Egy nap művészet nélkül – Ki lehet bírni, de minek?

–

Szeretném előre leszögezni: fogalmam sincs, miért vállaltam el ezt a kihívást, és egyetlen pillanatát sem élveztem. De amikor Fiala Borcsa bedobta az értekezleten, még azért nem tűnt ennyire rossz ötletnek. Aztán gyorsan kiderült, hogy az. Kompetitív személyiség vagyok, de ami sok, az sok!

Szóval a kihívás a következő: eltölteni 24 órát úgy, hogy nem nézek, hallgatok vagy érintek meg semmiféle művészi produktumot, továbbá én magam sem alkotok semmit, ami művészetnek tekinthető.

A napomról naplót írtam. Lássuk, hogy ment!

6:35 Még csak fél hét múlt, tulajdonképpen fel sem ébredtem, és máris utálom ezt az egészet. Megfőztem a teámat, elkészítettem a reggelimet – és abban a pillanatban, amikor leültem, hogy szép nyugodtan elfogyasszam, rájöttem, hogy már itt borul a napi rutinom. Nem olvashatok ugyanis, hiszen az irodalom is művészet. Pedig a könyvben, amit a napokban kezdtem el, épp gyilkosság történt. Miért kell nekem minden baromságot elvállalnom értekezleten?!

8:10 Újra kell terveznem a mai öltözékemet, mert a dzseki, amely az eredeti ötletemhez passzolna, Vincent van Gogh Mandulavirágzás című festményét ábrázolja.

8:25 Szemüvegben akartam ma dolgozni menni, de még idejében rájöttem, hogy esélytelen, hiszen a lencse csupa maszat, a szemüvegtörlőmön pedig Joaquín Sorolla egyik festménye látható, így azt ma nem vehetem elő.

8:40 Már eléggé „idegállapotban” vagyok, de sebaj, majd a buszon hallgatok valami jó kis… Baszki!

9:00 A buszon általában zenéket szoktam posztolni Instára. Most a feedem pörgetésével igyekszem elterelni a figyelmemet – úgy két percig, mert rájöttem, hogy az általam követett személyek hetven százaléka művész, és tele a falam lemezborítókkal, új videoklipekkel, festményekkel és épületfotókkal! Istenem, mikor lesz már este?!

9:30 Nem nézek a postán érkezett könyveimre… Nem nézek a postán érkezett könyveimre… nem nézek a postán érkezett könyveimre…

10:00 Nem mintha művészetnek tartanám a saját firkálmányaimat, de a szabály az szabály: csak semmi rajzolgatás az értekezleten!

Ha szunnyad is bennem egy Dürer, ne ma óhajtson manifesztálódni!

12:00 Teljesen kivagyok, és igyekszem ezt nem mutatni, mert a Popfilter indulása miatt az utóbbi hetekben álladóan stresszeltem, és szerintem eléggé kezdik ezt unni az irodában. De ez most más: munka közben általában mixeket hallgatok a YouTube-on, és most, hogy erről is le vagyok tiltva, olyan, mintha valami légüres térben mozognék, amelyben nyúlóssá vált az idő. Én a tudatos zenehallgatók közé tartozom, az ismerőseimet folyamatosan lemezlinkekkel és kéretlen tanácsokkal bombázom, hangulat szerinti lejátszási listákkal vagyok tele.

Ám azt még így sem gondoltam volna, hogy a zene hiánya ilyen mértékben aláássa a produktivitásomat. A kedvemről nem is beszélve. Ez az egész kísérlet szívás!

14:26 Hogyan ne szegjük meg a szabályokat, ha egy költőnővel kell leveleznünk munkaügyben? Kemény Gabriellára ráírni Instán csalás?

15:00 Fiala Borcsa szögletes kókuszgolyói tulajdonképpen kubista műalkotások, így én a magam részéről feladom ezt az egész baromságot, és elmegyek moziba, megnézem Az aszfalt ördögeit. Filmművészet! A dizájn is művészet! Igen, az autó-formatervezés is! Szóval „kabbe, gyíkok, én leléptem!” (Igen, ez is egy animációs sorozatból van! Az is művészet!)

Szóval mi is ez az egész?

A nyolcvanas évek végén mind rémisztőbb méreteket öltő AIDS-járványra, illetve annak művész áldozataira szerette volna felhívni a Day With(out) Art nevű kezdeményezésével a Visual Aids nevű szervezet.

A New York-i galériák egy része összefogott, a falukon lógó műalkotásokat levették, a helyükre egy fekete, fehér X-szel áthúzott négyzetet raktak, és a HIV-fertőzésről szóló tájékoztató szövegeket. Az alkalmazottaikat pedig ezen a napon (az AIDS világnapja) a városba küldték, hogy AIDS-kampányokban vegyenek részt.

Nem véletlenül épp a művészek kezdtek demonstrálni azért, hogy a helyzet javulhasson, és a fertőzötteknek ne kelljen szégyenben leélniük az életüket (amely az akkor még sokkal fejletlenebb orvosi technológiák és a betegség tabusítása miatt szenvedésekkel volt teli). A művészvilág tagjai ugyanis hatványozottan voltak kitéve a fertőzés veszélyének. Ennek társadalmi, szexuális és anyagi okairól tanulmányok százait írták már – nekem nem is célom mélyebben belemenni most.

Az egész kísérletemmel mindössze annyit szerettem volna megnézni, tulajdonképpen mekkora szeletét adja az életemnek a művészet. És – bár kulturális újságíró vagyok – azt őszintén szólva magam sem gondoltam a legelején, hogy a tanulság ennyire mellbevágó lesz. Hogy szinte szó szerint fizikai elvonási tüneteket produkálok, és művészet nélkül ténylegesen csökken a teljesítményem.

Talán nem mindenki fogyaszt olyan mennyiségben művészetet, mint én, de játsszunk el a gondolattal, hogy a Földön elhallgat minden zene, senki sem táncol és énekel többé, eltűnnek a mozik, színházak, a múzeumok és a hangversenytermek, de még a zenei rádiók is.

Nem, én ebbe tulajdonképpen bele sem akarok gondolni. Hogy nincsenek könyvek, amelyekbe beleveszhetünk, festmények, amelyek előtt ámuldozni lehet, nem mehetek operába… Kösz, én egy ilyen világból nem kérek.

Hát akkor miért bánunk mégis olyan mostohán a művészeinkkel?

Nemrég írtam arról, hogyan támogathatjuk őket anyagilag és megjelenéssel. Arról viszont döbbenetesen ritkán beszélünk, mi a helyzet a lelkükkel és az egészségükkel. Azzal, amiből és amivel dolgoznak. Nekünk.

Az olyan tragédiák, mint Amy Winehouse, Kurt Cobain, Jim Morrison vagy a közelmúltból Chester Bennington halála újra meg újra megmutatják, az alkotás embert próbáló és brutális folyamat. Valamiért mi mégis készpénznek vesszük, hogy a kedvelt művészeink mindig készenlétben állnak, gond nélkül alkotnak, fellépnek, turnéznak, kiállítanak, és közben ráadásul nekünk tetsző módon élnek. Megfelelnek minden elvárásunknak. Például nem szexelnek védekezés nélkül, nem bonyolódnak egyéjszakás kalandokba, nem drogoznak – és így tovább.

Mintha nem akarnánk tudomást venni arról, hogy ők is emberek, ily módon esendők, és attól, hogy egy-egy művük nem feltétlenül váltható pénzre (meg hát, mi szeretünk is azért ingyen, de legalábbis olcsón hozzájuk jutni), az, amit csinálnak, a világunk fontos része. Ha engem kérdeztek, az egyik legfontosabb, konkrétan.

Épp a minap olvastam, hogy – hála a kutatásoknak és a megfelelő orvosi ellátásnak – az AIDS ma már korántsem jelent halálos ítéletet, mint egykoron. A HIV-vírusok száma olyan alacsonyra szorítható, hogy a beteg szinte tünetmentessé válhat. De sajnos nem volt ez mindig így, és az AIDS rengeteg áldozatot követelt világszerte.

De miért pont a művészekkel foglalkozzunk?

Nyilván nem csupán a művészvilágot sújtja, nem is szeretnék ilyesmit sugallni. Ám a halálozási arány vagy az áldozatok száma csupán egy adat, bármilyen kegyetlen is. A legtöbb ember nem tud mit kezdeni a statisztikákkal, ha halálról van szó (én legalábbis biztosan képtelen vagyok).

Az viszont, ha leírom, hogy AIDS- (vagy annak súlyos szövődményeiben) halt meg a briliáns Freddie Mercury, az utánozhatatlan balettművész Rudolf Nurejev, a mindenki által azonnal beazonosítható stílusú Keith Haring festőművész, talán jobban érzékelteti az a pótolhatatlan veszteséget, amely az egyén halálával az emberiséget éri.

Épp ezért arra gondoltam, emlékezzünk egy kicsit azokra, akiket az AIDS vett el tőlünk. Látszani fog, hogy a betegség tényleg nem válogat:

Freddie Mercury halála után nekem az első szembesülésem a betegséggel a hip-hophoz köthető – és ez önmagában is jól szemlélteti, hogy mennyire téves és káros bármiféle általánosítás azzal kapcsolatban, milyen közegben fordul vagy fordulhat elő. Eazy-E, azaz Eric Lynn Wright a legendás Los Angeles-i N.W.A. egyik tagja volt, akiről az együttes szétszakadása után derült ki, hogy AIDS-es. Elég sokatmondó az a jelenet a Straight Outta Compton című filmben, amikor Eazy-E-vel közli az orvos a diagnózist: a rapper első reakciója az, hogy de hát ő nem is meleg. Eazy-E halála azt mutatta meg a világ számára, hogy félre kell dobnunk minden sztereotípiát, és szembenéznünk a betegséggel, hiszen ha a legkeményebb rossz fiúk is védtelenek vele szemben, akkor mi magunk is azok vagyunk.

Rock Hudsonról már írtam Doris Day kapcsán. Szerintem nem túlzok, ha azt mondom: amellett, hogy őrülten tehetséges színész volt, észveszejtően jóképű is. Az, hogy ő nyilvánosan beszélt a betegségéről, mérföldkőnek számított a médiában. Az alábbi videóban az isteni Gina Lollobrigidával táncol a Mr. Szeptember című, 1961-es filmben.

Klaus Nomi egészen unikális (és sokak számára nehezen feldolgozható) művészete egyszerre nyúlt vissza az opera legősibb hagyományaihoz és a német expresszionizmus meg a Bauhaus legelborultabb formáihoz. Az 1944-ben született Nomi kontratenor volt, és a komolyzenét az elektronikus zenével, illetve rockkal ötvözte elvont produkcióiban. Sikeréről legyen elég annyi, hogy David Bowie volt az egyik rajongója, meg is hívta háttérénekesének.

Végezetül pedig egy finálé – mert nem szeretném, ha ez a cikk gyászhangulatban érne véget, szerintem a benne szereplő művészek sem örülnének ennek. Imádom a musicaleket. Különösen imádom a grandiózus táncjeleneteket, mindig lenyűgöz, ha sok ember óramű-pontossággal képes együtt mozogni. Nem szűkölködik ilyen jelenetekben az A tánckar (Chorus Line) című musical, amelynek 1985-ös filmváltozatát tutira mindenki látta a főszerepben Michael Douglasszel. Az eredeti darab szövegkönyvét James Kirkwood Jr. írta, aki 1989-ben hunyt el AIDS-ben. Pompázatos a darab fináléja színpadon és filmen egyaránt.

Ezzel a jelenettel talán még jobban érzékeltethető, hogy mennyivel szegényebbek volnánk, ha egyszer csak eltűnne minden művészeti alkotás a Föld színéről. Emlékezzünk erre – ne csak december elsején.

Csepelyi Adrienn