Fiala Borcsa: Riadó (novella)

–

Éjfél körül járt az idő. Éva összecsukta a könyvét, és határozott mozdulattal az éjjeliszekrényre helyezte.

– Kivételesen egész normális szobát kaptunk – jegyezte meg. A férje bólintott, majd kötelességtudóan ő is letette a könyvét maga mellé. Éva előhalászott a piperetáskájából egy szem altatót, bekapta, majd a füldugókkal kezdett babrálni. A narancssárga szivacsokat a fülébe dugta, kényelmesen elfészkelődött, hogy megtalálja a legjobb pózt, majd eloltotta a villanyt.

– Aludjunk, Frici – szólt, ám a férjének ekkor eszébe jutott, hogy elfelejtette töltőre rakni a telefonját. Fürgén kipattant az ágyból, a bőröndjéhez lépett, kivette belőle a kábelt, majd megpróbálta bedugni az éjjeliszekrényen lévő konnektorba. A lámpa miatt nem ment be egykönnyen. „Ilyen az, amikor a dizájn felülírja a praktikumot” – jutott eszébe, majd egy erőteljesebbet nyomott a töltőn, ami így végre becsusszant a lyukba.

Abban a pillanatban a szobában fülsiketítő vijjogás harsant fel.

– Jézusom, Frici! Már megint mi az istent műveltél?! – csattant fel a felesége. Felült az ágyában, és dühösen a férjére meredt.

Az nem felelt azonnal, hanem a zaj forrásához lépett: az előszoba plafonján lévő tűzjelzőhöz. Ám hiába nézte, az nem hallgatott el. Kinézett a folyosóra, ott még hangosabban sipított a többi készülék.

– Mi a francot nyomtál meg, te szerencsétlen, ami ezt csinálja? – meredt rá vádlón a felesége, amikor visszament a szobába.

– Gyere, öltözzünk fel, szerintem le kéne mennünk.

– Ezt nem hiszem el. Nem hiszem el! – Éva kikapta a füléből a dugókat, majd türelmetlenül kapkodva felrángatta magára a nadrágját, majd egy pulóvert a hálóinge tetejébe. Aztán a cipőjével bajlódott, ami nem ment fel könnyen a csupasz lábára. 

Mire elkészült, Frici már az ajtóban állt, kezében a bőröndjével.

– Azt meg mi a bánatnak hozod?

– Hát, ha valóban ég a szálloda, szükségünk lehet rá, nem gondolod? – pillantott elbizonytalanodva a táskára a férfi.

– Jaj, ugyan már! Hagyd csak itt, nem lesz semmi baja. Ne legyél már nevetséges – dohogta Éva, azzal kiléptek a szobából.

A szállóvendégek közül már jó páran voltak kint voltak a folyosón. Egy fiatal pár az esemény izgalmától hisztérikusan vihogva ügetett le a lépcsőn a földszintre, csak úgy, ahogy érte őket a riasztás, pizsamában és papucsban.

A 16-os szoba előtt egy férfi összehúzott szemmel az ajtaja előtt lévő folyamatosan vijjogó tűzjelzőt bámulta. Majd fogta magát, és lábujjhegyre állva a kezében lévő cipőkanállal megbökögette a szerkezetet, hátha sikerül rajta megnyomni valamit, amitől végre elhallgat.

A 12-esből kikukucskált egy fiatal nő, selyempongyoláját fél kézzel összefogva a melle előtt. A zuhanyból ugorhatott ki, az arca még nedves és piros volt a forró víztől, a fején törülközőből csavart turbán. 

A 19-es szobából egy középkorú pár támolygott ki, álmukból riaszthatta fel őket a tűzjelző, szinte alig voltak maguknál, vékony csíkká szűkült szemmel botorkáltak a földszint felé.

A selyempongyolás nő visszalépett a szobájába, majd jó tíz perccel később ő is megjelent a folyosón. Addigra a fejéről lekerült a frottírturbán, hátrafésült szőke haja vizesen csillogott. A száján tulipiros rúzs fénylett, a szeme macskásra húzva tussal. A selyempongyoláját övvel kötötte át, a kezében egy arany cigarettatárcát szorongatva elindult a többiek után. Miközben magas sarkú, prémes papucsában letipegett a földszintre, émelyítő parfümfelhőt húzott maga után. 

A recepció körül már vagy egy tucat ember várakozott türelmetlenül és értetlenkedve, köztük Éva és Frici is. Az asszony fázósan összefonta magán a karját. Az altató már kezdte megtenni hatását, úgyhogy alig bírta nyitva tartani a szemét. 

– Mikor mehetünk végre vissza? Komolyan, ezt nem hiszem el…

Tűznek, hál’ istennek, semmi nyoma nem volt, és füstszagot sem lehetett érezni.

A fickó, aki az imént még a cipőkanállal ütögette a füstjelzőt az első emeleten, most az üres recepcióspult mögött állt, és a számítógép képernyőjét nézte, hátha ott megtalálja azt az ikont, amivel véget tud vetni végre ennek a fülsiketítő zajnak. Aztán a tollak körül kezdett el matatni.

Egy pocakos férfi magában dohogott.

– Micsoda felháborító dolog! Én ide pihenni jöttem! Kérem vissza a pénzemet! – Ám mivel a szálloda személyzetéből nem volt ott senki, akinek panaszt tehetett volna, odalépett a recepcióspult tetején lévő tálhoz, amelybe az érkező vendégek számára kikészített szaloncukrokat halmozták, és nagyot markolt belőle. Amennyi elfért, azt bedugta a zsebébe, aztán kicsomagolt kettőt, és egymás után magába tömte őket.

– Ami jár, az jár – zsörtölődött teli szájjal.

– De mi lesz most? Hol van a személyzet? Csináljon már valaki valamit! – nézett szúrósan a férjére egy idősebb asszony. Az nyújtogatni kezdte a nyakát, hol jobbra, hol balra pillantva, hátha meglátja a megoldást a problémára.

– János! Nem hiszem el, hogy képes voltál hátrahagyni – sziszegte egy másik nő. – Nem tudtál volna megvárni? Annyira jellemző! – fakadt ki keserűen.

– De hát, Angyalka! Hiszen riasztott a tűzjelző! Te is hallhattad…

A szőke, selyempongyolás nő a szálloda bejárata előtt álldigált a tűsarkain, ujjai között hosszú cigarettát egyensúlyozva. Kényeskedve húzta össze magán a vékony ruhát. Akkor odalépett hozzá egy ötvenes úr, és gáláns mozdulattal a nő vállára terítette a zakóját.

– Meg ne fázzon a kisasszony – hajolt bele a hajába.

Az hálás szemmel pillantott fel rá, majd szakértő kézzel végigsimított az öltönykabáton. Finom anyagból készült, nem tucatáru, az biztos. Na majd ha leveszi, meglesi a márkáját is.

– Végre-valahára! Épp ideje volt – kiáltott fel mellettük egy nő, ahogy észrevette a tűzoltóautó villogó fényét az utca végén. – Már azt hittem, hagynak minket itt pusztulni!

Az autó megállt a szálloda előtt, a tűzoltók minden különösebb ceremónia nélkül kiszálltak, és besorjáztak az előtérbe. Ketten elvonultak hátulra, a másik kettő a bejárati ajtó mellett a falra szerelt tűzjelző dobozt vizsgálta meg.

A szállóvendégek figyelmesen nézték minden mozdulatukat.

Fél perccel később végre elhallgatott a fülsiketítő zaj. Visszamehettek aludni. Szerencsére senkinek nem esett baja.

A reggelinél már mindenki kipihent és nyugodt volt. A figyelmüket leginkább az kötötte le, hogy minél finomabb falatokat tudjanak a tányérjukra halmozni a büféasztal kínálatából. Így azt is csak Éva vette észre, hogy a szőke lány az öltönyös fickóval érkezett.

– Nocsak… – hümmögte, majd sokatmondó pillantással a férje felé nézett. Ám az épp mással volt elfoglalva: az asztalon lévő lámpát próbálta meg lekapcsolni.

– Frici! Meg ne nyomjál nekem megint valamit! – csattant fel Éva. – Hát nem volt elég?

A recepciós lány értetlenkedve nézett a pult tetején lévő üres tálra. Határozottan úgy emlékezett, hogy tegnap, mielőtt hazaindult volna, csurig töltötte szaloncukorral.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Ignatiev

Fiala Borcsa