„Kedves Mama!

Részletek a naplómból Neked. De veheted leveleknek is, ahogy tetszik.

Hiányzol.

2014. 07. 31, csütörtök, Balatonőszöd

Emlékszem, jól szórakoztunk rajta, hogy ha majd nem leszel, én írok egy könyvet. Rólad, rólunk, magamról az életünkről, az életemről. Most nem vagy. Pár hónapja, kettő vagy három. Felfoghatatlan. Még most sem érzem magam egyedül, mert úgy érzem velem vagy, mellettem vagy. A többiek azt mondták, hülyeség, fogjam fel, hogy többé nem létezel. Nem hiszek nekik. Nem tudják miről beszélnek. Egyébként, ha jól emlékszem, nem is így kellett volna kezdeni az írást, hanem úgy hogy: „Anyám sosem volt normális, de nem is akart az lenni!” Ezen mindig elnevetted magad. Én meg most nem tudom, hogy bőgjek vagy nevessek, kesernyéssé váltak a régi poénjaink. Mostantól csak egyedül vihorászok, amikor sírhatnék is akár. Valóra akarom váltani a viccünket, hogy írok egy könyvet. Csak azt nem tudom, miről is kellene írnom. Persze, Rólad. De Rólad nehéz írni, olyan megfogalmazhatatlan vagy.

Itt ülök egy balatoni nyaralóban az emeleten, és azt érzem, hogy itt vagy. Mert igenis vagy, mindenhol. Jobb lesz, ha elszívok egy cigit, és átgondolom, hogyan is akarok Rólad írni. Az nem megy, hogy csak írok és sehol sem lyukadok ki. Öltsük magunkra a profizmus álarcát... Akkor legalább úgy néz ki mintha érteném is, hogy mit csinálok. Pedig csak érzem.

2015. április, Kaposvár

Eltelt egy év, kicsit több. Nem fogadtam el, hogy nem vagy. Csak befogadtalak, valahogy belémépültél. Csak ilyen szó nincs. Könyvet sem írtam még, nem ment. A halálod évfordulóján zokogtam és templomba mentem. Pedig előtte kettesben röhögtük pofán a vallást. Franc se tudja, mi lelt…

Tudod, utáltam, amikor megmondtad az igazat. Tisztán, mindenféle flikk-flakk nélkül a két szemem közé. Fájt. És hogy eltűntél valahová, most úgy cselekszem, ahogyan jónak láttad. Élek. Mert ezt akartad mindig, hogy éljek és adjam önmagam. Ne féljek attól, hogy ki mit szól, csak tűzzem ki a célomat és menjek az utamon.

Amikor erről beszéltünk, én nem tudtam, mi ez az út. De rájöttem, hogy a pillanatban rejlik. Azt a kicsi pillanatot megtalálni, ami megfog, amire emlékezhetsz. Ami pár másodperc, de évekig él, amíg élek. Vagy ha még jobban csinálom, akkor utána is.

Megtanultam tőled élni, úgy igazán.

Köszönöm!”

A kép illusztráció.