ritának például az, hogy mostantól Árpád Szilviként, a családtól nemrégiben „elcsatangolt", de hőn szeretett, költői vénájú tagjaként élje az életét. A gyors integrálódásban, azaz „emlékezésben” a vérfagyasztó mosolyú, Jehova Tanúi-eleganciájú Marci (Molnár Áron) „segít” neki előre megírt emlékeinek tanulmányozásával. A negédes szavak és a súlyos fizikai bántalmazás egyaránt a rávezetés, meggyőzés részei. 

A film első bő egy óráját mindannyian ebben a zárt térben töltjük, a méretes vasajtó, az átláthatatlan tejüveg ablakok és a családfő, Papa (Szervét Tibor) rigid játékszabályai között.  

Ebben a nagypolgári miliőben mintha megállt volna az idő: a jelmezek, a lakberendezés, a bakelitről szóló orosz nóták és a családon belüli tekintélyelvű viszonyrendszer a múltat idézik, ahogy a szereplők minden gesztusa és cselekedete is az idősödő Papa igényeit szolgálja. Látszólag mindenki szépen teljesíti a ráírt szerepet, és törődik bele a saját sorsába: a szürke, monotonitást tűrő könyvelő, Miklós (Simon Kornél), a kissé ideggyenge, dühkitöréses Juli (Gryllus Dorka), a színlelésen belül is színlelő Rudi bácsi (Znamenák István), a félelemtől csendesen lapuló Anna (Józsa Bettina) és az elismerésre vágyó agresszor, Marci. Mindannyian próbálnak betagozódni a rendszerbe, amellyel nemcsak a fizikai erőszakot és testi-lelki kínzásokat próbálják meg elkerülni, hanem a valahová tartozás illúzióját is igyekeznek megteremteni maguknak. A legkevésbé Istvánka (Simon Soma) érti, hogy miért kellene így élni, de a házi feladatát bemagolva ő is képes visszamondani mindazt, amit a felnőttek hallani akarnak tőle.

A külvilág folyamatos, brutális fenyegetése helyett itt biztonságban, kiszámíthatóságban, relatív jólétben és olyan megnyugtatóan ismerős közhelyek melegségében élhetik az életüket, mint az „ebben a házban nincs pazarlás” vagy „apád úgy szeret téged, mint senki más”.

Arra pedig rendszeresen figyelmeztetik is a szereplőket, hogy a társadalom bizonyos marginalizált tagjaihoz képest a koszt–kvártély–közösség állandósága kifejezetten kiváltságos helyzet. Ezért cserébe nem lehet nagy ár, hogy teljesen le kell mondaniuk a szabadságukról és az identitásukról.

És hát Papa – akinek az egész környék az uradalma – itt mindenkit nagyon szeret, az ő kegyelméből a család jövője biztosítva van, így hát Papát is mindenkinek viszont kell szeretnie.

Az vagy, amit elfogadsz