– 

Egyedülálló vagyok. Csakhogy nem a gyötrődő, önfeladó típus. Fiatalon – de mégsem korán, és nem ész nélkül – házasodtam. Két gyermekünk született, majd négy év alatt kiderült, hogy sosem leszünk igazi család. Intelligens módon váltunk el, mindent megbeszélve. Én egyedül maradtam a kicsikkel. Nem dobtam el magam, nem siránkoztam senkinek, és nem kerestem kétségbeesetten mindenáron azt, aki felvállal majd két gyerekkel. Helyette egyszerre voltam apa és anya, tartásdíjat nem kaptam, viszont a háztartás és a pénzkeresés mellett szereztem három diplomát, a munkahelyem ranglétráján egyre feljebb jutottam, ma már vezetőként dolgozom, megbecsülnek. Gyönyörű, saját lakásban élek, az autóm is az enyém, nem valami cégé vagy banké, nincs, és soha nem is volt hitelem. Jól keresek, mindent megteremtek, amire szükségem van. A gyerekeim mára felnőttek, mindegyiknek diploma van a kezében, dolgoznak, önállóak, becsületes, „partiképes” férfiakká értek, saját életüket egyengetik. 

Egyedül járok nyaralni, színházba, koncertekre, különböző rendezvényekre, kiállításokra, fesztiválokra. Bárki rám néz, beszélget velem, és megismer, hihetetlennek tartja, hogy társ nélkül élek. Hogy miért vagyok mégis egyedül?

Mert több mint húsz év alatt egyetlen férfit sem érdekelt tartós kapcsolatra egy olyan nő, aki okos, erős lelkű, önmegvalósításra képes, aktív, mindig mosolygós, pozitív, és még jól is néz ki.

Mindegyik megdicsért, elismert, és csak csodálkozni tudott az életvitelemen, az elért eredményeimen.  Az udvarlások (vagy inkább az ismerkedős próbálkozások) alatt csak élvezték a kapott jóságot, szeretetet, odaadást, törődést, megértést, támogatást, figyelmet, de egyik sem tudta megbecsülni, és az egyoldalúságot egyensúllyá billenteni.

Nos, ehhez a nem egyszerű „páratlansághoz” jön még hozzá az a kívülről jövő megaláztatás, mely az egyedülállókat semmibe veszi. Egyre többször szembesülök ilyen helyzettel, íme, egy példa. 

Egy utazási vásáron kitöltöttem egy kérdőívet, melyen megadtam az egyik elérhetőségemet. Tisztában voltam vele, hogy egy ilyen lépés mit jelent, de vállaltam az özönlő hírleveleket, reklámokat.  Kis idő múlva meglepetés ért: „Gratulálunk, ön nyert egy kétszemélyes wellness-hétvégét!” Visszajelzésem alapján felkeresett a kapcsolattartó, és a telefonbeszélgetésben elindult az egyeztetés. Helyszín, időpont, szálloda, a csomag tartalma. A részletekbe menő tájékoztató és az oda-vissza kérdések után minden elfogadható lett. Majd jött egy egyszerű, természetes, utolsó kérdés: „Mikorra várható az érkezésük?” A válaszom viszont mindent felborított, az addig kellemes hangulatú beszélgetéstől kezdve az utazás meghiúsulásáig: „Egyedül érkezem.”

A vonal végén hosszú csend, majd utána kölcsönös értetlenkedés vette kezdetét. Hogy értem azt, hogy egyedül? Megpróbáltam egy kibővített mondatban összefoglalni, hogy nincs ugyan társam, de szeretném igénybe venni a nyereményem. Ekkor sajnálkozva közölték, hogy azt nem lehet. Miért nem? Mert ez két személyre szól, kaptam a hivatalos választ. Most akkor honnan akasszak le egy férjet, élettársat, vagy bárkit, aki a két személy fogalmának egyik felébe beletartozik? „És ha megígérném, hogy az egyik éjszaka a franciaágy egyik oldalán, a másik éjszaka a másik oldalán alszom és a reggelinél két ember helyett eszem, úgy jó lesz?” A humorom sem nyitotta fel a kapcsolattartó hölgy szemét, mert szerinte így nem vehetem igénybe a nyereményem. Mivel a telefonbeszélgetésről hangfelvétel készült, így ezt kihasználva hangot adtam a nemtetszésemnek. Tudtam, hogy hiábavaló lesz, mert egy gombnyomással törölnek, de jólesett rázúdítani a véleményem az illetékesre. Elmondtam, hogy diszkriminatív dolognak tartom ezt a hirtelen hozott megoldást. Nem volt semmilyen írásos tájékoztató arról, hogy csak párok vehetnek részt a kérdőív kitöltésében. Miért vagyok én kevesebb páratlanul?

Ezek szerint mi, egyedülállók maradjunk ki minden jóból, mert a helyszínek és a programok szervezői csak párban tudnak gondolkodni?

Megkérdeztem azt is, hogy fordított helyzetben őt hogyan érintené egy ilyen fajta megkülönböztetés. Aztán az érzelmeim hullámain átváltottam okoskodásra. Felvázoltam, hogy az egyedülálló szó valójában a nem mindennapi, lenyűgöző, felülmúlhatatlan, fantasztikus, lehengerlő, kiemelkedő szavak szinonimája. Szerintem fel sem fogta a mondandóm lényegét, hogy mit szeretnék ezzel kifejezni. Majd visszaváltottam a realitás talajára azzal, hogy talán az egyik hozzátartozómat vagy szintén magányosan élő barátnőmet megkérhetném, hogy jöjjön el velem. Nem tetszett ez az ötlet sem. Ezek után egy újabb lehetőséget is kilátásba helyeztem. Mit szólna hozzá, ha zsebből megvásárolnám az egész hétvégét a kis telefonos pultjával együtt? Így végre betehetném a lábam a szállodájukba? Végül kértem az iroda vezetőjének elérhetőségét is, hogy a vele való egyeztetés hátha meghozná az eredményt. De ez már túl nagy nyomásnak bizonyult, így az eszmefuttatásom után ugyanazt a mondatot hallhattam: „Kérem, a hívást tekintse tárgytalannak!” – majd egy telefonhang búgását...

Mari Anna

 

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Artissara