Szabó Zsolt színpadmester még a koronavírus-járvány elején írta meg nálunk, hogyan igyekeznek átvészelni ezt az időszakot a zeneipari dolgozók. Azóta tudjuk: elmaradt az összes nyári fesztivál, 500 fő felett csak ültetett (és egyéb paramétereknek megfelelő) könnyűzenei koncertek tarthatók meg, a nemzetközi turnék leálltak, és egyelőre csak ceruzával beírt dátumokat találunk a 2021-es naptárakban is.

Az iparágban dolgozók sokáig abban reménykedtek, hogy augusztus 15 után valamelyest újraindulhat az élet, ma már tudjuk, hogy nem így lesz – a bizonytalanság pedig lelkileg is megterhelő volt a számukra.

Soha nem volt hát akkora létjogosultsága és olyan fura felhangja annak az egyszerű kérdésnek, amivel a beszélgetést indítottam:

…és amúgy hogy vagytok?

A válasz elég egybehangzó volt, legfeljebb a fokozat tért el:

szarul.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

„Mi annyiban vagyunk picit szerencsések, hogy volt egy-két olyan meló, ami az önfenntartást megoldotta – kezdi Vitáris Iván. – Nekünk nem volt utcára kerülési sztorink. Igaz, március-áprilisban pénzünk sem”.

A vírus ugyanis akkor jött, amikor beindult volna a koncertszezon. A zenészek többségének épp ekkorra fogynak el a tartalékai.

„A nagy budapesti koncertünket úgy mondták le” – meséli Iván – „hogy a helyszínen már épült a cucc. Szóltak, hogy bonthatjuk is le. Egy holland zenekarral játszottunk volna, ők itt ültek a hotelben, várták, mit csináljanak. Nekik még szarabb lehetett, mert mentek tovább a turné következő állomásaira, és mire odaértek egy-egy városba, ott is lemondták a koncertjüket.”

Az énekes azt mondja, legnagyobb baj az, hogy nincsenek olyan B-tervek, amelyek az egész iparágat lefednék. Nincs olyan, hogy „ebből addig elketyegnek”.

„Nekem annyiból jó a helyzetem” – mondja Tibor – „hogy tanítok, ami ugyan iszonyatosan fárasztó online, de legalább volt a karantén alatt is. A tanítványok egyébként meglepően jól haladtak, csak én purcantam ki Alkalmazott zenei munkáim akadtak még, olyan is, ami összetettsége miatt szinte nyűg lett volna normális esetben, de most meg jól jött, úgyhogy elvállaltam. Tényleg minden munkát megbecsülünk. Nem véletlenül poénkodtak annyian, hogy elmennek esküvői zenésznek: szerintem sokan most ugyanilyen boldogok még a nem túl jó munkák miatt is. Olyan sztárzenészek mentek el étterembe zenélni például, akiknek a leszerződtetésére esélye nem volna semelyik étteremnek… De szerintem ez nem csak a pénzről szól: a zenésznek lelki szükséglete, hogy játsszon.”

Kérjük, vigyázzanak, az ajtók záródnak!

„Az összes, technikával foglalkozó ember alapból több zenekarral dolgozik” – magyarázza Márton – „emiatt

megvan az a hamis illúziód, hogy több lábon állsz, be vagy biztosítva, hisz amíg az egyik zenekar elmegy lemezt csinálni, turnézol a másikkal. Ez remekül működött eddig. És akkor egyszer csak az összes lábadon átmegy a villamos. Borzalmas érzés.

Március 12-én még viccelődtünk, hogy ebből az egész járványból nem lesz semmi. Tizenhetedikén indult volna egy amerikai turném a Sepulturával. Tizenötödikétől-huszadikáig minden egyes munkámat lemondták az év végéig. Amikor öt nap alatt elfogy az éved, azt nem annyira jó megélni.”

Márton azt mondja, kollégáival csak ideig-óráig tudták lekötni magukat a kezdeti nihil és sokk után. „A kütyügyártók kidobtak mindenféle netes oktatási anyagokat, ezeket mindenki bámulta vagy tíz-tizenkét napig, aztán beledepiztünk, hogy oké, nézzük, ez tök jó – de ebből a világon semmi sem fog megvalósulni az elkövetkezendő két évben.”

Márton úgy látja, a nemzetközi politikai hozzáállás meg a vírushoz való viszonyunk – az együttélésről beszélnek, egyre kevésbé a vakcináról – hogy az élőzene 2021-ben sem számíthat túl sok jóra. A hangmérnök úgy fogalmaz: a világ e tekintetben is úgy működik, mint minden humanitárius katasztrófa esetében: „ők éhen halnak, mi legalább nem”.

A szakmából néhányan tévés produkcióknál tudtak elhelyezkedni, de ezeknek nyilván véges a felvevőkapacitása. 

„Én a kék buszokat hajtom a városban” – tárja szét a karját Márton, akinek munkái főként külföldi zenekaroktól és hangosító cégektől van, ezért évente rendszerint öt-nyolc hónapot tölt világ körüli turnékkal. Most pedig, hogy ne élje fel a tartalékait, átmenetileg a BKV-nál helyezkedett el, amíg újra el tud indulni valamilyen irányba.

Oké, akkor nézzük: miből él egy zenész?

Vitáris Iván nyilván nem először találkozott már a kérdéssel, mert amikor a konkrétumokról kérdezem, előkapja a telefonját, és gondosan megírt listát mutat arról, miből is él egy zenész. Ugyanis ezzel kapcsolatban nagyon komoly tévhitek élnek az átlagemberben. Nézzük!

  • Koncert – ez a zeneipar átalakulása óta hozzávetőlegesen 70 százalékát hozza a bevételnek, a háttérmunkások esetében ez 100 százalék.
  • Lemezeladás – amiről, ugye, kormányzati szinten is nagyon lelkesen nyilatkoztak. Csakhogy a magyar piacon jelenleg csupán Ákos, a Tankcsapda vagy a nagyon felkapott együttesek (például a Margaret Island) tudnak 2000 lemeznél többet eladni.
  • Sync és publishing – amikor eladod a dalodat valamiféle felhasználásra (film, sorozat, reklámzene). Ez tök esetleges, a háttérszakma semmilyen szinten nem részesedik belőle, legfeljebb a menedzsment.
  • Stream – „Nem tudom, hogy a kedves olvasók tudják-e: egy Spotify-lejátszásért olyan 0,2 FILLÉRT kapsz. Fontos lenne látni: negyedéves elszámoláson milliós streamek után kapsz pár száz vagy épp ezer eurót. Ez tagonként leosztva nem túl jelentős összeg…” – mondja Iván.
  • Merchandise – az együttes hivatalos pólói, ajándéktárgyai: teljesen kiesett, hiszen ez javarészt a koncertekhez, az élményhez kapcsolódik, webshopon keresztül töredéke fogy csak a termékeknek
  • Kiadói jogdíj – a lemezgyártás után járna. Csakhogy szinte senki sem ad ki fizikai lemezt, hisz nincs rá pénze.
  • Előadói jogdíj (az EJI kezeli) – ez a tévés és rádiós lejátszások után jár az előadóknak. A médiatörvény óta ez utóbbiban igen nagy a szórás. (A törvény megköti, hogy a rádiókban hány százalékban kell magyar nyelvű daloknak szólniuk – így aztán az angolul éneklő magyar együttesek hátrányt szenvednek.)
  • Szerzői jogdíj (az Artisjus kezeli) – ezt a lemezkiadás, az élőzenei koncertek, rádiós játszások után a szerzők kapják.
  • Egyéb bevételek – hazai és nemzetközi pályázatok, szponzori szerződések, segélyek


Azt volna nagyon-nagyon fontos látni, hogy

mivel idén nincsenek fellépések, a jogdíjak jövőre elképesztően megcsappannak majd. A probléma tehát nem szűnik meg, amikor újra lehet majd koncerteket tartani.

„Ha tehát akkora mázlid van, hogy írtál egy dalt, amire ráharaptak egy amerikai film vagy sorozat gyártói – és ezt le is tudták forgatni járvány előtt és be is mutatják, akkor esetleg jön valami bevételed” – összegez Vitáris Iván. Én pedig hozzáteszem: a filmbemutatók jelentős része – a mozik bezárása miatt – elmaradt vagy csúszik.

Az énekes azt mondja: könnyű legyinteni, hogy oké, akkor menjenek el valami „rendes munkát” végezni, de a péknek se szoktuk azt mondani, hogy menjen el szobafestőnek. „Ez egy szakma, amire feltettük az életünket. Tanultuk, fejlesztjük magunkat, gyakorolunk – furcsa, hogy csak az megy át az embereknek, hogy el lehet menni kapálni.”

„Keressetek rendes melót!”

Sokan elmentek árufeltöltőnek, futárnak – viszont a legtöbb helyen már nincs felvétel, és a futárok egy részét leépítik a cégek, vagy olyan kevés volt a rendelés, hogy nem érte meg ott dolgozniuk. Ahogyan Az élet sava Borcsa adásában Varga Líviusz elmondta: sokan az építőiparba mentek dolgozni – abba nem jó belegondolni, hogyan hat majd a kézzel végzett fizikai munka a hangszeres játékukra.

Márton azt mondja, amikor azzal nógatják, hogy menjen el villanyt szerelni, „úgyis ért hozzá”, akkor abba nem gondolna bele, hogy ezzel olyanoktól venné el a munkát, akik eleve ebben a szakmában dolgoznak. Ezzel tehát közel sem oldódna meg semmi, és épp ezért nem is látjuk még, meddig gyűrűzik majd tovább ez a helyzet.

„Én azt szeretném csinálni, amihez értek, és ami huszonöt éve az életem. Azok, akikkel dolgozom, megbíznak bennem, én ezt szeretném visszakapni – és ha ez jelenleg nem lehetséges, akkor legalább az átmeneti időszakra valamiféle kárpótlást.”

„Ha negyvenezer embert ráeresztenek különböző iparágakra, az nagyon nem lesz vicces senkinek – mondja Vitáris Iván, és hozzáteszi: a negyvenezer a legalsó becslésük, szerintük a háttérdolgozókkal együtt inkább mintegy százezer emberről beszélünk.”

Márton arra hívja fel a figyelmet, hogy akik nem tudtak elhelyezkedni, vélhetően (jó esetben) családi kölcsönökből tengődnek. De ezeket vissza kell fizetni, így akkor is görgetik az adósságot majd maguk előtt, amikor végre elkezdhetnek majd koncertezni. „És akkor beszéljünk arról is, hogy albérletet fenntartani, emellett próbahelyet bérelni, a zeneipari tevékenységhez szükséges céges kiadásokat fedezni mekkora terhet jelent. Évekbe telik majd, mire nullán lesznek.

Voltam bent két hete hangszerboltban, azt mondták: nem vesznek a zenészek semmit, de még dobbőrt meg húrokat se, hiszen nincs miért és nincs miből. A zenészeket kiszolgáló gyártóknak és kereskedőknek is évekig tart majd talpra állniuk.”

És hosszan sorolható még, kiket érint a helyzet, hiszen tévedés azt gondolni, hogy a stúdiókban dolgozó hangmérnököket nem – ha nincs pénz, nincs lemezfelvétel sem. A hotelek, a turizmus, a repülőtársaságok, benzinkutak – a zeneipar elképesztően sok mindennel kapcsolódik össze, ami elsőre talán nem tűnik evidenciának. Hogy például a turnébuszokat üzemeltető cégek, a sofőrök most világszerte a csodára várnak.

Vagy gondoljunk csak abba bele, hányan zarándokolnak a magyarok közül Bécsbe vagy Prágába egy-egy legendás együttes koncertjére: ennek mind-mind turisztikai, vendéglátóipari vonzata van, ahogy annak is, hogy például a Sziget Fesztivál elmaradása érzékelhető kiesést okoz a teljes magyarországi GDP-ből.

„Ne rinyáljatok, csináljatok lemezt!”

„A lemez mint bevételi forrás... Hát, itt álljunk meg egy pillanatra” – mondja Tibor. 

„A lemez először is egy kiadás. Baromi sok pénzt kell belerakni, hogy elkészüljön, és amíg dolgozol rajta, más (fizető) munkát nem tudsz elvállalni, tehát miközben fizetsz a stúdióért és az utómunkáért, a grafikusnak, a fotósnak, a lemezgyárnak meg a sajtósnak, befizeted a gyártás utáni díjat és az áfát, kiesik a többi bevételed is.

És akkor a videoklipről még nem is beszéltünk. Tehát beleraksz egy-két millió forintot, hogy egyszer majd visszajön. Mondjuk, két év alatt. Vagy öt. De ha csinálsz még két klipet, lehet, hogy soha az életben nem lesz semmi anyagi hasznod a lemezedből. Alkotsz valamit, amire büszke lehetsz. A CD (a lemez) a zenész névjegye, egy nagyon drága névjegy.”

„A lemezkiadás egy kockázati befektetés” – mondja Iván.

Ahhoz pedig, hogy a lemez anyaga egyáltalán létrejöhessen, próbahelyre van szükség. Amit nyilván szintén saját zsebből finanszíroznak az előadók. Már az is hatalmas támogatást jelentene egyébként, ha (például a sportlétesítményekhez hasonlóan) a zenészek lehetőséget kapnának arra, hogy ingyen használhassanak próbahelyként különféle állami vagy önkormányzati, üresen álló ingatlanokat.

Bocs, te mit is csinálsz amúgy?

A közönség talán azt látja át a legkevésbé, ami a színfalak mögött zajlik, úgyhogy arra kértem Mártont, mesélje el, hogy néz ki egy munkanapja, amikor, mondjuk, a Sepulturával turnézik.

„Reggel kilenckor-tízkor felkelünk” – kezdi, s ez eddig akár jól is hangzana. A továbbiak fényében már kevésbé. „Bemegyünk a helyszínre, terepszemlét tartunk. Aztán kinyitjuk a trailert, elkezdjük kipakolni a cuccokat. Kapunk egy technikai leírást előre, így nagyjából tudjuk, mire számítsunk, de nyilván mindig adódnak azonnal megoldandó problémák. A helyszíni adottságoktól függően (például hány lépcsőfokon kell oda-vissza rohangálnunk) kettő körül elkészülünk, ekkor tartunk egy körülbelül kétórás hangpróbát a zenekar nélkül, hogy estére minden tökéletes legyen.

Hatkor vacsora, utána ajtónyitás, kezd az előzenekar – alapesetben a backlinerek kezdik cserélni a húrokat, a technikus a dobbőröket, behangol. Nekem ezalatt kicsit könnyebb dolgom van, nincs túl sok teendőm az előzenekarral – azután viszont huszonöt percem van, hogy ugyanúgy álljon vissza a színpad, ahogyan előtte volt. Kilencven-száz perc a koncert, ahogy lemennek a zenészek a színpadról, mi már csomagoljuk is a cuccot. Ez körülbelül negyven percet vesz igénybe, aztán egy óra, mire bepakolunk a trailerbe. Éjfél-fél egy. Ezután lezuhanyzunk, reggel pedig kezdődik minden elölről.”

Csak épp általában már egy másik városban –

tehát a tizennégy órás munkanap után a turnébuszban alszik a csapat, hogy aztán reggel onnan kipattanva kezdje elölről az egészet.

Hát, nem tudom, évi öt.nyolc hónapban ez-e a nagyobb fizikai megterhelés vagy a kapálás.

A zenéhez mindenki ért

A zenészeknek, roadoknak nincs egységes szakszervezetük, viszont van mögöttük apparátus: jogdíjakat kezelő szervezetek, menedzsmentek, kisebb szakszervezetek. Ezek igyekeztek a maguk módján segíteni.

„Számomra az volt a felfoghatatlan” – magyarázza Iván – „hogy amikor ezek az alapvetően állami feladatot átvállaló szervezetek támogatni kezdték a művészeket és a háttérmunkásokat, akkor az emberek feljogosítva érezték magukat arra, hogy ezt kívülről fikázzák.

Nekem tök furcsa lenne, ha a New York-i betonszakszervezet megsegítené most a tagjait, a városban lakók meg elkezdenék hőzöngeni, hogy de miért és milyen alapon.”

Tibor egyetért: „Ha aszály van, segítik a gazdákat, ha leég egy templom, az emberek összefognak, és jön az állami kártalanítás. Ez a helyzet ugyanaz. Mi egész évben azon dolgozunk (új számokkal, új műsorral, napi rendszeres gyakorlással), hogy áprilistól októberig meg egy kicsit decemberben koncertezzünk. Ebből van annyi bevétel, hogy azokban a hónapokban, amikor nincs koncertlehetőség, megéljünk. Télen a tartalékainkból élünk.

Itt nem az aszály vagy a jég viszi el a termést, hanem a COVID-19, ami szintén egy természeti katasztrófa, nem?”

Kulturális identitásunk

Vitáris azt mondja, a velük dolgozó holland menedzser 2-3000 eurót kap a holland kormánytól, mert tudják, hogy a munkája kulturális értéket képvisel.

„Magyarországon viszont az a baj, hogy nagyon sok mindent nem tettünk a helyére a maga idejében – például, hogy melyek azok a szubjektív kulturális értékek, amelyek fontosak, és amikért tennie kell a nemzetnek ahhoz, hogy fennmaradhasson. Ha a könnyűzenében dolgozó embereket elküldjük kapálni, akkor az ország az identitásából veszít el egy jelentős darabot.

Igen, lehet azt mondani, hogy sokkal fontosabb enni, vagy az, hogy legyen egészségügyi ellátás – fel lehet állítani a rangsort, csak itt jut eszembe a híres Churchill-idézet a világháborúból: »ha nincs kultúránk, akkor miért harcolunk?«”

Szóval, amikor valaki bepötyögi a gyűlölködő kommentjét, és közben szól a háttérben a rádió, vagy a szórakozóhelyen hajnalban részegen üvölti, hogy Várj, míg felkel majd a nap, akkor nem gondol bele, hogy tulajdonképpen miért háborítja fel, ha azt mondja az előadó, hogy helló, itt vagyok, és ez nem ingyen született meg.

 „Jó, de miért derogál 500 ember előtt játszani?”

Fontos tisztázni, hogy a nagyközönség előtt játszó zenekarok többsége jóval nagyobb kontingenssel dolgozik a színpadon és a színfalak mögött is. Hogyha egy héttagú zenekar tagjai (és az ehhez szükséges háttéremberek) között kell szétosztani azt a pénzt, ami egy 500 fős koncert utáni jegybevételből származik, akkor nem kell sokat matekozni, hogy értsük: minimális a fejenkénti bevétel.

A szórakozóhelyek keze meg van kötve (fontos látni például, hogy a létszámlimit őket ugyanúgy sújtja, és a kis koncertek a túlélésre elegendőek legfeljebb), így egy „nagyszínpados” zenekarnál tulajdonképpen anyagilag senkinek nem éri meg egy kisebb közönség előtt játszani. És ez nem presztízskérdés:

amikor valaki amiatt hőzöng, hogy el lehet menni kis klubokba játszani, akkor olyan alapvető dolgokba nem gondol bele, hogy vagy azt várja el a zenekaroktól, hogy megváljanak a háttérdolgozóktól vagy az élőben velük zenélőktől, vagy azt, hogy ráfizessenek a saját fellépéseikre.

A megoldás a jegyáremelés lehetne – na, de épp a rajongókon csapódjon az ostor, amikor nekik maguknak sincs pénzük? Patthelyzet. Persze lenne még ötlet, sok országban dolgoztak különböző támogatási formákat az adóterhek csökkentésétől „az állam kipótolja a kieső bevételt” felállásig – azt, hogy hazánkban hogyan működik majd a nemrégiben kihirdetett támogatás, egyelőre nem látjuk.

Halkan jegyzem meg: a könnyűzene egyik nagy tragédiája, hogy Magyarországon sosem nyerte el a méltó helyét a kultúrában (vö.: magaskultúra vs. populáris kultúra), így fordulhat elő például az, hogy az állami kulturális intézmények állami támogatása alapvetés, anélkül fenn sem tudnának maradni járványveszélyen kívül sem – a könnyűzenészeket pedig a karantén közepén is boszorkányüldözés fogadja, ha kérni mernek.

Miközben egyébként a többségük a karanténidőszak alatt ingyen szolgáltatott tartalmat, szórakozást a saját közösségi felületein.

„Képzeljük el egy pillanatra, hogy egy napig nincs művészet – veti fel Tibor – ahogyan régen hétfőnként nem volt adás a tévében. Hogyan viseltük volna el a karantén heteit bármiféle könyv, zene, film, sorozat vagy fotó nélkül? ”

(Én egy napra megpróbáltam ezt. Karantén nélkül sem bírtam végigcsinálni, és az életkedvem is elment a nap végére. – Cs. A.) 

Hosszú távú hatások

És van a helyzetnek egy nagyon fontos, egyelőre azonban kevéssé taglalt olvasata is:

ha a nagy nevek 500 fős koncerteket tartanak és klubokba mennek zenélni, a feltörekvő vagy underground zenekarok kiszorulnak ezekről a helyekről, hiszen az időpontok végesek és a közönség pénztárcája sem terhelhető a végtelenségig. Ez pedig már tényleg hosszú távú károkat jelent: a hazai könnyűzene jövőjét gyökeresen formálja át az, ami most zajlik.

A feltörekvő zenészek és a fővárosba költöző háttérdolgozók közül sokan kénytelenek lesznek hazaköltözni vidékre, mert nem tudják az albérletüket kifizetni, az pedig biztos, hogy ha kapnak is munkát vidéken, ezerszer meggondolják, belevágjanak-e újra az álmaik megvalósításába.

Nyilván tanulmányok százai szólnak majd hamarosan arról, hogy a karantén, a válság vagy a koncertek elmaradása miként formálta a zeneipart, hogyan alakította át a teljes iparágat a hangfelvételektől a díjátadókig, a dalok témáin át a hálószobakoncertekig. Mindez óhatatlanul megtörtént és történik jelenleg is.

A kérdés (az én kérdésem) az, hogy amikor évek múlva visszatekintünk erre az időszakra, mit látunk majd: miként bánunk azokkal az emberekkel, akik a „boldog békeidőkben” arra tették fel az életüket, hogy bennünket szórakoztassanak. 

A végén mindhárman arra kérnek: nehogy siránkozásnak tűnjön a cikk, mert nekik nem az a céljuk. Épp ezért nem tudnak mit kezdeni azokkal a hozzászólókkal, akik naplopóknak, ingyenélőknek nevezik a zeneipari dolgozókat. Hiszen ők épp, hogy egyet szeretnének csupán: dolgozni.

Minél előbb, minél többet.

Ja, és még valamit. Hogy végre a társadalom is belássa: a zenélés munka.

Csepelyi Adrienn

 

Képek: Chripkó Lili/WMN