–

Élőbeszéd az irodalomban

Már akkor is vadásztam Madame Fregoli új blogposztjait, mielőtt egyáltalán sejtettem volna, ki az írójuk. Egyrészt nem tudtam, hogy Kurucz Adrienn rejtőzik a zseniális álnév mögött, másrészt, amikor kiderült számomra, ki ő, még nem dolgozott a WMN-nél.

Szóval remélem, az előre bejelentett elfogultságomat ezek után mindenki a helyén kezeli.

Vannak jó írások és vannak rosszak. Madame Fregoli novellái a jó írások közé tartoznak.

Mélyen megérintettek már korábban is a hihetetlenül bonyolult női-férfi viszonyokról szóló, ám mindig nagyon emberi történetei – kicsit túlságosan is közeliek, ismerősek voltak, meg persze az is fontos, hogy ezt bizony irodalomnak hívják.

Akkor is, ha annyira élőbeszédszerű, amennyire élőbeszéd az élőbeszéd. Mert ez konstruált nyelv, ami az irodalom sajátja. Kevesen csinálják jól. Ő például közéjük tartozik. Következetesen viszi végig mind a negyven novellán ezt a színes, nagyon plasztikus nyelvet. Sokszor kitér például az illatokra, egyszerre az összes érzékszervünket megdolgoztatják a történetei.

Van még egy szervünk, amit érdekes módon nem érzékszervnek hívunk, pedig leginkább ezt nevezzük meg, ha az érzéseinkről van szó, ez pedig a szívünk. Na, összetört szívekről olvasni összetört szívvel, az mindig vigaszt ad.

A nő, aki gyűjti a jó történeteket

Persze nem is kell gyűjtenie, gyerekkora óta ragadnak rá. Mindig nagyon erős a történetek felütése. Olyan kezdőmondatok és olyan novellacímek követik egymást, amelyek kíváncsivá teszik az olvasót, és muszáj még azt az oldalt elolvasni. Meg a következőt. Meg a következőt, Ja, és a rákövetkezőt is. Erre mondják azt, hogy letehetetlen. Ez itt kétszeresen is igaz, mert egyrészt hajt előre a kíváncsiság, másrészt sokszor vissza kell lapozni. Nem mintha nem értenénk, amit pár oldallal korábban olvastunk, hanem azért, mert nem ereszt az érzés, amit keltett bennünk. Lehet ez felszabadult nyerítve röhögés is (nyilvános terekben épp ezért kissé kockázatos olvasni), de néha azon kaptam magam, hogy könnybe lábadt a szemem. Sok novellaszereplővel azonosultam, függetlenül attól, hogy nő vagy férfi volt-e az elbeszélő.

A minimum három, maximum hétoldalas novellák ciklusokba rendezve (tavasz, nyár, ősz, tél ((és tavasz)) még inkább kiemelik írójuk egyedi hangját és érzelemvezérelt világlátását. Nagyon szerethetők a visszatérő motívumok, például Columbo figurája, vagy ugyanaz a történet a másik szereplő nézőpontjából elbeszélve.

Amit a legeslegjobban szeretek ebben a könyvben az, hogy minden szereplője esendő. Senki fölött nem ítélkezik az író.

Pedig rengeteg titok, hazugság, megcsalás, aljasság, pitiség, sunyítás, képmutatás és galádság tanúja lehet az olvasó. 

Ebből persze nem az a tanulság, hogy a megcsalás emberi dolog, úgy, mint a tévedés, egyszerűen csak annak ténynek az erős tudása, hogy sokszor mi magunk sem tudjuk, mit miért csinálunk.

Érzelmi viharok

Szinte mindegyik szereplőt ellentétes érzések feszítik, ahogy szinte mindannyiunkat. Semmit nem szépít meg, nem titkol el ezekből a kételyekből Madame Fregoli, mégis az volt az érzésem a novellák olvasása közben, hogy egyszerűen tisztára mossa a legmocskosabb lelket is, mielőtt kiteregeti nekünk azt a láthatatlan belsőt, amit olyan nehezen mutatunk meg a világnak magunkból. Hisz sokszor épp azok előtt titkoljuk ezeket a legbelsőbb érzéseinket, akiket a legjobban szeretünk. Fene tudja, miért van ez így. De tagadhatatlan tény, hogy többnyire így van.

A „tisztára mosás” nem jelent felmentést, ám elfogadást annál inkább. Ez még akkor is így van, ha valójában nem értjük meg a szereplők motivációit.  

 

A kétezer-húszas évek

Pontos korrajzot kapunk – bármiféle erőltetett aktualizálgatás nélkül – a kétezres évekről. Kurucz Adrienn könyve esszenciálisan közvetíti azt az érzelmi bizonytalanságot, amiben legtöbben éljük a hétköznapjainkat, a kapcsolatainkat, hisz néha még a múltunkban sem vagyunk biztosak, nemhogy a jövőnkben.

Bár a legtöbb novellát olvastam már korábban, a kötetbe rendezett, nagyon szép ívet kiadó novellafüzér egységessége még inkább meggyőzött arról, mennyire egyedi, szokatlan ez a hang a kortárs magyar irodalomban. Valójában mindegyik novella ugyanarról szól: a szerelem, a kapcsolatok kiismerhetetlen természetét boncolgatja, mégis legalább negyvenféle nézőpontot világít meg.

Miután egy szuszra elolvastam ezt a negyven novellát, úgy éreztem, kicsit tisztábban látom saját magam, és a másik nem motivációit is jobban elfogadtam. Sokat éltem már, sok vacak kapcsolatban tört a szívem apró darabokra, sok ócska megcsalást láttam, de most valamit megértettem. Nyilván nem fogom az orrotokra kötni, hogy mire, olvassátok el ti is a könyvet. Mindenkinek megvan a maga keresztje olvasata.

Néhány kedvenc idézetem

A kötet kifejezetten szókimondó, még az elején írtam, mennyire a beszélt nyelvet integrálja és konstruálja irodalommá. Kedvcsinálóul kiválasztottam három novellát, ezekből megmutatom nektek a kedvenc idézeteimet.

Szerintem mindegyik önmagáért beszél.

Columbo

„A csaj persze egészen bepörgött, hogy cicám van (mondta ezt a kurva nagy, undok kandúrra), azt mondta, érezte ő, hogy a morc külső érző szívet takar, és erre mégis mit lehet válaszolni.”

Bella (Ez az abszolút kedvencem – B. G.)

„Mondta a nő már rögtön a legelején, hogy neki nincs szíve. Vagy van, de összetörték. Vagy, mert sokat bántották, lelakatolta. Mindegy. Szóval már nem emlékszem pontosan, mit mondott a szívéről közvetlenül azelőtt, hogy bejelentette, szerelemre tőle ne is számítsak.”

[…] „leblokkolok, ha valaki az exéről magyaráz. Nem ismerem a faszit, honnan tudnám, amit nem is akarok tudni róla? Különben is kikapcsolt az agyam, képtelen voltam követni a drámát, mert ott ült velem szemben a nő, és szép volt, sőt egyre szebb, a pincér is bámulta folyton, ötpercenként rá kellett gyújtanom, hogy kibírjak valahogy ennyi szépséget kulturáltan.”

Casanova karácsonya

„A nőknek az ürügy általában a jövéshez kell, a férfiaknak meg a menéshez.”

„Tényleg elképesztő, milyen könnyű a nőket boldoggá tenni. Néha. Mert amúgy meg kurvára nehéz, gondolom, de a hosszú táv nem az én versenyszámom.”

 A cikk a hirdetés után folytatódik!

 

Persze sokkal többet tudnék idézni, rengeteg maradandó mondat van a kötetben, de talán ennyi is épp elég ahhoz, hogy képet alkothassatok a szövegről. 

Mégsem bírom ki, hogy ne írjak a végére valami konklúziót, ez pedig nem más, mint az, hogy bármennyit is hazudozunk a külvilágnak, az önáltatásban igazán verhetetlenek vagyunk. Méghozzá mindannyian…

Both Gabi