Anyaként számomra nem kérdés, hogy megtanítom a lányomat magyarul, és indokolatlannak tartom, hogy magyarázzam a bizonyítványomat, mert ez korántsem szorul magyarázatra. Mindenesetre összegyűjtöttem az érveimet. S hogy ne csak a bennem fortyogó düh és értetlenség vezérelje ezt a cikket, olyanokkal is beszélgettem, akik saját maguk is érintettek a témában: kétnyelvűként nőttek fel, így saját tapasztalataik alapján felnőttként rálátnak a kétnyelvűség előnyeire és hátrányaira. Magyar–amerikai és vajdasági ismerőseimmel, bolgár–magyar rokonaimmal beszélgettem, az elméleti háttérről pedig a téma szakértőjét, dr. Csiszár Ritát kérdeztem, aki kétnyelvűségből doktorált.

Soha nem tudatosítottam magamban, hogy miért is tanítom meg a lányomat magyarul. Egyszerűen ez volt természetes. Zsigerből jött. Nem is kellett gondolkodnom rajta. Egy percig nem merült fel, hogy angolul beszélgessek a gyerekemmel.

Talán azért, mert anyukám is kétnyelvűként nőtt fel, és gyerekként nagyon élveztem, hogy a nagyszülői házban mindig két nyelven zajlott az élet: magyarul és bolgárul, és ez utóbbiból második generációsként én már kiszorultam. Régi beszélgetésekből megmaradt emlékmorzsák ugranak be, hogy anyukámnak mindig jól ment az orosz, és arra emlékszem, hogy az ő bolgártudásával az egykori Jugoszláviában és Csehszlovákiában is jól boldogult az egész család.

Ha mégis elkezdem lebontogatni a zsigeri döntést támogató racionális érveket, akkor gyakorlati, érzelmi és a lányom identitását érintő magyarázatokat találok. Annak, hogy Léna beszél magyarul, van egy gyakorlati oldala: a családom nagy része nem beszél angolul, ezért én szorulnék tolmács szerepbe a magyar rokonok és a lányom között, és ezzel elvágnám a kapcsolatát a nagyszüleivel, nagybátyjával és minden olyan távolabbi rokonával, aki nem beszél angolul.

Egy olyan híd nem lenne jelen az életében, amely a felmenőihez, a gyökereihez vezeti őt, és ezt a helyzetet csak drámaian tudom értelmezni: az én lelkemen száradna, hogy identitásának egy része mélyen elzártan, a sötétben maradna.

Persze, van önző okom is. A kapcsolatunk minősége szerintem jobb: mélyebb és közelibb azáltal, hogy magyarul beszélünk. A magyar nyelv érzelmi kapocs a számunkra; angolul nem tudtam volna őt nyugtatgatni csecsemőkorában, a közös bolondozós-nevetős esti szeánszunkat sem tudnám másképp, mint magyarul produkálni. Azokban a helyzetekben, amikor mégis angolul kell beszélnem vele más gyerekek miatt, néha a kisördög az agyam egy szegletében azt súgja, hogy „ezt hagyd, mert nem vagy hiteles”.

Végeredményben úgy gondolom, adok neki a magyar nyelvvel valamit: kulcsot, utat, hozzáférést a múltjához és a gyökereihez.

Milyen nyelven válaszolsz?

Mivel most csinálom először és meggyőződéssel ugyan, de lényegében kísérletezem a gyerekemen, ezért megkérdeztem olyanokat is, akik saját maguk szereztek tapasztalatot erről, méghozzá a másik oldalról: kétnyelvűként nőttek fel.

Ági az Egyesült Államokban született, miután szülei a 70-es években elhagyták Magyarországot. A mai napig tökéletesen beszél és szinte hiba nélkül ír magyarul. Pedig még a hatvanas–hetvenes évek Amerikájában sem volt ritka, hogy bevándorló szülők az anyanyelvük helyett angolul beszéltek a gyerekekkel, hogy azok könnyebben illeszkedjenek be új hazájukba. 

 

„A szüleim a hetvenes évek elején Közép-New Jersey-ben telepedtek le – meséli Ági –, ahol máig is nagy és aktív magyar közösség működik: vannak magyar templomok, magyar cserkészet, magyar klub, magyar hétvégi iskola. Annak idején voltak magyar éttermek, hentesek és könyvesbolt is. A munkán kívül nemigen kellett a szüleimnek beilleszkedniük az amerikai közösségbe, mert ott volt a magyar közösség, és ott érezték otthon magukat. Otthon természetesen csak magyarul beszéltek hozzánk, így mi is megtanultunk magyarul. Vannak bevándorlók, például az apósom feleségének szülei, akik a huszadik század közepén jöttek Amerikába Németországból, és tudatosan nem tanították a gyerekeiket németül, mert azt vallották, »most Amerikában vagyunk, itt angolul beszélünk«.”

Ági azt mondja, ez a hozzáállás teljesen idegen a szülei és a közösség számára, amelyben ő felnőtt. „Hétközben a helyi amerikai iskolába jártunk, de a hétvégék magyarul zajlottak: péntek este cserkészet és néptáncpróba, szombaton magyar iskola, ahol magyar történelmet, irodalmat és nyelvtant tanultunk, vasárnap pedig magyar vasárnapi iskola és magyar istentisztelet.

Két világban éltünk és két társaságunk volt: az amerikai barátok és a magyar barátok. Egymás között mindnyájan angolul beszéltünk, de ha a magyar foglalkozáson vagy a vacsoraasztalnál becsúszott az angol, akkor azonnal jött a »MAGYARUL!« intés. Örülök és hálás vagyok, hogy tudok magyarul.”

Ági a szüleivel még most is csak magyarul beszél, a magyarországi rokonsággal magyarul tartja a kapcsolatot.

„Szeretek néha magyar cikkeket olvasni, magyar recepteket kipróbálni, magyar videókat nézni. Ha valaki több mint egy nyelven tud kommunikálni, akkor könnyebb új nyelvet is tanulnia. Én a középiskolában és az egyetemen németül tanultam, és elég jól ment. Szerintem az utazás is élvezetesebb, amikor valaki több mint egy nyelven beszél vagy több mint egy kultúrát, életmódot ismer. Az ember nyitottabb, elfogadóbb, rugalmasabb, nem idegenkedik az ismeretlen, új vagy más dolgoktól.”

Másik barátnőm, Judy is magyar környezetben nőtt fel New Yorkban, ahol mindenki magyarul beszélt hozzá. Ő azonban angolul válaszolt, és szerinte általa tanultak meg a magyar rokonai angolul. Úgy érzi, nehéz számára magyarul beszélni, ezért ő is a kétnyelvű nevelés pártján áll.

Tanulni élethosszig

A XIX–XX. század fordulójától az 1920–1930-as évekig nagy számban érkeztek munkalehetőség miatt Magyarországra bolgárok, majd bolgárkertészeteket hoztak létre és virágoztattak fel Budapest, Miskolc és Nyíregyháza környékén. Anyai déd- és nagyszüleim is így kerültek Nyíregyházára. Ők egymás között csak bolgárul beszéltek. A 80-as évekbeli emlékeim között bőven találok olyanokat, amikor családi eseményeken az idősebbek bolgárul beszélgettek.

A 92 éves unokanagybátyám is így nőtt fel, és még most is ott van a bolgár nyelvkönyv a nappalijában; tanul, mert úgy tartja, ezáltal gazdagabb, műveltebb lesz. Sajnos már nincs kivel beszélgetnie, de minden keze ügyébe kerülő bolgár szöveget elolvas.

Kornélia a Vajdaságban nőtt fel, és úgy látja, hogy „a kétnyelvűségi helyzetek különböző, változatos és gazdagabb tapasztalatszerzésre adnak lehetőséget, és ez kedvezően hat a gyermek értelmi fejlődésére és ezáltal beszédfejlődésére is. A kétnyelvű egyén a harmadik nyelv tanulásakor már eleve jobb eséllyel indul, nagyobb a nyelvi ismerete. Két nyelvi rendszerből többet tud felhasználni, általánosítani.”

A szülői nyelv: kapocs

Az elméleti háttérről dr. Csiszár Ritát kérdeztem, aki húsz éve foglalkozik a két- és többnyelvűség témájával, amelyről doktori disszertációját is írta. Rita alkalmazott nyelvész, szociológus, nyelvtanár, és személyesen is érintett, hiszen hosszú ideje él külföldön, és anyaként is szembesült a témával. Másfél évtizednyi kutatómunkájának eredményeit, hasznos tanácsokat és ismereteket gyűjtött össze a Két- és többnyelvű gyermeknevelés a mindennapokban című könyvében.

„A kevésbé elterjedt nyelvek, mint a magyar is, gyakran kapnak olyan kritikát, hogy »mire megy majd vele a gyerek«, »ennyi idő alatt megtanulhatna három világnyelvet«, amivel a kritikus hangok a nyelv presztízsére utalnak.

Kutatók azonban egyetértenek abban, hogy a szülő lehetőleg azt a nyelvet használja a gyerekével, amelyiket magasabb szinten beszéli és amelyikhez erősebb érzelmi szálak fűzik. Így tud ugyanis jó nyelvi modell lenni, mivel a nyelvvel nemcsak a nyelvtani formákat sajátítja el a gyerek, hanem a szókincset is.”

A nyelvi fejlődés szoros kapcsolatban áll az értelmi fejlődéssel is a szakember szerint: leegyszerűsített gondolkodásmódot tanítunk abban az esetben, ha olyan nyelven beszélünk a gyerekekkel, amelyet nem beszélünk magas szinten.

„Ráadásul a szülői nyelv mindig kapocs, és a gyökerektől való elidegenedés sokkal nagyobb, ha ez nincs meg. Kiválóan ábrázol egy ilyen helyzetet a mexikói–amerikai író, Richard Rodriguez Hunger of Memory című önéletrajzi könyve. Mexikói szülei – a tanárok tanácsára – spanyol helyett angolul beszéltek a gyerekekkel, így a szerző szerint elvesztették családvezetői szerepüket és tekintélyüket. A gyerekek határozták meg a témát a családi asztalnál, és a szülők így fizikailag jelen voltak ugyan, de érzelmi kötődés nem alakult ki, valódi énjüket a gyerekek nem ismerték meg – meséli Rita.

„Kimutatták, hogy a kétnyelvűség számos előnnyel jár, és ezek a pozitív hatások függetlenek a nyelvpártól; ilyen a tolerancia, a nézőpontváltás képessége, a jó problémamegoldó képesség. Szociális hozadékként eltérő értékrendekkel találkozik a gyerek, és megtanulja, hogy több szemszögből is lehet nézni ugyanazt a dolgot.”

A szakember azt mondja: a kognitív képességek fejlesztésében is nagy szerepe van annak, ha valaki két nyelven beszél; a két nyelv olyan, mint egy jéghegy két csúcsa, amely a felszínen két különálló résznek tűnik ugyan, azonban ezek a víz alatt összeérnek, és egymást segítik. „Példaként említeném, hogy ha egy gyerek megtanul olvasni az egyik nyelven, akkor könnyen megy majd az olvasás a másikon is. Egy kutatás bizonyította, hogy ez olyan esetekben is érvényes, mint amikor a két nyelv két különböző írásmódot használ, például a kínai írásjeleket és a latin ábécét is tanuló tajvani gyerekek esetében.”

Tekintély és kommunikáció

Rita könyvében a kétnyelvűség pszichológiai aspektusát is vizsgálja: „A kétnyelvűség fenntartása a szülői szerep megtartását is lehetővé teszi.

A szülői tekintély sokkal könnyebben fenntartható, ha a szülő az általa jobban ismert nyelven kommunikál a gyermekével. Gondoljunk csak bele, hogy milyen nehéz helyzetbe kerülhet az a szülő, aki egy hibásan és hiányosan beszélt nyelven próbálja gyermekét nevelni! A gyermek számára a hibás formával a tartalom is megkérdőjeleződik.”

Amikor arról kérdezem Ritát, hogy van-e bármilyen hátránya a kétnyelvűségnek, egyet említ. „Mivel a kétnyelvűek agyában folyamatosan készenléti állapotban van mindkét nyelv, ezért a hozzáférés sokszor nehézkes, így hosszabb lehet a reakcióidő. Azokra az esetekre gondolok, amikor hirtelen nem jut eszünkbe a keresett szó az adott nyelven, pedig »ott van a nyelvünkön«.” 

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Ja és még valami

Zárásként még egy gondolat Rita könyvéből: „A külföldön élő szülők kultúrájának elsajátítása nem automatizmus! Szülőként feladatunk a megismertetés, az azonosulás lehetőségének felkínálása. A későbbiekben a fiatal maga dönt majd arról, hogy melyik kultúrával milyen mértékben képes majd azonosulni.”

Én épp ezt a feladatot végzem, és abban pedig bízom, hogy az egyik fontos indokomat egyszer majd a lányom is átérzi: hogy mélyebb és közelibb a kapcsolatunk azáltal, hogy az anyanyelvemen beszélek vele.

 Trembácz Éva Zsuzsanna

Trembácz Éva Zsuzsanna írásait Facebook-oldalán és honlapján is olvashatod.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/MoMo Productions