Szilveszteri és újévi szokásaink, amelyeknek az eredetét már rég elfelejtettük

–

A régi, magyar néphagyomány szerint az év fordulója a varázslatok ideje, amikor nemcsak a jövő fürkészhető ki, hanem biztosítható a jólét is. A szilveszteréjszakai „bulizás” az első világháború idejéig, Erdélyben egészen a második világháborúig, inkább a városi kultúrára volt jellemző, és nem vert gyökeret a falvakban. Az óesztendőt családi körben búcsúztatták, vagy egy-egy háznál jöttek össze külön a lányok, külön a legények, de nemigen tartottak akkoriban olyan (tánc)mulatságot, ami hasonló lenne a mai szilveszteri partikhoz. 

Mit miért eszünk vagy nem eszünk szilveszterkor?

Az év fordulata szakrális időszaknak számított, amikor egy kicsit bele lehetett látni a jövőbe, illetve biztosítani lehetett a következő évre az egészséget. A szilveszter- és újévnapi cselekvések meghatározhatták az egész jövő évet. Ezért volt jelentősége annak, hogy milyen ételek kerültek az ünnepek alatt az asztalra. E szokások egy része ma is él, de nagyjából annyit tudunk róluk, hogy ez vagy az szerencsét hoz, vagy éppen nem – a miért azonban már a feledés homályába veszett.

Ilyen például a virslievés, amiről azt gondolhatjuk, hogy semmi köze a szilveszteri babonákhoz, pedig nagyon is van. A virsli (eredetileg) disznóhúsból készült, a malac pedig hagyományosan kapcsolódik az újévhez. Aki újév napján meghúzta egy malac farkát, arra biztosan szerencse várt abban az évben.

Éppen ezért nemcsak a farkát húzgálták meg ezen az éjszakán országszerte, hanem ahol tehették, malacsültet is ettek, mert a malac „befelé túrta a portára a szerencsét”. A malachúsból lett azután a virsli, hiszen a vérzivataros huszadik században sokszor és sokaknak csak álomnak tűnt a malacsült, főleg a városokban. A virsli azonban általában könnyebben beszerezhető, valamint jóval olcsóbb volt, és általában disznóhúsból készült. 

A másik étel, amit ma is legtöbb családban újévkor esznek, az a lencse, valamilyen módon, általában főzeléknek elkészítve. Ez is szerencsehozó étel, és logikusan arra gondolhatunk, hogy a lencse apró, kerek szemei a pénzt idézik meg, és gazdagságot varázsolnak annak, aki újév napján fogyasztja.

Ez így is van, de a lencseevés eredetét a Bibliában kell keresnünk. Ez ugyanis az az étel, amivel Jákób hatalmas vagyont szerzett. A Bibliában az áll, hogy egy tál lencséért vette meg a bátyjától, Ézsautól az elsőszülöttségi jogot (1Móz 25,27–34), ami azt jelentette, hogy az egész családi vagyonnak ő lett az örököse. Mózes könyvének vonatkozó részében nincs leírva a „lencse” szó, csak az, hogy Jákób valami vörös színű főzeléket főzött. Ez lencseként ment át köztudatba, és a teológusok is a vörös lencsével azonosítják a főzeléket, ami Jákóbot gazdaggá tette.

Hasonlóan bibliai alapokon nyugszik a hal evésének tilalma az év fordulatakor. A közhiedelem úgy tartja, hogyha halat eszünk szilveszterkor vagy újév napján, akkor „elúszik a szerencsénk”, ám a kutatók a halevés tilalmát Jónás könyvében keresik, akit elnyelt a „nagy hal”. Jónás három napon és három éjen keresztül volt a nagy hal gyomrában. Jónás imája az egyik legszebb bűnbánó ima a Bibliában:

Nyomorúságomban az Úrhoz kiáltottam, és ő meghallgatott engem. 

A halál torkából kiáltottam segítségért, és te meghallottad hangomat. 

Mélységbe dobtál, a tenger közepébe, és áradat vett körül. 

Minden habod és hullámod átcsapott fölöttem. 

…

Lesüllyedtem a hegyek alapjáig, örökre bezárult mögöttem a föld. 

De te kiemelted életemet a sírból, ó, Uram, Istenem!

Jón 2,3–4,7

Jónás alakja a keresztény ikonográfiában a szenvedő, istentől elhagyott, nyomorult ember szimbóluma lett, halála és „feltámadása” Jézus pokoljárásának és feltámadásának előképe. A nagy hal gyomrában kuporgó Jónás alakja feltűnt a templomi freskókon, üvegablakokon, így nem csoda, hogy a hallal a legmélyebb nyomorúságot azonosították, amit igyekeztek elkerülni.

Azonban a hal mégiscsak jó dolog, és a vízparti településeken pedig alapvető élelem is volt. Éppen ezért ezeken a területeken nem tilos, sőt ildomos újév napján halat enni, mert ahány pikkelyt tudunk megszámolni, annyi pénzdarabra teszünk szert az újévben. Azonban vigyázni kell arra, miként fogyasztjuk, mert ha „rendesen” a fejétől a farkáig haladva esszük meg, akkor balszerencsés évünk lesz, azonban, ha fordítva, akkor szerencsések leszünk. 

Ébren várni az éjfélt

A szilveszteri trombitálás, petárdázás eredete azokra a zajkeltő szokásokra vezethető vissza, amelyeket faluhelyen szilveszter éjfélkor végeztek Nagy-Magyarország-szerte. Úgy tudjuk, hogy a gonosz lelkek elűzése, a démonok távol tartása volt a cél, ám a szilveszteri zajkeltés ennél jóval összetettebb rítus volt.

Általában kolompokkal, ostorok pattogtatásával, bádogtárgyak, például fedők, kannák összeverésével csaptak zajt az éjféli harangszó után a fiatal fiúk. Hogy a gonoszt eltérítsék, sok helyütt a kapukat is összecserélték, vagy keresztülfektették a patakon, hogy a démonok vízbe fúljanak.

A kutatók azonban úgy tartják, hogy a zajkeltésnek a török időkhöz is köze van, ugyanis akkoriban egy-egy török portyázó csapat támadásakor a falu lakosai igyekeztek nagy zajt csapni, hogy az ellenség azt higgye, jókora haderő állomásozik a faluban. 

Ám a zajkeltésnek egy másik célja is volt: az, hogy az állatok felébredjenek álmukból és átforduljanak a másik oldalukra, mert akkor egészségesek lesznek az új esztendőben. Ez volt az oka annak is, hogy az új esztendőt ébren kellett megvárni: aki elalszik éjfél előtt, az a következő évben beteges lesz, vagy akár meg is halhat. Ám ha frissen kezdünk neki az újévnek, akkor egészségesek leszünk jövő szilveszterig. Ez volt az oka, hogy egyes vidékeken, például Bukovinában, szilveszter éjfélkor a betegeket is felébresztették, és kiparancsolták az ágyból, remélve, hogy így meggyógyulnak, illetve elkerülik a leselkedő halált.

Tűz és víz az év fordulása idején

Történelmi adatok szerint a kínai császárok születésnapját a tizenkettedik században kezdték el tűzijátékkal ünnepelni. Az optikai hatás erősítése, illetve a tűzvészek elkerülése végett a rakétákat valamilyen szélesebb, természetes vízfelület fölé lőtték fel. A későbbi korokban terjedt el ezeknek az eszközöknek a használata az ünnepek fényének emelésére, ám a paraszti kultúrában nem talált helyet magának a tűzijáték, hiszen drága volt, és nagy szakértelmet igényelt. 

Ám a tűz és víz mint szimbólum megjelent az évfordulat szakralitásában – például Kalotaszegen. Rendszerint már fél tizenkettőkor elkezdték húzni a harangokat, és húzták éjfél után fél egyig, hogy „összekössék a két évet”. A harang megszólalása jelzés volt a fiataloknak, hogy induljanak el a „csorgóhoz”. A lányok korsóval mentek, a fiúk egy-egy ölnyi szalmával. A csorgónál tüzet raktak, amely addig égett, amíg minden lány megmerítette a korsóját. A szilveszteri tűz fényénél vett víz volt az aranyos víz, amelynek ahhoz hasonló erőt tulajdonítottak, mint a vízkeresztkor (január 6-án) megáldott szenteltvíznek: távol tartotta a gonosz erőket, betegségeket gyógyított, vajúdó nőknek segített, és természetesen a szerelmeseket is összehozta. Ez a hagyomány sajnos nem maradt fenn, pedig igen csak jót tenne nekünk is egy kis „aranyos víz” a hétköznapok nehézségei között. 

Forrás: ITT, ITT, ITT és ITT; valamint Vasas Samu – Salamon Anikó: Kalotaszegi ünnepek. Gondolat Kiadó, Budapest, 1986.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / ullstein bild / ullstein bild 

Miklya Luzsányi Mónika