–

„Minden kincsem odalett,
Nem hozhattam mást neked.
Napot hoztam, csillagot,
Nézd a két kezem, nézd csak, hogy ragyog.”

A Kóbor.

Hallottam a nevet, meg hallottam mellé a dalokat, és óvodás kis fejemben egész mitológia épült az öt betű meg a jellegzetes hang köré. Soha senkinek nem beszéltem erről, pedig az egész életemet végigkíséri az Omega. Most viszont leírom. Már senki sem fog kinevetni érte.

Egyszer, alig néhány évesen láttam egy Omega-koncertfelvétel részletét a tévében: lobogó, szőke haj, fehér ing meg a hang, ami addig kizárólag apám kvadrofón hangfalszettjében létezett számomra, ami olyan volt a faluban, mintha az egész világegyetemet sugározná be arra a pár négyzetméternyi területre, amit akkor az életünknek hívtunk.

1978-ban - Forrás: Fortepan / Erdei Katalin

Szintetizátorok, visszhangzó, távoli énekszólam, ami közben mégis mintha a fejedben szólna legbelül.

„Időm lejárt, a Földet elhagyom…”

Ma, felnőttfejjel sem értem, miként lehetséges úgy lemezt kezdeni, hogy rögtön az első számnál azt érezze az ember: belehasad a szíve, mert ennyi szépséget és ennyi fájdalmat nem lehet egyszerre elviselni.

És akkor, ugye, mit tudtam én óvodás koromban Gammapolisról, másodlagos jelentésekről meg rejtett értelmekről – még a nyilvánvalókhoz sem volt semmi közöm. De azt a hang- és érzelemdózist, amit a nyitó dal jelentett, valahogy kezelnem kellett, úgyhogy becsatornáztam a képzeletembe.

„Most búcsúzom, jó barátaim…”

Ültem a villanykályhánál, hallgattam a szintetizátort, és

a fejemben megszületett a Kóbor. Mármint a valódi. Merthogy – mutasson bármit a tévé – hús-vér ember nem lehet, az biztos, így érveltem magamban. Először is: én ilyen hangot még nem hallottam. (Ennyi év elteltével hadd vessem közbe: azóta sem.) Másodszor: megénekelte, hogy messze van a hazája, át kell néznem az ég ablakán, ha meg akarom látni, pontosan hol.

Így aztán – mire az Ezüst esőhöz ért a lemez, – a fejemben már készen is volt a Kóbor. Ez is, már a név, csak megerősítette az elméletemet, mely szerint nem egyszerű földi halandóval van dolgunk: bizonyosan csak afféle földi név lehet, amit akkor kapott, amikor a bolygónkra érkezett, az igazi nevét titok fedi, míg ő itt kóborol közöttünk, és énekel nekünk.

„Messzi földről jöttem én
Átölelt a tiszta fény
De elborult az ég, és a csillagok tüzét
Elnyelte a köd és a szürkeség”

Mostanra már elképzelhető a kép, ami gyermeki fejemben kirajzolódott:

áll egy fehér inges alak a lombjuk vesztett rózsafák között a kietlen pusztaságban, átöleli a tiszta fény (tényleg így láttam a tévében is: hogy kivilágosodott körülötte a levegő), és közben hull, csak hull le rá az ezüst eső.

Soha senkinek nem mertem bevallani, hogy csupán akkor láttam be teljesen, hogy a Kóbor nagyon is hús-vér ember, mégpedig ebben az idősíkban és a mi országunkban, amikor kiderült, hogy épp a születésnapomon lép fel az Omega a Népstadionban, s emiatt az ünneplést – mármint az enyémet – elhalasztjuk. Hazudnék, ha azt mondanám, nem éreztem némi elégtételt, amikor a koncert első felében (a később megjelent CD-n csak Vizesblokként emlegetett részben) a komplett családom bőrig ázott. Ezüst esőt akartatok? Megkaptátok!

Aztán otthon újra szólt a Gammapolis meg a teljes diszkográfia, és bár a mai napig esküdni mernék, hogy koncerteken olykor kivilágosodott körülötte a levegő, elfogadtam, hogy személyes kis Kóbor-mitológiám csupán a képzelet szüleménye.

Búcsúznom kellene, már a mai értekezlet alatt, amikor megérkezett a hír arról, hogy nincs már itt köztünk a Földön, az jutott eszembe, hogy idézem majd a Búcsúztató című dalt:

„Jöttem búcsút mondani
Jó barát
Szíved, hallom, eltörött
Vége hát”

De nem akaródzik búcsúzkodni. Nem megy. Hallgatom a Népstadionbeli felvételt 1994-ből, apám, anyám, keresztapám is ott ordít valahol csuromvizesen, és persze most már értem, hogy ott kellett lenni ezen a koncerten – eszerint élek azóta én is. Hogy ott kell lenni, kiereszteni a hangod akkor is, ha közben bőrig ázol.

Már csak egy kislámpa ég a szerkesztőségben, egyedül vagyok, a tömeg azt skandálja, Omega, Omega, én pedig arra jutok: nem lehet búcsúzni, mert mégiscsak az volt a valóság, amit nyolcvanvalahányban képzeltem.

Áll egy fehér inges alak a lombjuk vesztett rózsafák között a kietlen pusztaságban, átöleli a tiszta fény, lassan elindul egy csillag felé, és közben hull, csak hull le rá az ezüst eső.

Csepelyi Adrienn

 

 Kiemelt kép: MTI/Szigetváry Zsolt