Nagyjából nyolcéves lehettem, amikor rájöttem: nemcsak olvasni jó, de írni is jó. Pedig az írásórát nem szerettem, sosem tudtam gyöngybetűket kerekíteni a megvonalazott újságpapírra, mint a szép, okos és szorgalmas kislányok az első padsorban. Az én betűim tétovák voltak, de másban sem tűntem ki, se ügyes tornász, se jó matekos nem voltam. Viszont csöndes voltam, magamnak való, úgyhogy össze is ültettek egy kisfiúval, akivel mindig baj volt, hátha lenyugszik mellettem ő is (vagy elalszik tőlem, nem tudom). 

Nem értettem, mit akar tőlem az iskola, és mi értelme itt ülnöm, amikor otthon is el tudnám olvasni a leckét gyorsan, aztán szaladhatnék ki az utcára, játszani a szomszéd, ötéves Boriszkával, aki ugyan nem tudott akkor még magyarul, ám ez minket cseppet sem zavart.

De mert iskolába járni kellett, felvettem két, számomra életmentő szokást: az ablakon kibámulós álmodozást (később már úgy is sikerült, ha a tanár szemébe néztem, de egy szavát se hallottam) és az írást. Nem, nem a szépírást, az továbbra sem ment különösebben jól, hanem a gondolatok papírra vetésének örömét.

Másodikban írtam egy kurta mesét, sosem fejeztem be. Egy törpéről szólt, ennyire emlékszem. Meg hogy a tanító néni megdicsért, és felolvastatta velem a (csonka) történetet az osztály előtt. A nagymamám pedig egészen tűzbe jött, és attól kezdve úgy vélte, egyértelmű, hogy író leszek. Ráhagytam, de igazából soha, életem egyetlen percében sem hittem abban, hogy belőlem tényleg író lehetne, tagja annak a kasztnak, amelynek oly sok képviselőjét imádok és tisztelek. Annak ellenére képtelenségnek tűnt a nagyanyám ötlete, hogy ha a nyolcéves mesét tesszük meg startmezőnek, akkor 38 éve írok állandóan. Amikor nincs nálam papír, se laptop, akkor fejben. Észrevettem rég, a valóságot már eleve úgy szemlélem, mit lehet ebből elmesélni és hogyan. Ez a szűrő már mindig előttem van. Letehetetlen.

Azt állítom, 38 éve tart nálam ez az őrület, és ehhez képest joggal kérdezheted, oké, de könyved nincs?

Nem, könyvem – még – nincs.

De írtam minden mást, amit csak lehetett, és egy idő után, (bizonyos határokon belül) mindent, ami eltartott, mert a passzióból 25 éves koromban kenyérkereset lett. Az elmúlt két évtizedet interjúk és riportok írásával töltöttem, és „lapcsinálással”, amire egyébként még a gimiben kattantam rá, ahol az iskolaújságot írtam, szerkesztettem, illusztráltam, fénymásoltam és terjesztettem, a lelkesedés mindig annak fényében alakult, mennyire kötötte le az energiáimat egy földi szerelem.

Apropó, szerelem. Amikor egyetemre jártam, a barátommal megegyeztünk, hogy ő sok pénzt fog keresni nyugaton, és vesz egy kis házat valahol a Bakonyban (már nem emlékszem, miért pont ott, majd megkérdezem tőle), ahol néha meglátogat, és ahol én regényeket fogok írni. Nos, ez a fiú valóban több mint húsz éve nyugaton él. Minden tervét megvalósította, a bakonyi házunkat leszámítva. Érthető: népes családja van, és bár a legjobb barátom, nem velem üdül. Így aztán bakonyi remeteíró nem lett belőlem, ellenben egy újratervezéssel nagyvárosi újságíró igen.

De azért az álom, a könyvírásé, megmaradt.

Emlékszem, tizenkét éves koromban arra gondoltam, hogy ha most írnék egy olyan könyvet, mint az imádott Sue Townsend, az Adrian Mole-könyvek szerzője, akkor én lennék a legfiatalabb író az országban. Gyártottam is buzgón a naplókat, de persze nem állt össze az, amit én elgondoltam, úgyhogy adtam magamnak egy távolabbi határidőt valamilyen regényre. Aztán egy másikat. Majd, ha gimis leszek, majd ha egyetemista, majd ha otthon leszek gyesen, majd, ha nagyobb lesz a gyerekem, majd, ha kevesebbet kell dolgozni, majd ha, majd ha…

Egészen addig totojáztam, hogy amikor egyszer csak rádöbbentem, van (legalább) egy kötetnyi kész novellám, és egy kiadó fel is karolta őket, az jutott eszembe, nincs ehhez túl késő? Nem illetlenség 46 évesen publikálni egy első könyvet? 

 

És mi van, ha nem szeretik majd az olvasók? Elég erős vagyok-e a kritikához, ha néha a Facebook-kommentek is kiszívják belőlem az életerőt? Kitenni magamat az ablakba egészen, akarom-e, merem-e? A cikkeim, ugye, kitakarnak, pajzsot képeznek, ott másmilyen mesélő vagyok, sokszor inkább nyomozó, tények, számok, elméletek, szakértők felkutatója…

Sokat dilemmáztam, ahogy sokat tépelődtem akkor is, amikor gyerekre vágytam a szívem mélyén. Ma már nem értem, miért tétováztam, életem legjobb döntése volt, hogy szültem, pontosabban, hogy megszültem ezt a gyereket, és ezzel korántsem szeretnék rábeszélni senkit, hogy kövesse a példámat, csakis a saját tapasztalatomról és sorsomról beszélek, nem a máséról.

És akkor most itt ez a második szülés, ha csak metaforikus értelemben szülés is: jön a könyvem. Az én belső munkám már rajta lezárult. Úton van, december ötödikére várjuk, mint annak idején a kislányomat.

Sokan kérdezték a napokban, ugye, örülsz?

Zavarba jöttem mindig ettől a kérdéstől. Mert persze, örülök, de közben tele vagyok izgalommal, sőt félelemmel is, pont úgy, mint amikor embert szültem: valami, ami addig belül volt, most kikerül, és nem tudom már úgy dugdosni, rejtegetni, védelmezni, mint eddig.

Nem saját történeteket írtam meg, de benne vagyok én is mindegyikben. Lehet, hogy csak a szavaimmal, lehet, hogy csak egy találkozásommal, amikor valaki elmesélt nekem valami fontosat a szíve közepéről, lehet, hogy csak egy emléktöredékkel, lehet, hogy az egész életemmel. És én ezt most az olvasók elé teszem: tessék, mit szóltok hozzá?

Boldog vagyok tehát, és félek is. Igen, van, hogy ijesztő egy valóra váló álom. Megtennétek, hogy drukkoltok nekem?

Kurucz Adrienn