–

Furcsa apukám van, sokszor tartja fel a mutatóujját. Janka, a húgom még azt hiszi, hogy játékból, és mindig nevet rajta, de én már tudom, hogy ilyenkor még nevetni sem igazán jó, de főleg megszólalni, kérdezni, hangoskodni nem. Apa ilyenkor nagyon fontos dolgot csinál a laptopon, vagy fontos dolgokról beszél telefonon, turkál az asztalán a papírok között, vagy nagyon néz valamit a tévében. Ilyenkor anya is mondja, hogy „hagyjátok apát, dolga van”, Jankát felemeli, engem kézen fog, és megyünk játszani, vagy olvas nekünk, megfürdet minket, elaltat.

Csak kicsit szeretem apa mutatóujját, mert akkor mindig jön anya. Ilyenkor mindent csendben kell csinálnunk, hogy ne zavarjuk apát a dologban. Anya mindig mondja, hogy elfoglalt meg fáradt, sok a dolga.

Meg a sok dolga miatt van nekünk sok játékunk, szép házunk, és ezért nyaralhatunk a tengernél.

Nem mondom anyának, de sok játékot inkább odaadnék inkább, csak apa többet legyen olyan, mint amikor nem az ujját tartja fel. Azt sem értem pontosan, mi az, hogy elfoglalt. Van egy kisasztalunk Jankával, és amikor leülök, akkor arra gondolok, hogy most a székem nagyon elfoglalt velem. Olyan, mint apa… Nem is háborgatom, nem tologatom, csak halkan. Érdekes, ha én fáradt vagyok, akkor lefekszem a szőnyegre és legózom, vagy Jankát böködöm játék közben. Akkor sírni kezd. Egyszer felemeltem az ujjam, hogy hallgasson el, de nem fogadott szót. Hiába voltam fáradt.

Sokszor hamarabb vacsorázunk, mint apa, mert ő még nem ért haza. Nagyon jókat játszunk közben, tanítom Jankát kenyérgalacsinokat röptében bekapni. Ő még kicsi, soha nem sikerül neki, de hangosan nevetünk; ha apa megérkezik, sokszor még Janka is abbahagyja a nevetést. Örülünk a pusziknak, amiket kapunk, meg annak, hogy „jó gyerekek” vagyunk. Apa is örül, nem is emeli fel az ujját.

Hallom, hogy anya néha mondja apának, legyen egy kicsit a gyerekekkel, apa meg mondja, hogy „bárcsak megtehetném, olyan jó kikapcsolódás lenne, de sajnos dolgom van…”. Majd megöleli anyát és telefonál, elrohan valamit elintézni, és megígéri, hogy altatásra itthon lesz. De ha nem, akkor legalább mese után betakar minket és ad „jóéjtpuszit”. Félálomban szoktam hallani, hogy nyílik az ajtó, megismerem apa lépteit, odamegy Jankához, puszit ad neki, aztán odajön hozzám, megigazítja a takarómat, és én is kapok puszit.

Ilyenkor is boldog vagyok, de mire kinyújtanám a karom, hogy átöleljem, már hallom, ahogy oson ki a szobából. Szomorú leszek.

Néha anyának el kell mennie vásárolni vagy a nagyihoz segíteni. Apa bejön hozzánk, behuppan a babzsákba, és dolgozik. Olyan jó, hogy ott van, érzem az illatát, néha kinyújtja a kezét és megsimogat. Ilyenkor elkezdek játékokat vinni az ölébe, hogy hátha játszunk, mint más napokon. Általában csak annyit mond, hogy „most ne, drágaságom, apának dolga van”, és nyomkod valamit a telefonján vagy olvas. Nem értem, hogy miért nem mesét olvas. Múltkor találtam egy apró golyót, és kipróbáltam, hogy végig tud-e gurulni apa fülében. Végig tudott, és eltűnt a lyukban. Apa félredobott mindent, felállt, ugrált, mi meg nevettünk Jankával… Aztán elkezdett kiabálni, hogy nem hiszi el, és utána az egész estét valamilyen kórházban töltöttük apával, ahol egy doktor bácsi a végén kiszedte a golyót a füléből.

Reggelenként apa edzeni megy, nem tudom, hogy mi az, de legtöbbször nincs otthon, amikor felébredünk. Mire felöltözünk, hazajön, de nem ölel meg, mert izzadt. Rohan zuhanyozni, és aztán szépen felöltözik – én is ilyen szépen fogok öltözni, ha felnőtt leszek –, majd elmegy dolgozni. Nem értem, miért megy el, mert itthon is ezt csinálja.

De vannak olyan reggelek, amikor apa ébreszt, hozza a kakaót, mellém bújik, Jankát a hasára ülteti és játszunk. Anya is bejön néha, mosolyog, viccelődik. Az ilyen napokon apa meg szokta kérdezni, hogy mit szeretnék csinálni ma.

Együtt kitaláljuk, hogy mi lesz a program, ahogy ő hívja. Mondja, hogy előtte segítünk anyának, és elmegyünk bevásárolni.

Ilyenkor csak az enyém, Janka otthon marad anyával. Apa általában semmit nem talál meg a boltban, de ezen is nagyon nevet, és közben autóversenyzünk a bevásárlókocsiban, vagy telepakol zöldségekkel, gyümölccsel, hogy ne látszódjak, mert a kocsinak abba a részébe tilos ülni. Együtt ebédelünk mindannyian, néha előveszi a telefont, de csak egy kicsit.

Ahogy mondja, „csak csekkolja, hogy nincs-e valami gond”. Ebéd után Jankát betesszük a babakocsiba, elmegyünk sétálni. Mindenki, együtt. Van, hogy az állatkertbe, van, hogy focizni meg ugrálózni. Kirándulni is szoktunk az erdőben. Én – direkt – hamar elfáradok a kirándulásban, és akkor apa a nyakába vesz, szalad velem a dombra, ilyenkor én vagyok a legmagasabb az egész erdőben. Majdnem elérem a fák tetejét. Majdnem. Anya sikoltozik, hogy „vigyázz arra a gyerekre”, de ő megnyugtatja: tudja, hogy kell velem bánni. Tényleg tudja. Olyan jó a közelében lenni.

Amikor nyaraltunk, akkor úszni tanított meg cigánykerekezni – amit már rég tudok, de nem árulom el neki –, meg együtt aludtunk délután a parton. Átölelt, és olyan jó volt. Biztonságos. Voltunk pecázni, fogtunk egy cipőt, és aztán elszakadt a damil.

Janka éppen járni tanult, és minden lépés után felkapta, megölelgette, megpuszilta, és kérte, hogy én segítsek neki. Szeretem, amikor feladatot ad nekem. Azt mondja olyankor, hogy „látod, kisfiam, már neked is van dolgod”. Nagyon jó érzés, büszke vagyok magamra. De soha nem emelem fel az ujjam közben. Nekem jók úgy is, ha hangoskodnak. Ha majd nagy leszek, lesz családom, akkor is jó lesz. Mennyivel jobbak a napok a felemelt ujjak nélkül! Nem igaz, hogy ezt pont apa nem látja.

Marossy Kriszta