A gyerekeinknek nem tökéletes anyákra van szükségük

–

Kíváncsi vagyok, hogy egy pár évszázaddal, de akár csak néhány évtizeddel ezelőtt született nő vissza tudná-e idézni, mikor volt a karjában először csecsemő. Én percre pontosan emlékszem az időpontra: amikor harminchárom évesen megszültem a saját kislányomat. Talán pár évvel korábban a legjobb barátnőm hathetes babáját egyszer az ölembe tették, de egészen biztos, hogy nem mertem volna felemelni, ringatni vagy tisztába tenni. Nagynénik, lánytestvérek és működő anyakapcsolat hiányában körülöttem nem voltak a családban nők, akiktől tanulhatok, és nem születtek gyerekek sem, akiket figyelhetek.

Régebben fiatal lányok dajkálták az idősebb nők gyerekeit, és mire odajutottak, hogy megszülték a saját kisbabájukat, már volt némi rutinjuk, mintáik, és ami a legfontosabb: tudták, kihez kell fordulni, ha baj van.

Ezek a személyek ma jobbára szülészek, laktációs tanácsadók, védőnők és orvosok, akik azért vannak, hogy segítsenek a gyerek szükségleteinek maradéktalan kielégítésében. De mi van a nőkkel – az ő testükkel, lelkükkel és szükségleteikkel?

Ott Annában, akit elsősorban az olvasást népszerűsítő tartalomgyártóként ismerhettünk meg, pontosan ezek a kérdések motoszkáltak, amikor pár éve elindította az Ezt senki nem mondta! című podcastot a Könyves Magazin YouTube-csatornáján. Ezekben az interjúkban olyan ismert emberekkel beszélgetett, akik hajlandóak kendőzetlenül, tabuk és negédes sallangok nélkül mesélni a saját szülői megéléseikről. A beszélgetésekből idén őszre egy csodaszép bookazine készült, a tapasztalatokról pedig élőben – a Margó Fesztiválok sikere után – a Futurotheca nevű nonfiction könyvfesztiválon beszélgetett Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus, Szécsi Noémi író, Fedor Anna babaalvás-tanácsadó, Benkovics Júlia szülész-nőgyógyász és Blaumann Debóra, az Erste marketing- és PR-vezetője.

Felnőttképzés még nem volt ennyire hasznos: Orvos-Tóth Noémi iskolája szülőknek

A kerekasztal-beszélgetés előtt két olyan előadást hallgathattunk meg, amit receptre írnék fel mindenkinek, aki éppen készül gyereket vállalni, vagy már valahol tart a szülővé válás folyamatában. Mert ne legyenek illúzióink vagy feleslegesen nyomasztó elvárásaink magunkkal szemben: ez nem egy pillanat műve, hanem egy élet munkája.

Az első előadásban Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus (az Örökölt sors és a Szabad akarat című könyvek szerzője) nyílt napot szervezett a képzeletbeli „szülők iskolájába”. Felvázolta a fiktív tanmenetet, amelyben mi, anyák, okításra szoruló kisdiákok helyett végre partnerek lehetünk: akik jobban megérthetjük saját működésünket, a gyerekünk erre adott reakcióit, és azt, mire van szükségünk ahhoz, hogy a szülőséget a tökéletes helyett elég jól csináljuk.

Ehhez pedig az első lépés, hogy magunkat és a szüleinkkel való kapcsolatunkat vizsgáljuk meg; ha úgy tetszik, felállítjuk az anamnézist: honnan is indulunk, mi az, amivel azonosulunk, és mi az, amivel nem.

Ami pedig megkerülhetetlen: a saját traumáink, félelmeink és elakadásaink megismerése. Közel kell menni hozzájuk, hogy feldolgozhassuk őket. Orvos-Tóth Noémi szerint így lesz csak esélyünk arra, hogy a gyerekünket ne a saját hiányainkból akarjuk nevelni, hanem az ő személyes szükségletei szerint legyünk jelen szülőként.

De mi lenne a tanterv?

Bedobnak minket a mélyvízbe: a szülősuli egyik meleg kis kuckójában fel kell idéznünk három olyan fájdalmas gyerekkori emléket, amelyekkel aztán foglalkozhatunk.

Amit gyerekkori rossz emlékeknek nevezünk, azok idegrendszeri lenyomatokká válnak bennünk, és jócskán kihatnak arra, hogyan reagálunk majd szülőként a saját gyerekünkre – ezeket pedig tapasztalatból tudom, még egy pár hónapos kisbaba is elképesztő pontossággal érzékeli és hosszú távon beépíti a saját működésébe, legyen szó például félelem- vagy stresszkezelésről. A bevésődésekkel kapcsolatban Orvos-Tóth Noémi az idős pácienseivel folytatott beszélgetéseiről is mesélt: a demenciával küzdő betegek már alig tudták felidézni életük jelentős részét, arról viszont időutazásszerűen tiszta emlékeik voltak, milyen volt a kedvenc ételük, amit az édesanyjuk főzött nekik.

A képzeletbeli szülők iskolája nem ígéri, hogy könnyű lesz, de már az első félévben tudatosítja benned, hogy nem vagy egyedül: igenis létezik egy közösség, amely megtart ebben az embert próbáló feladatban.

Útravalónak Orvos-Tóth Noémitől azt az üzenetet kapjuk: a történelem során szülőnek lenni még sosem volt ennyire nehéz és sokszor magányos létforma. Nem kell egyedül megküzdenünk vele – viszont magunknak kell felépíteni a falut, amely megtart.

Hugonnai Vilma, az első magyar orvosnő

A következő előadó, Szécsi Noémi író (akivel a fesztivál kapcsán Both Gabi készített interjút). Rögtön visszaugrik az időben, hogy megnézzük, milyenek is voltak az elmúlt két évszázad anyaszerepei, és hogyan alakultak át. Dr. Hugonnai Vilma története önmagában is izgalmas és tanulságos. Miután egyik gyereke himlőben elhunyt, egy másik kisbabája születése után pedig depresszióba esett, úgy döntött, Zürichbe megy orvostudományt tanulni. Mivel itthon még elképzelhetetlen lett volna, hogy nőként szülészorvosként praktizáljon, idehaza hosszú ideig csak bábaként tevékenykedhetett az anyák mellett.

Hugonnai Vilmát nemcsak az orvostudomány nyűgözte le: foglalkoztatta a pedagógia és a pszichológia is, és olyan, a maga korában forradalmi nézeteket vallott, mint a szoptatás támogatása. Ekkoriban ugyanis ritkaságszámba ment, hogy egy középosztálybeli – vagy még magasabb társadalmi rangú – nő szoptasson, vagy kizárólag ő szoptassa a gyerekét. Pedig, mint tudjuk, a szoptatás nemcsak a táplálás, hanem a kötődés kialakulásának egyik fontos eleme is. Bennem – akinek sajnos nem jött össze, hogy így tápláljam a gyerekemet (korábban írtam is róla, miért nem) – ekkor esett le a tantusz. Megvilágító erejű volt felismerni, hogy régen az anyák ezzel sem maradtak magukra: volt segítség, voltak női közösségek, akik még egy ilyen intim feladatban is ott voltak az anya körül, ha nem volt teje, vagy túl fájdalmas volt számára a szoptatás.

Senki nem mondta, úgyhogy most végre kibeszéljük

Az esemény legizgalmasabb programja számomra az Ott Anna által moderált kerekasztal-beszélgetés volt, ahol a résztvevők hol a szakmai szempontból, hol saját megéléseik alapján válaszoltak.

Abban mind az öten egyetértettek, hogy nem nagyon látjuk előre: a gyerek megszületésével nemcsak egy új élet, hanem egy anya, egy apa, nagyszülők, testvérek és egy teljesen új család is születik. Ezzel a felismeréssel pedig mindannyiunknak dolgunk van.

A gyermekágyi időszakban bárcsak tudtam volna mindazt, amiről Benkovics Júlia (akinek Magunkról – Tabuk nélkül a női testről című könyvét kötelezővé kellene tenni szerintem a középiskolai biológiaoktatásban) teljes természetességgel beszél. Jelesül azt, hogy amikor testileg is épp egy „robbantott csirkének” érezzük magunkat, a hormonjaink még át is veszik az irányítást az agyunk felett – és ez teljesen rendben van. Ha viszont a depressziós állapot elhúzódik, akkor segítséget kell kérnünk, a szégyent pedig jó messzire kell tartanunk magunktól.

Blaumann Debóra – egy tizennégy hónapos kisgyerek anyukájaként – arról mesélt, hogy egy évig ő maradt otthon, utána viszont a férje következett. Bár sok szemöldök felszaladt a környezetében, tudja, hogy nem feltétlenül kell olyan anyának lennie, amilyeneket maga körül látott. Ő például attól tud a saját legjobb verziója lenni, ha anyaként is dolgozó nő marad, és ezt a példát mutatja a kislányának.

A beszélgetés során mindenkitől kaptunk valamit, amitől többek és magabiztosabbak lehetünk. Közben pedig azon gondolkodtam, bárcsak minden anya részesülhetne abból a mély empátiából és gondoskodó szakértelemből, ami ezen a szombat délelőttön szétáradt a térben.

Az „elég jó anya” receptjét mindenkinek magának kell összeállítania, de az nagyon jó irány, ha nem a tökéletességre törekszünk – és másokat sem nyomasztunk ezzel. Napok óta Orvos-Tóth Noémi mondata cseng a fülemben: „ne higgyük el, hogy a női lét kötelező szenvedések és fájdalmak sora!" 

Rezek Bori