Ha Adele albumot akar kiadni, akkor az univerzum albumot fog hallgatni – Ott és úgy, ahol és ahogyan ő akarja

–

Nem sokkal 30 című lemeze megjelenése előtt írtam ódát Adele-hez, úgyhogy ez a cikk nem az ő művészi nagyszerűségéről szól majd, hanem arról, miként használja azt nagyon is gyakorlatias célokra. Nem mellesleg pedig arról is, hogyan alakítja a zenefogyasztási szokásainkat Adele és néhány A-listás kolléganője a XXI. században.

Album, te boomer!

Sokak számára talán meglepően hangozhat, de az album mint zeneipari formátum egyáltalán nem a hangrögzítés elterjedéséhez köthető. Annál sokkal korábban megjelent: Robert Schumann például 1848-ban komponálta Album für die Jugend című művét, amely negyvenhárom „számot” tartalmaz. Egyperces kis művecskék ezek fiatal hangszeresek számára (ha úgy tetszik: az ifjú hallgatóságnak), ami azt jelenti, hogy ha valaki egyben eljátszaná a ciklust, az körülbelül háromnegyed órát venne igénybe – ez pedig

többé-kevésbé megfelel a ma ismert nagylemez-formátumnak még akkor is, ha a könnyűzenei lemezek számai ennél azért (hacsak nem valami punklemezről van szó) hosszabbak.

Schumann „számainak” egyenként megvan a maguk karakterisztikája („Szilveszteri dal”, „Vadászdal”, stb), az albumnak pedig egy lazán vett tematikája: az éves ünnepkört és a mezőgazdasági munkálatokat követi, tehát akár konceptalbumnak is mondhatjuk a művet.

Arról könyveket lehetne írni, hogy a hangrögzítés megjelenése miként alakította a zene- és dalszerzők munkáját (hány perc fért például egy lemezre a hőskorban, és emiatt miként kezdtek ilyen hosszúságú darabokat szerezni) – ez most nem célom.

Az X generáció tagjai talán még emlékeznek arra, milyen volt vinylen hozzájutni a legmenőbb számokhoz, a kazetták A és B oldala még az Y generációsoknak is megvan – még maga a kifejezés is létezik a nyelvünkben, hogy „neki már a B-oldal pörög”.

Az „albumkorszak” nagyjából az 1960-as évektől az ezredfordulóig tartott. Minden hordozó alakított valamicskét azon, ahogyan az albumról gondolkodunk, és e tekintetben az egyik legfontosabb kitétel mindig is az volt: melyik szám hová kerüljön.

És akkor 2010 környékén beütött a krach

Azaz megjelentek a streaming-szolgáltatók. A kislemez fogalma – tehát az, hogy az albumról akár elöljáróban, akár a megjelenés után – kis formátumú lemezt jelentet meg az előadó, nyilván nem volt újdonság. Az idősebb zenerajongók a mai napig fel tudják idézni, hogy kedvenc együtteseik kislemezén melyik dal volt A NAGY SLÁGER B-oldala. Ez a CD-formátum megjelenésével már csak nyomokban marad meg, hiszen technikailag nem létezett két oldal,

a streaming megjelenése mégis hatalmas törést okozott abban, hogyan gondolkodunk a zenevásárlásról és -fogyasztásról.

Ugyanis fizikailag nem kötötte semmi a kezünket, a zene havi alapdíjért lényegében végtelen mennyiségben vált elérhetővé. Ez sok mindent jelentett:

• a fogyasztói viselkedésünk alapjaiban változott: mindent azonnal akartunk
• mindent azonnal meg is kaphattunk, azaz egyszerűen túl hosszúnak tűnt a két nagylemez megjelenése közötti idő
• az előadók emiatt két nagy megjelenés között elkezdtek „kislemezeket”, pontosabban külön dalokat megjelentetni
• a nagy biznisz abban van, ha egy-egy daluk felkerül egy lejátszási listára, és azt sokan pörgetik, akik nem is ismertek korábban, azaz mindenkinek megérte külön kiadni a dalokat
• a 45–60 perces hossz megszakítás nélkül csak ritkán hallgatható a mai életformánk mellett
• sokan eljutottak oda, hogy megkérdőjelezték a nagylemezformátum létjogosultságát

Nem eszik olyan forrón a kását

Ez persze nem olyan könnyen elengedhető koncepció, mint amilyennek az egekbe kúszó streaming-számok tükrében elsőre tűnt.

Mert mi van akkor, ha valakinek nem egydalos, hanem egy hosszabban, több számban kifejtendő témája, mondanivalója, ötlete van? Így járt? Rossz korba született? Tényleg nem képes egy átlagember ma többet befogadni, mint egy-egy különálló dal?

Erre a kezdeti fellángolás után hamar rájöttek a művészek is, a kiadóknak is be kellett látniuk, hogy nem minden a pénz meg a lejátszási lista. Ennek egyik roppant izgalmas hozadéka volt, amikor a legnagyobb popsztárok úgynevezett meglepetés-albumokat adtak ki, tökéletesen szembemenve a piac diktálta szabályokkal: ilyen volt Beyoncé azonos című lemeze 2013-ban, ami szó szerint egyszer csak megjelent, teljesen megőrjítve a rajongókat. (Néhány hónappal később ugyanígy tett az azóta kultikussá vált Lemonade-del is.) 

Mások rendhagyó vizuális és marketingmegoldásokkal igyekeztek ragaszkodni az albumhoz és főként annak fizikai formátumához, hatalmas sajtótájékoztatókkal, különleges borítókkal – a csinnadrattával azonban többnyire beleálltak a földbe. Katy Perry például egy kamionból bömböltette új lemezét megjelenés előtt Los Angelesben.

Először itt jön képbe Adele is: az ő 21 című, 2011-es lemezét szokás példaként hozni az úgynevezett „sleeper hit”-re. Ez a kifejezés azt jelenti, hogy valami a megjelenéskor nem különösebben nagy siker, ugyanakkor amint megjelent digitális formátumban, exponenciálisan megnőttek az eladásai – de iparági értelemben is kimagasló szinten. 

Kapcsolódik hozzá a mai napig néhány Guinness-rekord is, eddig összesen körülbelül 31 millió példány fogyott belőle, ezzel a XXI. század legtöbb példányban elkelt albuma – mindezt a posztalbum-érának mondott időben. És ebben persze nincsenek benne a streaming-adatok.

A lemezformátum alakulása szorosan kapcsolódik a fizikai zenehordozók haláltusájához, így nem csoda, ha sokan már tényleg a nagylemez temetésére készültek. Adele azonban azt is megmutatta, hogy ez azért még arrébb van.

2015 őszén, amikor már ezerrel dübörgött a 25 című nagylemezének kampánya, bejelentette, hogy az album jövő év nyaráig nem lesz elérhető egyetlen streaming-szolgáltató kínálatában sem, aki hallgatni akarja, az vegye meg szépen a CD-t, „kezicsókolom”.

A megjelenés után a Twitter napokig ontotta magából a vicces mémeket és videókat, ahogyan a fizikai zenehordozóval addig egyáltalán nem találkozó fiatalok próbálják meghallgatni a lemezt. A boltokban látványosan megugrott a CD-játszók eladása, rengetegen a szüleik autójába költöztek be napokra, hogy kiélvezhessék a 25-öt – egyedül ott volt ugyanis a családban lejátszó…

Adele másodszor is megmutatta: ha ő albumot akar kiadni, akkor az univerzum albumot fog hallgatni. Ott és úgy, ahol és ahogyan ő akarja.

(Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ennek a harcnak a másik nagy amazonja Taylor Swift, aki legendásan sokáig távol tartotta magát a streaming-szolgáltatóktól például.)

Harmadnapra feltámadt

2018-19 környékén már tisztán látszott, hogy a nagylemez köszöni, jól van, csak egy kicsit át kellett alakulnia. Például sokkal személyesebb lett, mondjuk, önéletrajzi kereteket kapott, ahogyan Adele 30 című albuma, esetleg szembement az addigi elvárásokkal, mint például Taylor Swift karanténban készült, bensőséges albumai.

Ezzel viszont olyan éles ellentétben áll a streaming-szolgáltatók agyatlan „Shuffle” funkciója, hogy engem, bevallom, számtalanszor kerülgetett már a dühroham, amikor egy-egy kedvenc albumomat véletlenszerű számsorrendben kezdte játszani a Spotify. Az, ami egy lejátszási lista esetében az előadókat szolgálja – olyanok is a lejátszódba kerülnek, akikre sosem kattintanál, és neked nem is kell válogatnod, megteszi helyetted az algoritmus – a nagylemez esetében egyszerűen téves és idegesítő.

Nem tudom, ki hogy vele, nekem nem kell az a világ, amelyben a The Who Tommyja előbb énekli el, hogy I’m Free, mint hogy megtudnánk, miből kell neki kiszabadulnia.

Adele is hasonlóan lehet ezzel, mert amikor a 30 megjelent, harmadszor is megbindzsizte a zeneipart. Mások ugyanis csendben dohogtak, hogy a random lejátszás telibe veri a művészi koncepciót – Adele azonban, annak biztos tudatában, hogy nyilván minden releváns rekordot megdönt majd a 30 megjelenésekor, emiatt a szolgáltatóknak is elemi érdekük jóban lenni vele, nehogy megint kitaláljon valamit, felemelte a telefont, és megkérte a Spotifyt, ugyan, kapcsolja már ki a „shuffle” funkciót.

És a Spotify behódolt, mert nem hülye

A 30 egyébként való igaz, hogy nem az az összevissza hallgatható anyag: Adele válását dolgozza fel, egyszerűen szentségtörés nem sorrendben meghallgatni, úgyhogy érthető, miért ragaszkodott ennyire ehhez az énekesnő. Ha engem kérdeztek, magasan Adele eddigi legjobb albuma, elképesztően személyes, őszinte és húsbavágó. Ha valamire megéri szakítani manapság egy teljes órát egyhuzamban, az biztosan a 30. Sorrendben. Azt a válásnál sem lehet megúszni.

Csepelyi Adrienn