„Továbbra is a közönséget szolgáljuk ki, csak most nem a színpad körül, hanem futárként” – A koronavírus-járvány hatása a magyar zeneiparra

 –

Március 11-én jelentette be a kormány, hogy betiltják a nyilvános rendezvényeket. Ekkor még részlegesen, de a szakmában tudtuk, ez csak átmenetileg lesz így, hiszen addigra már jöttek sorra a lemondások a megrendelőktől. Nem sokkal később meg is érkezett a teljes tiltás.

Ezek az intézkedések nemcsak a zenészeknek, DJ-knek, művészeknek és szervezőknek okoztak szinte azonnali bevételkiesést, hanem az őket és a közönséget kiszolgáló szakmai stábnak is. És ez a csapat nem kicsi: ahhoz, hogy egy koncert megvalósulhasson, egy fesztiválon vagy egy klubban, a fellépő zenekar vagy DJ mellett

szükség van még többek között zenekari roadokra, színpadmesterre, hang- fény- és videótechnikusokra, turnémenedzserre, backstage-menedzserre, riggerre, cateringesre, stage handekre, promóterekre, merchandise-árusokra – és még sok más szereplőre, akikre a közönség nem is gondolna. Ezek az emberek most szinte mind munka nélkül maradtak.

Egyszer fenn, másszor lenn 

Mielőtt továbbmegyünk, pár szóban muszáj beszélni a zeneipar ciklikusságáról, hogy könnyebben érthető legyen, miért is ekkora itthon a baj. Karácsony és szilveszter után mindig jön egy kicsit nyugodtabb időszak, hiszen a közönség kiköltekezett az év végi nagy hajtásban és az ünnepi lázban.

Bár néhány koncert ilyenkor is akad, alapvetően ez a zenekarok, fellépők, és a stábok számára is a pihenőidőszak. Sokan ilyenkor mennek el nyaralni, hiszen nyáron nem nagyon tehetik meg a fesztiválszezon és a rengeteg városi rendezvény miatt.

Március az a hónap, amikor beindul a menet, jönnek a „klubbulik” és néhány farsangi bál – majd április végétől kezdődik az egyetemi napok szezonja is, ami szépen lassan átfolyik a nyárba – amit pedig mindenki ismer, hiszen rengeteg fesztivál van már Magyarországon. Ősszel újra egyetemi napok, gólyatáborok, bálok, klub- vagy csarnokturnék jönnek, vagy az évi rendes Aréna-koncertek, végül a céges karácsonyi szezon. És kezdődik minden elölről.

Azaz, hogy kezdődött volna. Ott álltunk márciusban (sőt már februárban) a rajtvonalnál, ám már akkor elkezdődtek a lemondások.

A megrendelők, szervezők egyre gyakrabban törölték vagy tették át későbbi dátumra a tavaszi rendezvényeiket, hiszen sejthető volt, hogy hamarosan bekövetkezik a tiltás, és a szervezőknek valamit lépniük kellett, ha csökkenteni akarták a veszteségeiket.

Mint például a Red Bull Pilvaker is, amit ugyan akár még meg is tarthattak volna, de inkább – és ez volt a helyes döntés, ebben biztos vagyok – lemondták egy-két nappal március 15-e előtt az egészet. Nagyon nehéz döntés lehetett ez, de minden tiszteletem az övék, hogy meg merték hozni.

Mi lesz velünk?

Egymás közötti beszélgetésekben, szakmai és zenekaros Facebook-csoportokban egyre csak gyűltek a bejegyzések, amik egy-egy újabb lemondásról vagy elhalasztásról szóltak. Sokan féltek, hogy mi lesz velük, mi lesz a megélhetésükkel. Fontos tudni, hogy a zeneiparban dolgozók nagy része katás egyéni vállalkozó, vagy saját cége van, és koncertek, fesztiválok után kapja a gázsit, nincs havi fix bevétele – bár van néhány zenekar, amelyik egész évben ad gázsit a stábjának, de nem ez a jellemző.

Akiknek érkezik havonta a szent sms, azok általában klubok, jegyárusító vagy rendezvénytechnikai szolgáltató cégek alkalmazásában állnak. Utóbbiak valamivel jobb helyzetben vannak még – persze ez függ a munkáltató lehetőségeitől és hozzáállásától is – de a vállalkozók lemondhattak az éves bevételeik elég nagy részéről. Már ha nem az egészről.

Röviden: a megélhetésünk nemhogy veszélybe került, hanem jóformán teljesen megszűnt. Mindenkié, hiszen nemcsak én, a katás vállalkozó nem jutok bevételhez, de a bezárt klub és az amortizálódó raktárkészleten ülni kénytelen szolgáltató sem… Akik így egy idő után fizetést sem tudnak biztosítani a dolgozóiknak. Ez egy ördögi kör.

Összefogás egymásért

Szerencsére azért nem ennyire sötét a helyzet. Köszönhetően azoknak az embereknek és cégeknek, akik segíteni akarnak azokon, akik akarnak és tudnak is dolgozni.

A már említett szakmai csoportokban, megjelentek az üzenetek, hogy kik és hova keresnek embereket. Korábbi zeneipari arcok segítettek, hogy legyen munkánk. És ezért örökké hálásak is leszünk, én legalábbis biztosan. Az ilyen embereknek köszönhetően tudtunk elhelyezkedni néhány élelmiszerláncnál mint raktáros, sofőr, pénztáros… Hiszen ha vannak is szakmák, amelyek ellehetetlenültek, akadnak iparágak, amelyek fel tudják szívni a hirtelen felszabaduló munkaerő egy bizonyos részét.

És történt valami más is. Nagyon sokat beszélünk egymással telefonon, Messengeren, mindenféle platformon. Olyanok is, akikkel esetleg nem ápoltuk a legjobb szakmai kapcsolatot, nem nagyon beszélgettünk eddig, csak ha muszáj volt. Keressük egymást, ki hogy van, ki hogyan viseli a helyzetet. Hiszen mindenki ugyanabban a szarban van most.

És ezek a beszélgetések nagyon fontosak, hogy tudjuk: ott vagyunk egymásnak, és segítünk. Ha lehet így fogalmazni, öröm az ürömben, hogy a szakma talán kicsit jobban összetart – mert sajnos eddig nem ez volt a jellemző. De most kíváncsiak vagyunk egymásra, kíváncsiak vagyunk mások történeteire, és ez nagyon jó.

Én hogyan élem meg?

Nehezen. A bejelentés napja nagyon nehéz volt, a következő egy hét sem volt könnyű. Nem találtuk a helyünket, próbáltuk kitalálni, mégis mit kezdjünk magunkkal. Ha a zeneiparban vagy egyéni vállalkozó, akkor hozzászoktál ahhoz, hogy időszakonként nagyon kevés a munkád, ha egyáltalán van. Ez nem újdonság.

De általában tudtuk, hogy ha év elején épp nincs is nagyon mit csinálni, március-áprilisban már azért beindulnak a rendezvények. Most viszont nem is sejtjük, hogy mikor indulhat újra a dízelmotor a zenekari buszban, vagy mikor indulhatok el itthonról egy vidéki fesztiválra, ahol én lennék a nagyszínpad színpadmestere.

És ez a legnehezebb az egészben: a bizonytalanság. Hogy nem látni a végét. Otthon ülve az önkéntes – vagy nem annyira önkéntes – karanténban, főleg azok számára, akik egyedül vannak, nem a legjobb gondolatok ezek.

Kiszolgálni a közönséget 

Az a szerencsém most, hogy nincs idő ezen keseregni. Egy nagyszerű, korábban a zeneiparban dolgozó barátunk segítségével több szakmabeli barátommal el tudtam helyezkedni az egyik nagy hipermarketnél sofőrként.

Így egyrészt van bevételünk, és továbbra is azt csinálhatjuk, amit eddig, kiszolgáljuk a közönséget – csak most máshogy. Nem a színpadon vagy mögötte állva, hanem online megrendeléseket kiszállítva.

Hogy mit hoz a jövő?

Ez most a százmillió forintos kérdés. Nem tudni. Nem tudjuk, mikor dolgozhatunk legközelebb, nem tudjuk, dolgozunk-e még idén egyáltalán? Erre nem tudom, hogy tudja-e bárki a választ – valószínűleg nem. A fesztiválszezon második fele talán még menthető volna, de ahhoz az kellene, hogy a vírushelyzet normalizálódjon május végére…

Normalizálódás alatt nem azt értem, hogy teljesen eltűnjön, hiszen ez talán még a legszebb álmainkban sem lehet reális elvárás. Ráadásul sokan úgy lehetnek vírushordozók, hogy nem is tudnak róla – akár én is, aki ezeket a sorokat írom. Ha pedig nyáron kiszabadulnak az emberek a fesztiválokra, szabadtéri rendezvényekre, ott hirtelen nagyon gyorsan tud majd terjedni újra a vírus.

Nehéz kérdés ez, hogy mikor lesz újra nemhogy ugyanolyan, de legalább megközelítően olyan pezsgő fesztivál- és klubélet Magyarországon, mint eddig volt.

Ironikus, hogy a klubok tulajdonképpen eltűntek az országból néhány tucatot leszámítva (legalábbis a, mondjuk, egy-két évtizeddel ezelőtti helyzethez képest), és most mégis visszasírjuk ezt az állapotot, azt a kevés klubot is, ami megmaradt.

Távlati változások

Az pedig biztos, hogy nemcsak a világ, de benne a hazai fesztivál- és zeneipar is nagyon meg fog változni, hatalmas átrendeződések jönnek. Nagyon sok olyan szakember, akinek volt lehetősége elmenni, dolgozni valahova és fixen keres valamennyi pénzt havonta, vélhetően kétszer is meggondolja majd, hogy visszatérjen-e főállásúként ebbe a szakmába.

Azok a vidékről származó srácok, akik nem tudták fenntartani az albérletüket Budapesten, és hazamentek, lehetséges, hogy nem jönnek majd vissza, ha találtak otthon valami olyat, ami – ha nem is akkora pénzt, de – biztos megélhetést tud jelenteni nekik és a családjuknak.

Az a kevés klub, ami maradt, nem biztos, hogy át tudja majd vészelni ezt az időszakot, és akadnak majd, amelyeknek le kell húzniuk a rolót. Akkor viszont akár megyeszékhelyek is  élőzenés helyszínek nélkül maradhatnak.

Budapesten sem jobb a helyzet, valószínűleg a legnagyobb fővárosi klubok és szabadtéri helyszínek sem tudják kibekkelni ezt az akármeddig tartó időszakot, hiszen ők is a bevételekből élnek. Mint ahogy a színpadtechnikai szolgáltatók is, amik csak akkor tudnak fizetést adni az embereiknek, ha vannak koncertek, rendezvények: ezáltal van bevételük. Ami ki tudja, meddig nem lesz most egyáltalán.

Luxus lesz a szórakozás?

Ha majd egyszer mégis újraindul minden (jelenleg szeptember-októberre teszik át a szervezők a rendezvényeiket, illetve az optimistábbak már augusztusra), akkor meg hirtelen rengeteg koncert, fesztivál lesz egyszerre. Ráadásul egy időben azokkal, amiket eleve ebben az időszakban rendeznek meg.

A közönség – már ha lesz egyáltalán felesleges pénze szórakozásra – nem tudja majd eldönteni, hogy hova menjen. Így a nézőszámok – és ezáltal a bevételek – elmaradnak a várttól. Azok a szakemberek pedig, akik nem jöttek vissza a szakmába, nagyon fognak hiányozni – hiszen mint minden más iparág, a zeneipar is hatalmas munkaerőhiánnyal küzdött a járvány előtt.

Nem jó a helyzet. Sajnos itt nem áll meg a Csernobil című kiváló sorozat híres mondata: „Nem jó, nem is tragikus.” Hiszen nem jó, de legalább tragikus is a helyzet.

De valami lesz. Hisz olyan még nem volt, hogy ne lett volna valahogy.

Szabó Zsolt

Kiemelt kép: Hegyi Júlia Lily